Arany János született 1817 márcz. 2-án Nagy-Szalontán, Bihar megyében,
hol atyja György földmívelő volt, egy kis ház és kevés föld birtokosa. A
nemzetség, a melyből származott, eredetileg nemes volt, I. Rákóczi
György, erdélyi fejedelemtől nyerte nemességét, azonban jogaitól
megfosztva, bár a nemes levél birtokában, pör útján sem volt képes
visszaszerezni régi kiváltságát. Anyját Megyeri Sárának hívták. A szülék
már öregek voltak, a mikor János született; egyetlen fiok levén, a
mennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala, nála annyival
korosb, hogy első gyermeke vele egykorú, a többi számos testvér pedig
előtte mind elhalt, ő volt egyetlen reményük, vigaszuk és szeretetök
főtárgya. Mindig körükben tartották s rendkívül vallásosak levén, e
hajlam reá is korán elragadt. Az ének és a szentirás vonzóbb helyei
voltak első táplálékai gyönge lelkének; a kis kunyhó szentegyház volt,
hol füle soha egy trágár szót nem hallott, nem levén cseléd vagy más
lakó, mint szülei és ő. Testvérei nem voltak, más gyermekekkel ritkábban
volt alkalma játszani, s így lelke korán komoly irányt vett. A
tanulékonyság is korán kifejlett benne. Atyja hamuba írt betűkön
megtanította olvasni, úgy hogy a mikor hat éves korában iskolába adták,
már csaknem tökéletesen tudott olvasni, sőt némi olvasottsággal is
dicsekedhetett. Az iskolázás folyvást kitünő sikerrel haladt előre
Szalontán, a hol egy rector s öt altanító alatt úgynevezett particula
volt és lehetett végezni költészetet és rhetorikát. E mellett a
tanulékony gyermek minden könyvet elolvasott, a mi kezébe került,
Gvadányi műveit, a _Hármas Historiát_ Haller átdolgozásában, _Erbiá_t,
Decsi _Osmanographiá_ját, _Fortunatus_t s a ponyvairodalom egész özönét.
A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer-háromszor is, s még a
grammatikai osztályba alig érve, már nem tartott a világon nagyobb
embert, mint a könyv- vagy versirót. Maga is megkisérlette a rímelést,
kivált a mikor az iskola költészeti osztályába jutott, halomra írta
verseit.
Költészetünk új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt, de a
tizennégy éves költő azt még nem ismerte. Tanítói, a Debreczenben
beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elébe példányul, kit igen
szeretett, és Kovács Józsefet, a kinek bámulta rímeit. Kovács Pálnak, a
ki Szalontán conrector, majd rectora volt, részint társalgásából,
részint tanításából sokat tanult a magyar költészetet illetőleg. De a
római classikusokat is, névszerint Virgiliust és Horatiust, nemcsak
örömmel tanulta, hanem igyekezett az iskolában nem olvasott helyeket
átbuvárlani, valamint egyéb az iskolában nem tanítottakat is, mihez
hozzáférhetett: Justinust, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust,
Suetoniust, a skót Buchananus latin verseit olvasgatni, a mi által
nagyon gyarapodott a latin nyelvben. Verseket is irogatott e nyelven.
Magyar olvasmányait szintén folytatta. Megismerte Tassót Tanárky,
Miltont Bessenyei és _Henriás_t Péczely fordításában, Vályi _Pártos
Jeruzsálem_ét, Gathi _Mármarosi éhség_ét, Dugonics regényeit s több
hasonló termékeit az epikai múzsának: szóval oly magyar irodalmat, a
mely ezelőtt félszázaddal volt divatban, mert a vidéki közönség jobbadán
még mindezeken rágódott, az új iskola coriphæusai Szalontára nézve nem
léteztek. Első tünemény előtte az új világból a _Lant_ s egy _Aurora_
volt, de az új modor, a melybe még nem nőtt bele, reá nézve inkább
elidegenítő, mint vonzó vala.
Így folyt le a szalontai tanpálya (1823–33), melynek két utolsó éve már
nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt el, mert hogy őket a
további költségtől megkimélje, tudniillik ruházatra és könyvekre s a
collegiumi tartózkodás egy pár évét is lehetővé tegye, a tanulás mellett
tanított is s mint ilyen, az iskolában lakott. Azonban anyagi reménye
igen szegényül ütött ki. Évi jövedelme alig ment száz váltó forintra, s
ezzel sem igen tudott gazdálkodni. Midőn 1833 őszén Debreczenbe ment,
alig vihetett oda annyit, hogy a deáki beöltözés költségeit fedezhesse,
hazulról pedig semmit sem várhatott. Ily helyzetben elment a kedve a
tanulástól. 1834. márcziusában Kis-Ujszállásra ment ideiglenes tanítónak
egy évre, hogy eszközt szerezzen tanulmányai folytatására, de a tél sem
veszett el egészen, ha keveset tanult, annál többet olvasott. Megtörte a
német nyelvet, megismerkedett a franczia nyelv elemeivel s olvasni
kezdte az újabb költőket. Kis-Ujszálláson Török Pál volt a rector,
később pesti pap és superintendens. Jeles könyvtára megnyilt Arany
előtt, a ki éjjel-nappal olvasott, ha hivatala engedte; a hazai, főleg
az új költői iskolához tartozó olvasmányait mindinkább kiegészítette.
