Bartók Lajos nemcsak vigyorgó satyr, hanem sohajtozó, szerelmes pásztor
is. Ha hetenként egyszer kidühöngte magát, ha nyelvet öltögetett a
zsidókra, ha oly czímekkel illette Andrássyt, Tiszát, Trefortot,
melyeket leírni restelünk, s néhány frivol rajzzal áldozott jó kedvének
is, a hét többi napját szerelmi ömlengések között tölti szép nők
lábainál vagy a szabadba menekül, hogy bámulja a természet szépségeit s
elmélkedjék az emberi élet titkairól. Azonban őszintén megvalljuk, hogy
nekünk inkább tetszik benne a vigyorgó satyr, mint a szerelmes pásztor
és az álmodozó philosoph. Igaz ugyan, hogy humorában sok a vásottság,
hogy satyrai költeményeit olvasva, nem egyszer eszünkbe jutnak Arany e
szavai:
Van a modorban néha a mi bánt,
Mert jóllehet az érzés egyre megy,
A költő és czipész-inas nem egy.
De találhatni bennök sikerült élczet, találó vonást, természetes és
őszinte érzést is. Szerelmi lyrájáról és fellengős ódáiról mindezt
kevésbbé mondhatni el. A legtöbbször erőlködés és bágyadtság vonúl el
rajtok, s leginkább azok sikerülnek, melyek enyelgő vagy épen humoros
hangba csapnak át. Az igazi dal Bartóknak oly kevéssé eleme, mint az
igazi óda. Az egyszerű naiv érzés meleg ömledezése épen úgy hiányzik
szívében, mint az óda viharos szárnyalása. A dal neki inkább csak a
reflexio elméssége, az óda pedig üres, dagályos rhetorika. S a belső
mintegy összhangzik a külsővel. Mint dal- és ódaköltőnek a nyelv és
rhythmus sincs eléggé hatalmában; se szívünket, se fülünket nem tudja
megigézni.
Bartók ez újabb költeményei három szakaszra oszolnak. Az első szakasz
_Kárpáti emlékek_ czíme alatt felföldi élményeit foglalja magában. Úgy
látszik a felföld költője akar lenni és versenyezni Petőfivel, a ki az
alföld költője volt. De, a tehetséget nem is említve, nagy különbség van
köztök. Petőfi az alföldben szülőföldjét énekelte meg, Bartók csak mint
tourista üdvözli Tátrafüredet, a poprádi völgyet. Petőfi a természet fia
s mintegy az anyai kebelből szívja ihletét, Bartók egy fővárosi blasirt
gavallér, a ki szórakozni megy a bérczek közé s kaczérkodik a
természettel. Valóban e költeményekben több a czifra szó, mint az érzés
és gondolat. A költő gyakran elmondja, mily nagyszerű, fönséges a táj,
de nem tudja előnkbe rajzolni; ő maga sokat érezhet, de a mit elénkbe
tár, az vagy köznapi rhetorika, vagy érthetetlen szódagály. A tourista
könnyed élményei, minők: a _Koritniczai út_, a _Rózsamenedékház
Tátrafüreden_, vagy egy-egy szerelmi óra emléke, minők: _Jőj édes, Neved
a fenyőbe véstem_, még hagyján; ezek többé-kevésbbé élvezhetők, de ha
egészen a természetbe mélyed, s mint symbolumot kezdi magyarázni vagy
képeit szíve érzéseivel olvasztja össze, teljesen élvezhetetlenné válik.
Vegyük föl például _A bérczek a felhőkbe_ czímű költeményét és elemezzük
egy kissé.
Leírja, hogy a bérczek a felhőkbe nyúlnak s a felhők ráborulnak a
bérczekre, a felhő bércznek látszik, a bércz felhőnek. A bércz egy
kőrengeteg, nincs sziv óriási keblében:
S nincs semmi érzet, itt szülemlő
Csak vészes álomként a felhő.
