Újra hét szám jelent meg e füzetes vállalatból, melynek czélja jó és
olcsó könyveket juttatni a magyar nép kezébe és kiszorítani a
ponyvairodalmat. A czél minden esetre méltánylandó, azonban nem oly
könnyen elérhető, mint a vállalat kiadói és írói gondolják. A kik a
népnek akarnak írni, jól kell ismerniök gondolkozásmódját,
érzelemvilágát s behatóan tanulmányozniok azon irodalmi formát, melylyel
leginkább hatni reá. Úgy látszik, hogy e vállalat írói épen e kettővel
gondolnak legkevesebbet. Leereszkednek ugyan a néphez, jól-rosszul
utánozni igyekeznek nyelvét, szólásmódjait, de csakis a külsőségeknél
maradnak. A benső formára nem igen van gondjok, sőt azt látszanak hinni,
hogy a népnek épen az való, a miben a műveltebbek nem találhatnak
gyönyört, pedig az írói és költői művészet alapjában ugyanegy, akár a
népnek, akár a műveltebb közönségnek írunk, leginkább csak a tárgy
megválasztásában s a forma némely sajátságaiban van a különbség.
A vállalat nagyrészt elbeszélések és költői beszélyek gyűjteménye.
Általában erkölcsi vagy hazafias irányúak, de nem szólnak se a szívhez,
se a képzelethez. Különösen hiányzik bennök a jól szőtt kerek mese, mely
felkölti, fokozza és kielégíti az érdekeltséget. Példa reá mindjárt
Jókai _Puskás Kalári_ja, (11. sz.). A költő hangzatos sándor-versben
elég jól elbeszél egy székely mondát, de igen kevés benne a lelemény, a
monda hősnője pedig, a ki egymaga föltartóztat egy egész tatárcsapatot,
hetet közülök megöl, azután hazamegy, megmosdik, bedagaszt, bevet,
vacsorát készít az aratóknak, megmosogat, azután lefekszik és három fiút
szül, minden nyögés nélkül, se képzeletünket el nem hiteti, se szívünket
meg nem indítja, legföljebb csak mint curiosum hat reánk. Szathmáry
Károly _Varga János_a (12. sz.), a kit a természet megbélyegzett, oly
bajokba esik, a melyekbe arcza vörös foltja nélkül is könnyen bele
eshetett volna, azonban legnagyobb baj az, hogy se küzdelme, se
egyénisége nem igen érdekelheti az olvasót. Folyvást a véletlen sodorja
bajba, s nem saját lelkiereje, hanem szintén csak a véletlen segíti ki
belőle. E mellett inkább csak gondolva van s nem egyszersmind átérezve
az egész történet. Mayer Miksa _A lutri koldusa_ czím alatt (14. sz.) a
lutri mételyéből akarná kigyógyítani olvasóit. Kár, hogy Vámos András
uram története nehézkesen, rosszul van elbeszélve s inkább a morál szüli
benne a cselekvényt, mint a cselekvény a morált. Mayer helyesen
okoskodik, de rosszúl rajzol, tiszteletre méltó moralista, de gyönge
költő. Az események logikain folynak egymásból, de a hős csak
abstractio, szenvedélyének nincs természetes s költőileg érdekes
fejlődése s lelki állapota és az események között, melyek tönkre teszik,
csak külső kapcsolat van s nem egyszersmind belső.