Virgil _Aeneis_e pár könyvét lefordította s a németben Schillerig vitte.
Új erővel, buzgalommal, de ismét sovány erszénynyel ment vissza
Debreczenbe, oly jó ajánlatok kiséretében a kisujszállási pártfogók
részéről, hogy tanárai különösebben figyeltek reá. Anyagi segélyt is
nyert, a mennyiben egyik tanár (Erdélyi) kis leányát bizta tanítására,
de ő kalandos életpályáról álmodozva, unni kezdette az iskolai
egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágyott
lenni, a nélkül, hogy tudná, mint kezdjen hozzá. Végre 1836 februárjában
önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagyta a
collegiumot, soha vissza nem térendő. Fáncsi és László jeles
szinésztársaságot tartván akkor Debreczenben, ha már szobrász nem
lehetett Ferenczy mellett, könnyebbnek találta Thalia zászlaja alá
esküdni. Elhatározása mindenkit meglepett. Magok a tanárok a szokatlan
jelenséget, hogy legjobb tanulójok egyike, csupán a művészet iránti
vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, szinészszé akar lenni, a
hivatás kétségtelen jelének tekintették. Erdélyi pártfogója mitsem
szólott ellene, sőt az agg Sárvári magához hivatta, megszavaltatta,
énekeltette s elégülten ajánlá neki Shakespeare tanulmányozását. Így
lett Arany szinész, azontúl is folytatva tanóráit Erdélyi leányánál,
azontul is hozzá járt ebédre, míg Debreczenben volt. De a debreczeni
társaságot egy szinészi cselszövény reá nézve egész váratlanul
felbontotta s ápril 1-én szétoszlott az a nélkül, hogy hozzá valaki
szólott vagy sorsáról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány
ujonczot, egy pár más vidéki kóborral együvé szedvén, az indulás
perczében őt is megszólították, hogy kövesse sorsukat. Nem volt mit
tennie. Haza öreg szüleihez, a kik belőle papot vártak, vissza a
collegiumba, honnan oly nagy reményekkel távozott? Mindkettő
lehetetlennek tetszett előtte, így Hubayhoz csatlakozott, annyi időt sem
vehetvén, hogy szállásáról ágyát, ládáját, fehérnemüjét, könyveit
magához vegye. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Mármaros-Sziget lett
vándorlásuk eldorádója. Aranyra, a kit agg szülei minden
vagyontalanságuk mellett kissé mégis elkényeztettek, a kinek érzékeny
kedélyére minden legkisebb csekélység végtelenül hatott, mély benyomást
tett a nyomor, a melybe sülyedni kezdett. Ha volt is kedve a
szinészethez, végkép elment a nyomorban s a korhely kóborok között. E
mellett az öntudat kígyói, szegény atyja sanyarú nyugtalansága marták
éjjel-nappal. Egy nap hasonló gyötrelmek között azt álmodta, hogy jó
édes anyja meghalt. Az álom benyomása oly erős volt, hogy többé nem
verheté ki fejéből s elhatározta a hazamenetelt. Egy zsebkendőbe kötve
egész vagyonát, kiment a piaczra, a hol nyolcz pengő krajczárból egy
czipót, egy kevés szalonnát vett s azzal megindult egyedül gyalog. Az
első éjt egy erdőben tölté, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit
korcsmapadokon s így végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debreczenen át, hét
napi gyalog vándorlás után hazaérkezett. (Ifjúsága ez epizódját elég
átlátszóan leplezve olvashatni _Bolond Istók_ II-ik énekében is.) De az
1836-ik év még nem merítette ki csapásait reá nézve. Alig pár héttel
hazaérkezése után anyja csakugyan meghalt kolerában, hirtelen. Atyja
szemevilágát teljesen elveszté (mi néhány év mulva ismét orvoslás nélkül
megjött). Mindez fölébreszté kötelességérzetét, s meggyőzte őt arról,
hogy ősz atyját többé nem szabad elhagynia. Elhatározá vele lakni a kis
házikóban, melyet ez nem akart elhagyni, hogy leányához költözzék. A
város és egyház előljárói részvéttel tekintették sorsát, még azon
őszszel megválasztották úgynevezett conrectornak (tanító a rector után,
de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi altanítók) – jóllehet e
hely tavaszig nem lett volna üres s így az ő kedvéért egyszerre két
conrector lett.