S mi a felhő a bércznek, hogy mintegy hozzája forr, el nem hagyja, ha
összetépi is? Talán az öröklét szörnyű terhe vagy egy reá nehezedő átok?
kérdi a költő. A bércz azt feleli:
Az, átok ez rajtunk. Szerelmet
Jelent nekünk e barna felleg,
Azért nyerők a bosszus égtül,
Hogy ne legyünk gyötrelmek nélkül.
Minden teremtvény szenvedésre
Alkottaték s van egyszer vége;
Megtörni sziklát, mely nem érez,
Sebző szerelem fér kövéhez.
A szerelem felhő alakban
Ront minket, csak ő ronthatatlan,
Ha ma elüzzük, holnap ujra
Nyomasztva száll reánk borúja.
A melyre száll, sötét komorság
Lepi a bércz napfényes ormát,
S ha szenvedélyes könnye tör ki,
Barázdát vés sziklán s megörli.
Igy fürdeti arczunkat gyáva
Érzések éji záporába,
Majd villámokkal tép dühében
Míg összetörve lát a mélyben.
Villáma, zápora felhőnek
Szerelmi láng, szerelmi könnyek,
Halála mindennek, mi csak van
S tőlünk halálig válhatatlan.
Ki érti ezt? A sziklának nincs szíve s mégis szerelmi bánattal van
megátkozva, nem érez s mégis sebző szerelem fér hozzá. Vagy talán nem a
szikla szeret, hanem a sziklát szereti a felhő, s mert az nem akarja
szeretni őt, ez könnyeivel áztatja, villámával sujtja? Vagy talán a
felhő sem szeret és csak a szerelem bosszújának megszemélyesítése, a
kinek meg kell büntetni az érzéketlen sziklát? De akár így, akár úgy,
minek akar ez symboluma lenni? Úgy hiszszük maga Bartók sem tudja.
Ily követelő dagály és valaminek látszó érthetetlenség kiválóan jellemzi
a gyűjtemény _Képek és ódák_ czímű szakaszát. Általában új divatú
ódaíróink a dagály szárnyain emelkedve, az érthetetlenségbe vesznek. Egy
csoport nagy mondás, sok képtelen kép, néhány elrontott reminiscentia, a
fölkiáltások és megszólítások egész özöne, erőlködés az egekig és
kapaszkodás a semmibe, mintegy 10–15 versszakon át – és kész az óda. A
Petőfi-szobor leleplezése alkalmával számos ily ódát olvashattunk s
ilyen Bartóknak _Petőfi szobra előtt_ czímű ódája is. Ime hogyan kezdi:
Ez érczszobornak zendüljön meg ajka!
Olvadjon önzenéje lánghevében!
Mert méltó dalba őt ki foglalandja,
Hogy lelkesitve lelke is elégjen?
Szólj oh Petőfi, szólj szivek királya!
Szivünkből nézd nem dal, de könny fakad,
S dicsfényedet szemünk még most se’ látja
A vesztedért omló könnyek miatt.
Idézünk szellem! bár büvös hatalmad’
Fékezni nincs erőnk! de oh jelenj meg!
Csak hallja még hangját e nép a dalnak
Melylyel fölrázod és újjá teremted.
Dörögj a tyrtaeuszi hangszeren,
Mely ellenségünk várait lesujtja,
S mint Orpheusz, játsz’ rajta édesen.
Hogy dult hazánk virágozzék fel ujra.
