Az akadémiát, a mióta csak fönnáll, nem egyszer támadták meg hevesen és
minél ritkábban bírálták behatóbban. Ha bele tekintünk a
harminczas–negyvenes évek hirlapjai- és folyóirataiba, itt-ott szörnyű
zsivaj üti meg fülünket. A tagválasztások és jutalmazások alkalmával
néhány elégületlen író koronként neki ront az akadémiának. Vörösmartyt,
Bajzát és Toldyt egy irigy és önző cotteria vezéreinek nevezik, a kik
elnyomják a tehetségeket és részvénytársaságot alkotnak az akadémiából.
E hagyományos szokás csonkítatlanul szállott apáról fiúra. Az ötvenes,
hatvanas és hetvenes években szintén meg-megújultak az ily támadások,
kivált a drámai pályázatok eldöntésekor. Némely író, kivált hirlapíró,
azt hiszi, hogy a sajtó eszmék nélkül is hatalom és néhány hasáb tele
írva a hízelgés és rágalom szószátyárságával, mert nyomtatva van, épen
oly értékű, mintha elvek- és eszméket szolgálna.
Ily író az is, a ki a _Pesti Napló_ 96-ik számában _Az akadémiai
pályázatok és nemzeti szinház_ czikket írta, megtámadva az akadémiát az
idei Karátsonyi-pályadíj ki nem adása miatt. _La bourse ou la vie_ a
czikk igen egyszerű s igen érthető alapeszméje, de logikája, fejtegetése
oly zavaros és együgyű, hogy alig értheti meg az ember. Párhuzamot von
az akadémia és nemzeti szinház között: ez egy minta-intézet, az a
tehetlenség és rosszakarat fészke, kivált az első osztály, a
szépirodalmi írók csoportja. Ime a nemzeti szinház a mult évben hét
eredeti drámát adatott elő, az akadémia a Karátsonyi-pályázaton egyet
sem jutalmazott meg. Embertelenség, hazafiatlanság! De boldog Isten, mit
bizonyít mindez? Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a nemzeti
szinház kénytelen új eredeti és fordított színművekkel élénkíteni
műsorát, olyanokkal, a milyeneket talál; az akadémia nem tartván
színelőadásokat, nem köteles új színművekkel szolgálni a közönségnek,
hanem köteles drámai pályázatokat hirdetni s a pályaművek közül
megjutalmazni azt, a mely drámai, színi és nyelvi tekintetben becsesnek
s így kitüntetésre méltónak bizonyul be. Vagy ha ilyen nincs, nem adni
ki a jutalmat. E szerint az akadémia a legkedvezőbb körülmények között
évenként csak egy-két drámát hozhat napfényre, teljességgel nem
versenyezhet a színházzal, más is a hivatása és jutalmazásait nem
sülyesztheti le a puszta előadhatás mértékéig.
A _Pesti Napló_ tárczaírója még tovább folytatja a párhuzamot. Nagy
garral hirdeti, hogy az akadémia I-ső osztályának szépirodalmi tagjai
mily középszerű írók, mily gonosz szivü emberek, ellenben a nemzeti
szinház tagjai a tehetség, szorgalom és erény mily magas fokán állanak.
Egy szóval a két intézet két ellenkező égalj: «itt arany kalászok
hajtanak termő talajon, ott csak a jeges medvék érzik jól magokat».
Bármily együgyű e párhuzam, egy pontban igazat kell adnunk a
czikkírónak, mert azt hiszszük, hogy az I-ső osztály szépirodalmi
tagjai, ha kiállják is a versenyt mind tehetség, mind jellem
tekintetében a nemzeti szinház tagjaival, de minthogy az akadémiának
nincsenek nőtagjai, ifjúság- és bájra nézve messze maradnak a nemzeti
szinház nőtagjaitól. Ez az egyetlen igazság az egész czikkben, a melyre
úgy látszik a czikkíró legkevésbbé gondolt.