Egy darabig atyjánál maradt, majd nénje magához vevén az öreget, az
iskola épületébe költözött. E hivatal, melyben a magyar és latin
grammatikai osztályokat tanította, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy
évig irnok vagy más néven segédjegyző lett a városnál, azután rendes
aljegyző, de a főjegyző nem igen arra való ember levén, tényleg ő volt a
főjegyző is. Így némi biztos álláshoz jutván, 1840 novemberében, szíve
régi vágyát követvén, nőül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd árva és
vagyontalan leányát. Ez idő alatt (1836–40) nem szünt meg folytatni
olvasmányait, inkább csak szórakozásból, mint komoly czelból, de ízlése
így is a jobb könyvekre vezette választását s inkább olvasott olyat, a
miről hallotta, hogy remekmű, mint olyat, a mi több mulatságot igért
ugyan, de kevésbbé volt nevezetes, Shakespeare német fordításait akkor
forgatta először. Homért is elővéve ottan-ottan, küzködvén a nyelvvel,
melyből alig tudott többet, mint a mennyit az iskolában tanulhatott s az
nem volt sok. Mindezek czéltalan erővesztéseknek látszottak s mégis
ösztönt érzett tenni, keresni a nehezet még mulatságból is. A
francziában Telemaque és Florian után Molièrebe kapott, a mi nagy
feladat volt s Crébillon rémdrámáival gyötré magát. Mindez házasságáig
tartott, akkor föltette magában, hogy nem olvas többet, hanem él
hivatalának, családjának s lesz közönséges ember, mint más. Egy pár évig
meg is állta fogadását. Az a kedves viszony, a melybe lépett, elszórta,
boldogította, hirlap is alig fordult meg kezei közt. Szándéka volt
gazdaság után látni, a melyhez nem volt elég ügyessége, aztán hivatala,
apró dolgai folytonos jelenlétet igényeltek a tanácsháznál. Ide járult
még, hogy jogot nem végezvén, azt magántanulmány utján kivánta pótolni.
A hazai törvénytudomány mellett a mértanban is annyi jártasságot
szerzett, hogy osztályos örökösödési ügyeknél az osztályos felek
földjeit, ha arra fölkérték, egész pontossággal fölmérte, szétosztotta
és arról, minthogy a rajzolásban is elég jártas volt, csinos térképeket
készített. Jegyzői dolgozatai, a legegyszerűbb nyugtatványtól a
legfontosabb közigazgatási vagy törvénykezési tárgyakig, kitünően
szabatosak és pontosak voltak s egyszersmind szépen leírva, mert ritka
szép írása volt. Az általa fogalmazott iratok a megyénél mindig annyira
föltüntek, hogy a régi jó táblabirák Aranyt kitünő tisztviselői
tehetségnek hiresztelték.
Az 1842-ik év tavaszán Szilágyi István egykori tanulótársa jött mint
rector Szalontára, ki már ismételve koszorút nyert a
Kisfaludy-társaságnál s az Akadémia épen Szalontán léte alatt száz
aranynyal jutalmazta nyelvészeti munkáját. Barátja, később asztali
társa, mindennapos vendége levén, természetes, hogy a társalgás
legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Szilágyi minden könyvet, a mi
szeme elé akadt, hozzá hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenére.
Majd a görök tragikusok fordítására unszolta, a melyeket akkor a
Kisfaludy-társaság kezdett kiadni (s így állott elő egy _Philoctetes_),
majd dolgozatait olvasta fel s kérte ki rólok véleményét, majd angol
nyelvtant hagyott nála, a mely nyelvet Szilágyi akkor még nem értett,
curiosum gyanánt. Arany addig forgatta ez utóbbit, addig törte Hamlet
magánbeszédét, a melynek egy angol nyelvtanból sem szabad hiányoznia,
hogy kedvet kapott a német Shakespeare összevetésére az eredetivel. Így
lassankint megtanult angolul is s újra belejött az olvasásba, az
irodalommal való foglalkozásba. Egy falusi beszélye némi tetszéssel
fogadtatott az _Életképek_ben. Majd nagyobb munkába is fogott; 1845
nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szeme előtt folytak, némi
satyrikus hangulatot gerjesztének benne és megkezdé, minden előleges
terv nélkül, írni az _Elveszett alkotmány_t. A mű nem volt közönség
elébe szánva, csak magán időtöltésül írta, hogy kiöntse boszúságát.