E szerint magának a szobornak kell megszólalni s elolvadnia lánghevében,
mert csak ily lángoló lelkesedés méltó Petőfihez s erre ember nem képes,
de azt hiszszük, hogy a szobor még kevésbbé. Azonban úgy látszik, hogy a
szobor egy Petőfivel, tehát magának Petőfinek kell megszólalnia, mert mi
dicsfényét nem láthatjuk a vesztéért omló könnyek miatt. Ennélfogva
énekelje meg maga Petőfi saját dicsőségét, ez alatt pedig azt érti
Bartók, hogy zengje Petőfi csatadalait, melyek ellenségeink várait romba
döntötték, a hazát pedig, mint Orpheusz lantja, fölépítették. A baj csak
az, hogy nem Orpheusz, hanem Amphion lantja épített városokat s hogy ez
mikép illik Petőfire, bajosan megfogható. S így megy az óda egész végig,
nincs abban egyetlen találó hasonlat, jellemző gondolat, természetes
érzés.
A többi óda sem különb. _Lendvay emlékezete, Prológ az országos
dalegylet debreczeni ünnepén, A szegény gyermekek, Kossuth-nóta_ mind az
erőlködés bágyadt szülöttei. A Lendvay-óda kevésbbé dagályos ugyan, de
bágyadt s nincs benne semmi jellemzetes. Akár Egressyről is el lehetne
mondani s inkább csak rhetorikai közhelyek mozaikja. A _Prólog_ egész
szentiváni ének, mely Debreczent csak azért, mert az országos dalegylet
ott tartja ünnepélyes űlését, a puszták Memnon szobrának nevezi, aztán
szélesen, hosszasan s meglehetős laposan dicsőíti a magyar népdalt és
zenét. A _Kossuth-nóta_ természetesen Kossuthot dicsőíti. Már az első
versszak egy történelmi valószínűtlenség.
Mikor lánczát szabadságunk letörte,
S háromszáz év után ujra lélegze,
Kossuth-nóta a magyarhoz te szóltál,
A szabadság nyiló ajkán
A lehelet te voltál.
Bartók szerint tehát a magyar a mohácsi vész óta soha sem védte
fegyverrel szabadságát, csak 1848-ban, midőn Kossuth a forradalom élére
állott. Hát Bocskay, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Rákóczi Ferencz
mit vétettek? Ha nem voltak is oly nagy szónokok, mint Kossuth, de
minden esetre nagyobb államférfiak, diplomaták és hadvezérek voltak. S
különös, maga Bartók czáfolja meg a negyedik versszakban azt, a mit az
elsőben állít:
Ki feltámadt, Rákóczi az,
Nagy lelkében Kossuthnak.
De hijába, ha az ember kedveli a nagyot mondást, semmitől sem riad
vissza, még attól sem, hogy magát megczáfolja. De más baja is van az
ódának. A költő nincs mélyen meghatva, lelkesülése csak olyan obligát
lelkesülés, minő a Pulszkyé vagy Kaas Ivoré, ha Kossuthról
vezérczikkeznek. Általában a Kossuthról és Kossuthhoz írt költemények
nem igen sikerülnek. Azon kitünő költők közűl, a kik átélték a
forradalmat, mint Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa s harczra
lelkesítették a nemzetet, majd megsiratták gyászát, hallgatnak róla, a
későbbiek közűl is nem a legtehetségesebbek zengik meg. Nem kutatjuk
mélyebben e jelenség okait, de egy közel fekvőt mégis megemlítünk.
Kossuth annyit beszél, oly ékesen szónokol magáról, annyit emlegeti való
és nem való érdemeit, hogy a költők ódái mintegy fölöslegesekké válnak.
E szakaszban az úgynevezett ódáknál inkább sikerűltek az úgynevezett
képek, minők _Jég hátán, Mit suttognak a margitszigeti tölgyek_.