Szathmáry és Mayer prózában írták elbeszélésöket, a többi mind verses
dolgozat. Rudnyánszky Gyulának _Az áruló guzsaly_ (15. sz.) czímű költői
elbeszélése nagyon bőbeszédű a leírásban és mellékeseményekben, de a
fődologban meglehetős hallgatag. Egy kaczér és kapaszkodó parasztlány
történetét beszéli el, a ki egész kisasszonynyá válik, válogat kérőiben
és vén leány marad. A morál itt is a cselekvényre van erőltetve s a
leány kedélyvilágának rajza egészen elhanyagolva. Aztán azt sem értjük
egészen, hogy a leány csak kaczér-e, a ki játszik a legényekkel, mint a
macska az egérrel, vagy inkább uraskodó, a ki körén kívül keres
vőlegényt. A két motivum nem tud egymásba olvadni s inkább az első van
hatással a cselekvényre. Egyszerű, de világos, és jól gondolt, erős
mesét kedvel a nép, minél kevesebb czifrasággal elbeszélve. S erre
törekednek legkevésbbé e vállalat írói. Reviczky Gyulának _Edelény a hű
szerető_ (9. sz.) czímű költői beszélyében sem találhatni jó mesét. Ez
egy rege akar lenni Szent László idejéből. Edelény, egy árva nemes fiú,
együtt nevekedik Ilonával, a király leányával; beleszeret, azonban Ilona
Zvojnimir horvát fejedelemhez megy férjhez. Magának Edelénynek kell őt
Zágrábba kísérnie; ott mulat egy darabig a horvát udvarban s midőn a
királyné egy este fölkéri, hogy énekeljen neki valamit, egy dalt énekel
a szerető szívek boldogságáról, aztán széttöri kobzát, elbúcsuzik tőle
azzal az óhajtással és igérettel, hogy szerelme sohasem teremjen
töviset, s ha baja lesz, reá mindig számíthat. Ekkor aztán visszamegy
László udvarába, a ki őt, mint a költő mondja, zsíros hivatalba teszi;
lassankint sebe begyógyul, mert meggondolja, a költő nem épen költői
kifejezése szerint, hogy az élet mégsem oly «komisz portéka». Azon
közben Zvojnimir meghal, a horvátok föllázadnak, sőt elfogják az özvegy
királynét. A hír első részének megörül Edelény, mert most már reménye
lehet az özvegy királyné keze megnyeréséhez, de a második rész
elbúsítja. Ő is László seregéhez csatlakozik, mely a királyné
kiszabadítására indúl, sőt megelőzve a sereget, mint álbörtönőr, a
királyné börtönébe lopódzik, hogy jó hirt vigyen neki s oltalmazza.
László serege legyőzi a horvátokat, néhány vitéz a királyné börtönébe
siet, hogy kiszabadítsa. Edelény az álbörtönőr, ott alszik a börtön
küszöbén, mert a mint a költő mondja, törődött volt az utazástól. A
berohanó vitézek azt hivén, hogy valóságos horvát börtönőr, megölik. A
szörnyű tévedés csakhamar kiderül. A haldokló Edelény bevallja titkolt
szerelmét a királynénak s meghal. A királyné sohasem megy férjhez;
Borsodmegyébe vonul s a falut és kastélyt, a holtig hű szerető emlékére,
Edelénynek nevezi el.
Íme az egész költői beszélynek alig van valami bonyodalma, inkább külső
események sorozata, mint küzdelem szülte fejlődés. Edelény semmit sem
hat Ilona királyné sorsára s a királyné is keveset az Edelényére, mert
Edelénynyel néma szerelme nélkül is könnyen megtörténhetett volna az, a
mi megtörtént, tudniillik véletlen meggyilkoltatása. Edelény az
álbörtönőr szerepét lovagiasságból vagy a király iránti hálából is
eljátszotta volna. Szerelme csak külső diszítmény, melyben alig hiszünk.
Ily sovány és érdektelen mesét csak az előadással lehetett volna
valamennyire érdekessé tenni, de Reviczky sehogy sem tudta eltalálni a
rege hangját, elbeszélése kellemtelen, verselése gyönge, népiessége
affectált.
Inczédi László _A kocsis és királyleány_ (10. sz.) czímű művében
bonyodalmasabb, kerekebb mesére törekszik, népmesei motivumokat dolgozva
föl. Azonban csodálkozunk, hogy a magyar népmeseköltészet kincstárában
nem talált egyebet, mint egy pár színes üvegdarabot. Van ott elég
gyémánt és arany is, mely megérdemli az aranyműves munkát. Inczédi
népmeséje nem elég érdekes, s nincs elég jól elbeszélve. Népmeséinkben a
paraszt-suhancz, a ki földi vagy tündérkirálylyá emelkedik, több és
érdekesebb kalandokat él át s több részvétet gerjeszt maga iránt. Aztán
a népmese kedveli az egyszerű, élénk, de keresetlen elbeszélést, a
kevésbbé festői, de annál plasztikaibb rajzot, a naiv nagyítást, a
derült humor szikráit, de minden erőlködés nélkül.