Időközben a Kisfaludy-társaság jutalomhirdetése víg eposzra, mely
figyelmét először kikerülte volt, a nyár folytán ismételtetett, s Arany,
a véletlen összetalálkozás által meglepetve, sietett satyrai eposzát
befejezni és felküldeni. A jutalmat megnyerte, birálói közül egy
elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről, de fülébe csak a
harmadik, a Vörösmarty szava hangzott: a nyelv, verselés olyan, mintha
irodalmunk vaskorát élnők. (_Az elveszett alkotmány_, víg eposz, hét
énekben, a _Kisfaludy-társaság évlapjai_ VII-ik kötetében. Pest 1849. A
külön kiadást a régi censura megtiltotta.) Úgy vélte, hogy most már nem
lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, a mi lelkében forr és a
maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította s meg volt győződve,
hogy Petőfi _János vitéz_e után ő is merhet egy naiv költői beszélyt,
mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt
magyar legyen. A következő évben megírta _Toldi_ első részét s nemcsak a
pályadíjat nyerte meg (a kitűzött tizenöt arany kivételkép huszra
emeltetett), hanem birálói bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett s
Petőfi volt az első, a ki üdvözlésére sietett. (_Költői pályaművek,
melyeket 1844-ben koszoruval is kitüntetett a Kisfaludy-társaság. Toldi,
koszorúzott költői beszély tizenkét énekben. Pest, 1847._ Másodszor
Pest, 1854, harmadszor népszerű kiadás. Pest, 1858.)
Ez időtől fogva folyvást dolgozott az _Életképek_be és
_Pesti-Divatlap_ba kisebb költeményeket, sőt a Kisfaludy-társaságnak
1847-ben hirdetett új jutalomtétele: «Készíttessék költői beszély,
melynek tárgya Szécsi Mária,» egy újabb műre gerjesztette, a mely
szintén akkor készülő _Toldi estéje_ mellett el is készült, de a
melylyel szerzője nem pályázott. (_Murány ostroma, beszély négy
szakaszban. Pest, 1848._) Petőfivel szoros barátságot kötött; sűrűn
leveleztek egymással. E levelezés, a mely csak részben jutott a
nyilvánosság elébe, világot vet mindkettő jellemére és irodalmi
törekvésére. Az 1848-ik év mozgalmai félbeszakították Arany nyugodt
munkásságát. A szalontaiak képviselőnek akarták választani, de ő nem
fogadta el a jelöltséget, nem 1861 és 1869-ben sem, a midőn szintén
kijelöltetett. A kormány által megindított _Nép barátja_ czímű lap
szerkesztését sem vállalta el, csak nevét kölcsönözte oda, mint
szerkesztő, azaz mint dolgozó társ. A valóságos szerkesztő Vas Gereben
volt, de kivált eleinte számos költeményt és czikket írt bele. Mint
nemzetőr résztvett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli
szolgálatban, mintegy 8–10 hétig. A kitört forradalom alatt is folyvást
jegyző maradt egész 1849 tavaszáig. Azonban a zavaros időben alig kapott
valamit jegyzői fizetéséből; a város belügyei is mindinkább bonyolódtak,
egy szóval a hivatal mind terhesebbé vált, barátai is ösztönözték, hogy
járjon valamely állomás után, mely a központhoz közelebb vigye s maga is
vágyott az írói körökkel gyakoribb érintkezésbe jönni. Ez okokból 1849
tavaszán a belügyminiszteriumban fogalmazói hivatalt vállalt s elébb
Debreczenbe, majd Pestre ment. Családja egyelőre Szalontán maradt,
holmiját eladandó és készülve a felutazásra, a midőn a hírre, hogy az
orosz Debreczen alatt van, búcsút vett a miniszteriumtól s június végén
visszasietett családjához. Nem is foglalta el többet hivatalát a
belügynél. Szegeden nem volt, Váradon már csak látogatni. Bekövetkezvén
a katasztrófa, mint magán ember lakott Szalontán. A betöltött jegyzői
állásra nem mehetett vissza s minden más pálya bezárult előtte. Vagyona
jóformán semmi s néhány száz forintja is, melyet a jegyzői hivatal
elhagyásakor eladott felkelhetője árából magyar bankjegyben kapott,
értéktelenné vált. Szerencsére 1849 júniusában Pesten 1200 forintot tett
be a takarékpénztárba, mint a _Nép barátjá_ból, Vas Gerebentől vett
tiszteletdíjat s a takarékpénztár a magyar bankjegyben betett összegeket
is kifizetvén, ez összeg egy részéből egy kis házacskát vett magának és
egyszersmind az akkori szalontai szolgabirónak, ki tanulótársa volt s
kivel a városnál is együtt szolgált, egyben-másban csekély tiszteletdíj
mellett fogalmazásbeli segítségére volt, s ez által a lehető üldöztetés
ellen is némi védelmet, pártfogást talált. Így élt 1850 tavaszáig, a
mikor Bihar megye egykori administratora, Tisza Lajos hívta meg a
Szalontával határos Gesztre, hogy legkisebb fiát, Domokost, a
költészettanra oktassa. Az 1851. év második felében a nagykőrösi
gymnasiumhoz a magyar nyelv s irodalom és latin nyelv tanárává
választatott, hova 1851 őszén egész családjával át is költözött.