De térjünk a czikk igen egyszerű, igen érthető alapeszméjére: _La bourse
ou la vie_. A Karátsonyi-pályadíjat azért nem szokták kiadni, a mikor
nem adják ki – fejtegeti a czikk, – mert a birálók magoknak vagy
czéhbeliöknek akarják kiadatni utólagos jutalmul; ily önző, irígy,
cselszövő cotteria uralkodik az akadémia I-ső osztályában. Ki kell
adnotok a dijat bármely rossz drámának, a pályázati szabályok ellenére
is, különben éltetökkel vagy ennél drágábbal, becsületetökkel fogtok
lakolni, mi mondjuk ezt, a _Pesti Napló_, a politikai és irodalmi morál
kiváltságos képviselői, mi, a kik pártatlanul egyszerre hirdetjük
Kossuth, Deák s Apponyi politikáját, mi, a kik részrehajlatlanul a
legellenkezőbb irányu birálatokat is kiadjuk, s reclamot csak saját
ügyefogyott dolgozótársaink érdekében ütünk. Azonban, úgy látszik, hogy
a _Pesti Napló_ nem tudja, hogy az I-ső osztálynak nemcsak drámai
pályadíjai vannak, hanem mások is, s nemcsak az I-ső osztályban vannak
pályadíjak, hanem a II-ik, III-ik osztályban is és azok sem adatnak ki
mindig, s ki nem adatva az akadémia tőkéjéhez csatoltatnak. Egyedül a
Karátsonyi-díj az, a melyről a szabályok máskép rendelkeznek, a mely ki
nem adatva, újra kitüzetik ugyanarra a czélra s ha ekkor sem adatik ki,
utólagos drámai jutalomra fordíttatik és ha ekkor sem találtatnék
jutalmazható drámai mű, csak ez esetben esik az osztály rendelkezése alá
a jutalom összege, a melyet a kitünő drámai művek fordíttatására vagy
dramaturgiai munkák iratására tartozik fordítani, a mint azt tette is
három izben: először, a midőn Arany Jánost bizta meg Aristophanes
fordításával, másodszor, a midőn Gregussal iratott egy munkát
Shakespeareről, harmadszor, a midőn Csikyt szólította fel
Plautus-fordítása bevégzésére s mindezzel bizonyára a magyar irodalom
gyarapításán munkált.
Miért vádolja hát a _Pesti Napló_ egyedül csak a Karátsonyi-pályázat
birálóit és minden alap nélkül a legerkölcstelenebb eljárással, miért
nem vádolja a többi biráló bizottságokat is, a melyek szintén nem mindég
adják ki a pályadíjt s azt az akadémia alaptőkéjéhez csatoltatják, hogy
kamatai akadémiai kiadványokra fordíttassanak? Miért nem támogatja
vádját némi bizonyítékkal, megczáfolni törekedve a biráló-bizottság
jelentéseinek érveit, ellenvetéseit, a melyeknél fogva a pályadíj ki nem
adását ajánlotta az akadémiának? De vajon akarva is tehette-e volna ezt?
Ismeri, olvasta-e a _Pesti Napló_ a leginkább szóba jött s meg nem
jutalmazott drámát? Hogyan lehet megtámadni egy birálatot, a midőn a
birálat tárgyát még nem ismerjük? Itélhet-e a közönség, a mely épen mint
a _Pesti Napló_, csak a birálatot ismeri s nem egyszersmind a birált
művet? Ily körülmények között ily súlyos vádat emelni, egyéb-e irodalmi
szószátyárságnál? A megtámadott birálók több joggal vádaskodhatnának,
jogosabban mondhatnák: ime a _Pesti Napló_ dolgozótársai között három
drámaíró van: Kaas Ivor, Acsády Ignácz, Ábrányi Kornél, a kik elég rossz
drámákat írva, teljesen feljogosítva érezhetik magokat arra, hogy
jutalmat követeljenek, bosszút álljanak a multért s megfélemlítsék a
birálókat a jövőre nézve, de az ily beszéd is csak szószátyárság volna,
nem méltó valódi írókhoz.