Mikszáth Kálmán nem elbeszéléssel kinálja meg a vállalat olvasóit, hanem
egy verses élterajzzal, Jókai életrajzával. Nem mondjuk, hogy e kétes
becsű műfaj nem való e vállalatba, sőt ha valahol, talán leginkább itt
van helyén, de az ilyen, mely tele léhasággal, hízelgéssel és
valótlansággal, bizonyára nem a nép kezébe adandó. Valóban meg nem
foghatjuk, hogy Mikszáth, a ki néhány sikerült rajzával méltán magára
vonta a közönség figyelmét, hogyan tudta ide alázni tollát. A mű így
kezdődik:
Világverő Mátyás dolgát halottátok;
Szent István jobb kezét még most is látjátok;
Szent László kardjának suhogása hallik
A felhőkben most is, a mikor baj van itt.
Sokat munkálkodtak, sokat igyekeztek,
Tartományokat és fényt, nevet szereztek!
Csötlöttek-botlottak ország jóvoltáért,
A dicsőségből egy parányi sugárért;
S bár hálával mondjuk, legyen nevök áldott,
Mégis más volt, a ki az egész világot
Meghódítá nekünk, még pedig vér nélkül
S nem sugarakat szór ránk a dicsőségből,
Hanem teli kézzel egy-egy fénylő napot
S emel a külföld is előttünk kalapot.
E szerint Magyarországnak, mióta áll, csak egy igazi nagy embere volt, s
ez Jókai Mór. Elhiszi-e ezt valaki Magyarországon? Bizonyára Mikszáth
sem hiszi el, a ki leírta. A léha kezdetnek megfelel a folytatás. A
gyermek Jókai nem fojtogat ugyan kígyót bölcsőjében, de egy
czigányasszony nagy dolgokat jósol felőle, a melyek természetesen mind
beteljesednek. Az ifjúról csak annyit tudunk meg, hogy félbehagyta az
ügyvédséget lágy szíve miatt s egyszerre csak nagy író lett belőle. Már
1848 előtt csak két nagy ember volt Magyarországon, bár fönnebb csak
egyről van szó, Kossuth és Jókai:
Úgy beszél az egyik, mint soha senki más,
És úgy ír a másik, hogy nagyszerű, csodás.
Aztán áttér Mikszáth Jókai nagy tetteire, melyek a következők: először
fölszabadítja a népet, megcsinálja a forradalmat; másodszor az
elnyomatás idejében föntartja a nemzeti szellemet, hirdetve a türelmet,
reményt és hazafiságot; harmadszor a király szíve hajolni kezdvén a
magyar nemzethez, Jókai kibékíti vele, reá veszi a száműzöttek
hazahívására; negyedszer legyőzi Gorovét a Terézvárosban; ötödször
látogatást tesz a királynénál, a ki Magyarország legnagyobb emberét a
legnagyobb tisztelettel fogadja, így szólván:
A legislegbelsőbb szobámba vezessék,
Hajoljon előtte az egész cselédség
S tisztelet okáért lábújhegyen járjon,
Semmin se látszhassék, hogy ő is jobbágyom.
Ne gondolja az olvasó, hogy tréfálunk; mindez benne van a verses
életrajzban; hanem az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy
Mikszáth itt-ott le is von valamit Jókai nagy érdemeiből. Hirdeti ugyan,
hogy Jókai az első volt az elsők között, a kik a népet fölszabadították,
de elismeri, hogy a forradalomnak mégis Kossuth volt legfőbb vezére; a
kiegyezéshez érve, egy szóval sem említi ugyan Deákot, nem mondja
világosan, hogy az Jókai műve, de sejteti, mert egyedül csak Jókaira
hallgat a király. Gorove legyőzését, a királynénál tett látogatást
roppant nagy dolgoknak kürtöli ugyan, de nem mondja, hogy egyiknek is,
másiknak is bármely csekély következése is lett volna.
Valóban, ha ez is jó könyv, úgy nem tudjuk, hogy mi a rossz. Minden
esetre a vállalat fontos s megérdemlené, hogy írói komolyabban vegyék,
szerkesztője pedig szigorúbb kritikát gyakoroljon.