Az 1850. évtől fogva újra dolgozgatott folyóiratokba és albumokba, de
leginkább lyrai költeményeket. Megkisérlette a Toldi-trilogia középső
részét is, sőt _Daliás idők_ czíme alatt egy éneket közlött is belőle
(_Losonczi Phőnix Pest. 1851._), de részint a tárgy nehézsége, részint
kedélyállapota miatt abban kellett hagynia. Bizonyos lyrai hangulat,
meghasonlás, keserű humor vett erőt rajta, mely nem kedvezett az epikai
nyugalomnak. Ez időszakból nagyobb művei: _Katalin, költői beszély.
Pest, 1850; Bolond Istók első éneke_ (Csokonai lapok. Debreczen 1850.),
_Nagy-idai czigányok, Vig hősköltemény. Pest 1852. Bolond Istók_ban
nemcsak alanyi érzelmeit és élményeit akarta kifejezni, hanem a
közhangulat humorát is, de a mű nagynak volt kezdve s érezte, mennél
közelebb jőne az 1848-iki mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene
humorát. Épen azért az első ének után félbehagyta s csak a hetvenes
években írta meg második énekét. Pedig a forradalomból sok keserűség
maradt a lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a
nagy küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta s
nemzetének épen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait.
Csalálmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart
sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors,
nemzete és önmaga ellen. A távolba menekült s a _Nagy-idai czigányok_ba
öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Lyrai
költeményei nagy részén is mély hazafi fájdalom borong. Dalai a
«babyloni vizek» elegiái, melyek mint titkos fájdalom sajgának keresztül
az ország egyik végétől a másikig. A hazafi érzés költészete sohasem
hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel, mint
e szomorú években Arany lantján. A lepel, a melybe a költő a censorok
vizsga szemei elől elburkolta czélzatát, még szebben emelte ki
gondolatait s a kénytelen távolság, a melyből a dal hangzott, még több
varázst kölcsönzött elhaló hangjainak.
Mint nagykőrösi tanár, tanszékének élve, rendszeresebben kezdte
tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat egész a középkori
hagyományokig, a mi nyomot hagyott mind nyelvén, mind költészetén. A
világirodalom nagy eposzait is újra olvasgatta és Tassóból, Dantéból és
Ariostóból némi töredékeket is fordított. Zrinyi _Szigeti veszedelmét_,
a melyet kiválóan kedvelt, nyelvi és verselési tekintetben újra
átdolgozta, hogy az új kor jobban élvezhesse. A munkából egy pár ének
elkészült, de mindamellett még mutatványt sem közölt belőle. Convulsiói
csillapodtával nagyobb epikai munkáiba fogott. A Toldi-trilogia
bevégzését s a hún-magyar monda trilogiájának megírását tűzte ki élete
czéljául. Koronként mindkettőhöz hozzá fogott, de megint abban hagyta.
Toldi középső részének cselekvényével elégületlen volt; a hún-magyar
monda trilogiájából a Csaba-mondát dolgozta fel nehány énekben,
nibelungi versszakban, de szintén abbanhagyta, csak a _Keveháza_
epizódot adta ki a _Szikszói enyhlapok_ban (Pest, 1853). Nem
dolgozhatván folyvást nagy epikai munkáin s nem akarván átadni magát a
lyrai ömledezéseknek, a balladához fordult, e vegyes műfajhoz, mely
epikai töredékeket lyrai hangba olvaszt. Egészen modern műfaj ez, melyet
a műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a
maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német
műköltészetből. Arany volt az első, a ki lehajlott a magyar
népballadához, eltanulta hangját és szerkezete titkait és újjá,
művészibbé szülte. Ez években adta ki a Toldi-trilogia harmadik részét:
_Toldi estéje, költői beszély hat énekben. Pest, 1854_, népszerű kiadás.
_Pest, 1858_ és költeményei első gyűjteményét: _Kisebb költemények.
Pest. 1856_. Egy pár értekezést is írt: _Valami az assonánczról. (Uj M.