Az irodalmi vitában okot okkal, fejtegetést fejtegetéssel kell szembe
állítani, nem pedig puszta vádat és rágalmat puszta váddal és
rágalommal. A mig a mellőzött pályamű ki nem nyomatik vagy szinpadra nem
kerül, addig nincs tárgya a vitának s csak szószátyárkodni lehet.
Mennyiben van igaza a biráló-bizottságnak és mennyiben nincs, mindaddig
nem dönthetni el. Csodálatos jelenség hirlapirodalmunkban, hogy az ily
viták mindig akkor keletkeznek, a mikor a közönségnek teljességgel nincs
módjában ítélni. Épen nem ellenezzük, sőt óhajtjuk, hogy a sajtó
ellenőrizze az akadémiát s birálja munkásságát, de mindenesetre értenie
kell a dologhoz s komoly szándékkal fognia hozzá. Azért azt tanácsoljuk
a _Pesti Napló_nak, ha komoly irodalmi közlönynek kiván tartatni, hogy
akkor álljon elő vádjával, a mikor a kérdéses mű kinyomatik, vagy
szinpadra kerül, kövesse nyomról-nyomra a birálatot s tegye tönkre, ha
tudja. Ekkor legalább némi bizonyítékkal támogathatja súlyos vádjait,
bár az esetben is, ha a birálók tévedése kiderülne, még nem következik,
hogy erkölcstelen indokok vezették volna őket.
Egy másik lap, a _Pesti Napló_ kisöcscse, a _Budapesti Hirlap_ is
megtámadja az akadémiát (103. sz. _Az akadémia és a magyar nemzetiség_),
de nem a Karátsonyi-pályadíj ki nem adása miatt, hanem azért, hogy nem
eléggé nemzeti, s majd semmi befolyása nincs a nemzeti műveltség
fejlesztésére. E lap semmit sem tud arról, hogy az akadémia a magyar
nyelvészet, történelem, Magyarország archæologiája és természetrajza
köréből mily nevezetes munkákat adott ki s e tudományok újabb fejlődése
mind az akadémiából indult ki. Úgy látszik, hogy nem is olvassa az
akadémia kiadványait, a mit azzal is tanusít, hogy czikkében legtöbbet
foglalkozik a _Budapesti Szemlé_vel, a mely nem akadémiai kiadvány s bár
az akadémia némi támogatásával jelen meg, de a mint borítékán rövid
programmjában olvasható, a czikkek irányáért és tartalmáért egyedül a
szerkesztőség felelős. S vajon mit hibáztat a _Budapesti Szemlé_ben.
Azt, hogy a külföld tudományos és irodalmi mozgalmaival is foglalkozik,
a mint programmjában kifejezte, a mely szerint mintegy közvetítő
törekszik lenni a külföldi és hazai irodalom között. Természetesen a
_Budapesti Hirlap_ ezt nem így adja elő, s úgy tüntet föl bennünket,
mintha hazai dolgokkal nem is foglalkoznánk. Elmondja, hogy Gudrunról és
a Percival-mondáról s tudja Isten minő német archæologiai (?) tárgyakról
egész czikksorozatokat közöltünk, de a húnmagyar mondákról mélyen
hallgatunk, Perz _Monumenta germanica_ját ismertettük, de Fejér György
_Codex diplomaticus_áról nem emlékeztünk meg. Az igaz, hogy a
Tristán-mondáról kiadtunk egy tanulmányt, de az is igaz, hogy a
magyarhún-mondát is több ízben fejtegettük. Azt sem tagadjuk, hogy a
Perz _Monumenta_it ismertettük, de ismertettük a _Monumenta hungaricá_t
is. Hogy Fejérről nem írtunk, az igaz, de hogy mindenről írjunk, a mi
ezelőtt évtizedekkel történt vagy a mi csak napjainkban is történik, már
csak azért sem lehető, mert nincs elég terünk, még ha elég írónk volna
is hozzá.
Azonban a _Budapesti Hirlap_ akaratja ellenére is kénytelen elismerni,
hogy hazai dolgokkal is foglalkozunk, mert nagy hűhóval emlegeti, hogy
azon örök törvénynél fogva, a melylyel a középszerüség a lángészt
gyülöli, a _Budapesti Szemle_ üldözi Kossuthot s történeti nagy alakját
kicsinyíteni meri. Ritkán olvashatni ily szolgalelkű ömlengést. Kossuth
egy nagy könyvet ad ki, olvasni, dicsőíteni szabad, de birálni tilos.