Mindkettő jól van gondolva, ha nincs is egész biztosan megírva. Amaz egy
humoros kép, melyben egy pár nem találó vonás is van ugyan, de
befejezése különösen sikerűlt. Emez egy elegia Arany temetésekor, van
ugyan benne egy kis dagály, a tölgyek beszéde egyszerűbb lehetne, de
egészben véve sikerült. Legsikerültebb azonban a gyűjteményben az a
szakasz, melynek czíme _Szívbajok_. Itt már inkább elemében van Bartók s
egy pár darabja valódi költői tehetségről tanuskodik. Különösen jól
eltalál néha két hangot: a szerelmi enyelgés vídám s a szerelmi fájdalom
gúnyos hangját. Amabban jelesek: _Szerelmes levél, Esernyő alatt_
czíműek, emebben _Mint az orvos, Ha szerettél és csalódol, Tolvaj nem üt
zajt, Éjszemek_ czíműek. Különösen ki kell emelnünk a _Szerelmes levél_
czíműt. Ez a legszebb költemény az egész gyűjteményben. Az enyelgésnek
jól eltalált fél vídam, fél boszús hangja folyvást megmarad határai
közt, az érzés és gondolat természetesen fejlődve s olvadva egymásba,
egy kerek egészszé alakulnak. Semmi fölösleges szó, czifrázat, a külső a
belsőnek teljesen megfelel. Ide igtatjuk az egészet; azt hiszszük, hogy
olvasóink épen úgy élvezni fogják, mint mi:
_Szerelmes levél._
Kedves, mind hiába
Vesz tollat kezem:
Mind anyád kezébe
Kerül levelem,
És kiváncsi orrát
Ő ütvén belé,
Tépi és szakítja
Százezer felé.
De nem éri ám be
Azzal jó szüléd,
Hogy posta-galambom’
Mint sas tépi szét;
Életem galambja
Téged sem kimél,
S majd hogy úgy jársz, mint a
Szerelmes levél.
A levél csak hagyján,
Irnék másikat,
Toll, papir és tinta
Nálam még akad.
Toll, papir és tinta
Nálam még akad,
S érted élő, égő
Érzés, gondolat.
Rózsaszin levélűl
Rózsát küldök én,
S ha ez is anyádnak
Akad fönn kezén:
A tövis bosszuból
Ujját szurja meg
S a rózsábul olvasd
Hű szerelmemet.
Természetes, hogy e szakaszban is találhatni egy pár pöffeszkedő,
dagályos költeményt. Mihelyt Bartók pathoszba burkolózik, ábrándokba
sülyed, mélységet és rejtélyességet vadász, csak úgy ontja a sok
éretlenséget, ízetlenséget és érthetetlenséget. Az ember csodálkozik,
hogy satira-írónak hogy lehet oly kevés érzéke a nevetséges iránt. A
_Paradicsommadár_ czímű költeménye egy hosszú unalmas, érthetetlen
árjongás a szerelemről, mert tulajdonkép ez a paradicsommadár nem madár,
hanem a szerelem geniusza, olyan madár, a mely ha megrázkódik, csillag,
ha újra megrázkódik, szép leány, még pedig tündérleány, a ki az ember
szívét a csillagokba ragadja. Ez a madár aztán egy rengeteg erdőben egy
hosszú dalt énekel a szerelemről egy ifjú szerzetesnek, a ki még soha
sem szeretett. Az ifjú hallgatja és boldog, de egyszer csak zörg a lomb,
a galyat léptek törik, a madár elrebben. És íme csodák csodája, azalatt
évtizedek teltek el, az ifjú szerzetes egész ősz lett. S ez ízetlen és
semmi eszmét ki nem fejező regét csak azért beszéli el a költő, hogy
elmondhassa kedvesének:
Midőn hallottam első szavaid,
Ez ó rege jutott eszembe,
Mit a paradicsommadár tanit,
Te zengted azt, szívem szerelme!
De nem vagyok én agg, se remete
És két karom nem is ereszt el,
Kedves, és együtt szállunk fölfelé
A csillagok közé sziveddel.
Úgy látszik Bartók nem igen ismeri, hogy miben van ereje és miben nincs;
s ízlését sem igen igyekszik művelni. Óhajtjuk, vajha jobban ismerné
magát s tehetsége fejlesztését ízléssel párosítaná.