Muzeum 1854.) A magyar nemzeti versidomról. (A nagy-kőrösi nagy
gymnasium Tudósítványa 1856_ és _Uj M. Muzeum 1857_.) Ez utóbbi
értekezésében a magyar rhythmus szabályait állapítja meg, melyet
gyakorlatilag Petőfivel együtt uralomra emelt költészetünkben.
A M. T. Akadémia, tíz évi szünet után ismét nagy gyűlést tartván, Arany
1858 deczember 15-én elébb levelező, majd ugyanaznap rendes taggá
választatott és székét 1859. október 31-én tartott ülésben _Zrinyi és
Tasso_ czímű értekezésével el is foglalta. (_Budapesti Szemle VII. és
VIII. k. 1859, 1860._) A nagy gyűlés _Toldi estéjé_t a
Marczibányi-jutalomban részesítette, _Kisebb költeményei_t pedig
1860-ban a nagy jutalommal koszorúzta. Majd az Akadémia
Széchenyi-ünnepén személyesen és megható bensőséggel adta elő az
Akadémia megbizásából készült gyönyörű ódáját (_Széchenyi emlékezete.
Pest, 1860_). Ez idő tájt többször jött föl Pestre és barátai: Csengery
és Kemény reá beszélni igyekeztek, hogy Pestre tegye át lakását s
fogadja el az újra fölelevenítendő Kisfaludy-társaság igazgatói állását,
a melyre való megválasztása több mint valószínű. Csakugyan 1860 júl.
15-én a Kisfaludy-társaság igazgatójának választotta s ő elfogadván az
állást, Pestre költözött s egyszersmind 1860. novemberében egy lapot is
indított meg Heckenastnál, a _Szépirodalmi Figyelő_t, melyet egész 1862.
novemberig szerkesztett. E lap a magyar szépirodalmi kritika
főközlönyévé vált s a nemzeti és művészeti irány összeolvasztása mellett
küzdött. Fődolgozótársai Szász Károly, Salamon Ferencz és Gyulai Pál
voltak. Arany számos értekezést és birálatot irt lapjába, melyet
1863-ban a _Koszorú_val váltott fel, mely szintén hetilap volt, (1865
június végén szünt meg) mintegy folytatása a _Figyelő_nek, csak
szélesebb körrel, az általános míveltségterjesztést is bevonván
előrajzába. Aranynak e lapokban s másutt megjelent æsthetikai és
kritikai dolgozatai összegyűjtve is megjelentek: _Arany János prózai
dolgozatai._ Budapest, 1879. Azonban e kötet nem foglalja magában minden
prózai munkáját, számos álnév alatt írt birálata ki van hagyva, kivált
olyanok, a melyeket még maig is élő írókról írt. A Kisfaludy-társaság
kebelében nagy munkásságot fejtett ki, ő indította meg a társaság
szépirodalmi kiadásait. Mindjárt az első cyklusban Madách _Ember
tragédiája_ jelent meg, melyet ő mutatott be először a társaságnak,
megmentve az enyészettől, hova a művével elégületlen szerző szánta. A
magyar Shakespeare és Molière kiadását is ő indította meg, a Shakespeare
kiadást saját fordításaival is gazdagítva: _Szentivánéji álom I. k.
1864; Hamlet, dán királyfi VIII. k. 1867; János király XIV. k. 1867_. E
mellett folyvást dolgozott a hún-magyar monda trilogiáján is. E mondát
nemcsak azért szerette, mert leggazdagabb és legköltőibb mondáink
között, hanem a jelennel érintkező pontjaiért is. A hún s magyar
mondában mintegy jelképezve látta nemzete viszontagságait, tragikumát,
vigaszát és reményét. A hún birodalom dicsősége, hatalma romlásnak
indul, elhanyatlik, de a bujdosó Csaba unokája, Árpád, később
visszaállítja, a kire századokon át várnak az erdélyi hegyek közé
menekült húnok maradványai. A magyar birodalom is hanyatlásnak indult
háromszáz év előtt s háromszáz év óta küzd és lelkesül a magyar abban a
reményben, hogy visszafoglalhatja helyét az európai nemzetek nagy
családjában. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédiának készült s nem
hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyekben a végzetes hős
fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete fölemelésére van
hivatva, föl is emeli, de csak pillanatra, testvérgyilkos bűne fiaiban
ismétlődik s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt
az egész nemzet vezére bűne miatt, a kit sok vakon követett s a végzet
kiengesztelésére csak távol remény marad. A tragédia az eposzba van
oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé
vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges
képben. Nagy veszteség, hogy Arany e trilogiát be nem végezhette. Csak
az első részt: _Buda halálá_t írhatta meg, melylyel 1864-ben az Akadémia