Kossuth birálja politikai viszonyainkat, de nekünk nem szabad birálni az
ő nyilatkozatait, Kossuth történeti nagy alak, de a történetíró csak
bámulatra van feljogosítva. Hogy Kossuth szónoki lángész és nagy izgató,
azt senki sem hozta kétségbe, de hogy nagy államférfiú volna, abban
sokan kétkednek. De volna még két akkora szónoki és államférfiúi
lángész, mint a minő nem az, a sajtó és a történelem soha sem mondhat le
a kritika jogáról bárki ellenében. Ha a _Budapesti Hirlap_ kárhoztatja
Kossuthról írt tanulmányainkat, tessék megczáfolni, kimutatni
alaptalanságukat, de ne támadja meg a kritika jogát, a sajtó
szabadságát. Bizonyára a _Budapesti Hirlap_ szerkesztője és dolgozó
társai sokkal csekélyebb tehetségü emberek, mint azok a bel- és külföldi
államférfiak és írók, a kiket naponként birálnak, de úgy látszik, hogy
egy csöpp kedvök sincs ez okból lemondani a kritika jogáról, legfeljebb
csak magoknak követelik a jogot és másoktól örömest megvonnák.
A főeszme egyébiránt, a mi a _Budapesti Hirlap_ czikkein átvonul az,
hogy az akadémia nem ismeri nemzeti hivatását. S miben helyezi azt a
czikkíró? Abban, hogy az akadémia első teendője volna classikusaink
olcsó kiadása, hogy azokat mindenki megszerezhesse, másodszor egy
colportage-üzlet czélszerű berendezése, hogy az olcsó könyvet mindenki
megkaphassa, bárhol lakik. Lám, mily Columbus-tojás a legfontosabb
fölfedezés is. Az akadémia már egy félszázad óta fennáll s ez még
senkinek sem jutott eszébe, a _Budapesti Hirlap_ már egy néhány év óta
virágzik s csak most találta fel a puskaport. Minden arra mutat, hogy a
_Budapesti Hirlap_ épen úgy nem érti az akadémia hivatását, mint nem
ismeri munkásságát. Úgy látszik azt sem tudja, hogy az akadémia a _Régi
magyar költők tára_ czím alatt már ezelőtt több évvel egy oly vállalatot
indított meg, a mely a középkori maradványokon kezdve a XVIII-ik
századig, irodalomtörténeti bevezetések és jegyzetek kiséretében,
magában fog foglalni minden magyar költőt; hogy az irodalomtörténeti
bizottság fölvette programmjába egy-egy kitünőbb régi vagy újabb író
kritikai kiadását is. Az igaz, arra nem gondolt, hogy Vörösmartyt,
Aranyt, Eötvöst az örökösöktől, Petőfit az Athenæumtól megvegye, mert
nem tudná jobban megfizetni és terjeszteni, mint a könyvárusok; arra
sem, hogy megbuktassa a Franklin-Társulat, Ráth, Aigner _A magyar nemzet
classikusai, Családi, Nemzeti_ és _Olcsó könyvtár_ czimü vállalatait, a
melyek elég olcsón nyujtják a magyar közönségnek a legnevezetesebb
magyar írók munkáit. Azt sem tervezi, hogy átvévén a _Budapesti
Hirlap_ot, azt jobb szerkesztésben és olcsóbb kiadásban juttassa minden
ember kezébe. A colportagenak is békét hagy, mert azt hiszi, hogy
nemcsak neki kell élni, hanem másoknak is.
A _Pesti Napló_ és a _Budapesti Hirlap_ gyakran hirdetik, hogy
Magyarországon a közszellem hanyatlik; nekünk úgy tetszik, hogy nem
annyira a közszellem hanyatlik, mint némely hirlapíró itélő tehetsége,
ha ugyan azelőtt is teljes erejében volt.