Nádasdy eposzi jutalmát nyerte el. (_Buda halála, hún rege, tizenkét
énekben. Pest, 1864._)
Szalay László halálával megürülvén az akadémiai titkárság, az intézet
elegyes ülése 1865 január 26-án őt hívta meg a díszes helyre majdnem
egyhangúlag, az új alapszabályok kihirdetése után pedig 1870-ben, január
17-iki elegyes ülésben főtitkárnak nyilvánította. Azonban az 1865-ik év
nagy csapást mért reá: férjhez ment leánya, Julia, 1865 deczember 28-án
Szalontán meghalt, egy kis árvát hagyva maga után. Aranyra mélyen hatott
a veszteség, búskomolyságra hajló kedélye még búskomolyabb lett. Ide
járultak még testi szenvedései is. 1853 óta koronkint megújuló fej- és
fülzúgásban szenvedett s egy, még fiatalsága éveiben kapott tüdőhurutja
a hajlott korral mind terhesebbé vált. A főtitkárság gondjai is elvonták
a költészettől. Ez években keveset írt s leginkább összes költeményei
összegyűjtésével foglalkozott, melyeket 1867-ben ki is adott: _Arany
János összes költeményei, negyedrétű díszkiadás egy kötetben, a költő
fényképével. Pest, 1867, továbbá Arany János összes költeményei_ hat
nyolczadrét kötetben. Pest, 1867. Ezekhez csatlakozott egy albumszerű
kiadás is a költeményekből vett rajzokkal diszítve a jelesb magyar
festészektől. Az Akadémia 1872-ben nagy jutalommal tüntette ki ez összes
költeményeket. 1867-ben egy más kitüntetés is érte, ő felsége a
koronázás alkalmával a Szent István-rend keresztjével diszítette fel az
első magyar költőt. Lassanként valamennyire felüdülve lelki fájdalmából
s beteg testét is valamennyire enyhítvén az évenként meglátogatott
karlsbadi fürdő, jobb óráiban a Toldi-trilogia második részén
dolgozgatott vagy ha ehhez nem volt kedve, az Aristophanes fordításában
keresett szórakozást. 1871–1874-ben le is fordította Aristophanes összes
vígjétékait, a miről hírből értesülvén az Akadémia I. osztálya, 1878-ban
azt ajánlotta az Akadémiának, hogy az 1878-ban az Akadémia rendelkezése
alá esett gróf Karátsonyi négyszáz arany, mely a drámai irodalom
emelését eszközlő művek díjazására vagy utólagos jutalmazására
fordítandó, ajánltassék föl Arany Jánosnak Aristophanes fordításaiért.
Így jelentek meg _Aristophanes vígjátékai, fordította Arany János.
Budapest, 1880. három kötetben_. E közben mindinkább érezvén egészsége
hanyatlását, 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de az Akadémia
nem fogadta el lemondását, helyettesítéséről gondoskodva, neki egy évre
szabadságot adott. Arany 1878-ban ismételte lemondását, melyet az
Akadémia akkor sem fogadott el s még egy évre meghosszabbította
szabadságát. 1879-ben harmadizben kérte fölmentését a titkári
hivataltól; az Akadémia akkor elfogadta lemondását, s minthogy kitünt,
hogy főtitkári fizetését, a melyet az alapszabályok 58. §-a
élethossziglan biztosít neki, már a lefolyt két év alatt sem vette
igénybe, és ismételve kijelentette, hogy azt végleges visszalépése után
sem fogja elfogadni, határoztatott, hogy legalább az Akadémia
palotájában általa elfoglalt lakásnak további megtartására kéressék fel
s egyszersmind tiszteletbeli főtitkár czímével ruháztatott fel. Ugyane
nagygyűlésen igazgató taggá is választatott.
Hivatalától való visszavonulását teljes lelkéből élvezte és
szabadságidejének első évében még egyszer visszamosolygott reá a múzsa a
Margitsziget tölgyfái alatt. Számos lyrai költeményt, balladát írt, a
melyekből néhányat közre is bocsátott. 1878-ban a Kisfaludy-társaság
közgyűlésén _Tetemre hivás_ czímű balladája olvastatott föl. A közönség
szünni nem akaró tapsaival, az egyetemi ifjúság pedig ezüst-koszorúval
tisztelte meg az újra megszólaló költőt, a ki erejéből semmit sem
vesztett. A következő év tavaszán befejezte a Toldi-trilogia második
részét, _Toldi szerelmét_ is, s közölte egy pár barátjával, a kik el
voltak ragadtatva a mű szépségétől. Mindamellett nem akarta kiadni,
attól tartott, hogy a közönség kevesebb részvéttel fogja fogadni, a mint
a már rég megjelent két részt. Végre a sok unszolásnak engedve, az év
vége felé kinyomatta: _Toldi szerelme. Elbeszélés tizenkét énekben.
Budapest, 1879_. A kiadás két hónap alatt elfogyott, az Akadémia pedig
1880-ban nagy jutalmával tüntette ki, valamint a Kisfaludy-társaság is
ötvenaranyos jutalmával. Ez utóbbit a költő, mint alapítványt,
visszaajándékozta a társaságnak. A Toldi-trilogia bevégzése egész
esemény volt irodalmunkban. Egy oly művel gazdagodott költészetünk, mely
örök dísze marad. A monda és történelem csodásan olvadnak benne össze. A
magyar középkor eleven rajza, a melyben cselekvény és jellemrajz egymást
emelik, s az élet mély benyomásaival, a szív állandó hangulataival
vonzzák az olvasót. Általában Arany epikai költészetünknek mind
tartalomban, mind formában nemzetibb irányt adott s egész költészetében
mintegy tetőzik költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a
nemzeti és művészeti irány teljes összeolvadása.
Ezután egész haláláig keveset dolgozott; szellemi ereje ugyan nem
hanyatlott, de a testi napról-napra szemlátomást gyengült. Az 1868-ik
évben veszélyes máj- és béllob-betegséget állott ki, kínos szenvedések
között; 1869-ik évben kezdte a karlsbadi fürdőt látogatni s egy hónapig
tartózkodott ott. Ezután még nyolczszor, összesen kilencz éven át járt
Karlsbadba. 1870-ben Kovács Sebestyén Endre operálta, s a jobboldali
bordák alól 3–4 darab epekövet távolított el. Még a későbbi napokban is
jöttek ki epekövek 8–9 darab, a melyeknek legnagyobbika egy kis
diónagyságú lehetett. Hallása is nehezedni, szeme is gyöngülni kezdett.
Azonban mindezek mellett óvatos étrendszabályokat követve, az egyensúly
roncsolt szervezetében helyreállott, úgy hogy hivatala teendőit
teljesíthette és koronként dolgozhatott is. Régi betegsége a
hevenyhörglob (bronchitis) az 1878-ik áprilisáben lépett fel első izben
súlyos alakban, s habár az koronként enyhült, de a fulladozó nehéz
lélegzet napközben, de különösen reggeli, hajnali két-három órától hét
óráig gyakran kínozta. 1882 október 10-én egy kis sétát tévén a
szabadban, hűvös és szeles időben zsebóráját akarván megtekinteni,
kigombolta felső kabátját, a szél átjárta testét s megkapta a friss
náthát. Egy pár nap mulva a nátha behuzódott a hörgökre és tüdőre, lázas
jelenségek léptek föl s a nehéz fulladozó lélegzések fokozottabb
mértékben jelentkeztek. Október 21-én az éjet nyugtalanul töltötte, nagy
gyöngeség- és kimerülésnek jelei mutatkoztak; 22-én reggel a szív
működése nagyon gyönge s az érlökés alig volt érezhető. Egy csésze kávé
elfogyasztása után, a beteg fölkelt s átment a másik szobába. Innen fia
segélyével, botra támaszkodva, még önerején tért vissza kiszellőztetett
szobájába, de alig ért a szobába s ült le az ágy közelében levő székre,
feje egyszerre lehanyatlott, eszméletét elvesztette, s egy mély
sóhajtással, vagyis lélegzetvétellel megszüntek nála az élet minden
jelenségei. (Lásd bővebben orvosa, Farkas Kálmán czikkét a _Nemzet_ 1882
decz. 20-iki számában: _Arany János betegségéről_). Október 24-én
temettetett el az Akadémia csarnokából ezrekre menő gyászos közönség
részvéte mellett. Ő felsége is részvétét fejezte ki a miniszterelnök
által az özvegynek. Az Akadémia október 23-án tartott ülésében emlékének
érczszobor indítványoztatott s a szoborbizottság megalakult, mely
megkezdte a gyűjtést. Az Akadémia ezer forinttal kezdte meg az aláirást.
1883 végeig hatvanezernél nagyobb összeg gyűlt be. A dicsőült
végrendeletében az Akadémiának ezer forintot hagyott és a
Kisfaludy-társaságnál tett ötven arany alapítványát száz aranyra
egészítette ki. Összes munkái a Ráth kiadásában 1883-ban megindultak.
(_Arany János összes munkái, nyolcz kötetben. 1883._) Ezenkívül fia
László irodalmi hagyatékát és levelezését szándékszik kiadni. Ez
irodalmi hagyatékban számos, még ki nem adott költeményei vannak, melyek
összes munkáiba, melyeket maga rendezett, nem vétettek föl, minthogy e
gyűjtemény csak oly munkáit foglalja magában, melyek haláláig
megjelentek.