A Fővárosi Lapok mult év deczember 31-iki számában többek közt ezt
olvassuk:
«A Kisfaludy-Társaságot, az akadémiával és az ujabb magyar
történetírással egyetemben, sulyos vád alá helyezte tegnap egyik
tekintélyes lapunk (Pesti Napló) fekete szemüvegű vezérczikke. A vád az,
hogy pecsovicsok: kissebbítik a nemzet régibb nagyjait s kendőzgetik
azokat, kik a nemzet ellen dolgoztak. A vezérczikk még okát is
felfedezhetni véli e fekete bűnnek. «Az akadémia – úgymond – szemben van
a miniszterelnöki palotával s a budai szél, mely a hegyről lefuj,
behatol termeibe.» Mi ezuttal csak a Kisfaludy-Társaság mellett veszszük
fel a keztyüt, nem mintha a többit csakugyan az említett bűnben
leledzőnek tartanók, hanem mert szépirodalmi intézetünk belső dolgairól
tőbb tudomásunk van. Soha sem éreztünk annak a termében valami
Tisza-szelet, ha néha legfölebb egy kis dunai légvonatot. Tudjuk
azonban, mi adott okot e nagy vádra. Gróf Széchen Antal írt a Budapesti
Szemlébe egy czikket az aligmult politikai élet legkiválóbb embereiről s
abban rózsaszín képet festett Metternichről s egy kissé szürkét
Széchenyi Istvánról. A munka nem felolvasásra, hanem kinyomatásra volt
szánva. Részleteket a társaság első titkára olvasott fel belőle s ha
valakit gáncs érhet, úgy az a felolvasó, ki nem sok tapintatot
tanúsított, midőn oly részletekkel is előállt, melyekről tudhatta, hogy
szépirodalmi körben visszahatást fognak előidézni, már csak azért is,
mivel efféle politikai szerecsenmosások nem tartoznak egy szépirodalmi
társaság felolvasási tárgyai közé. De hát egy tag tapintatlanságáért kár
elkárhoztatni egy egész társaságot, melynek többi tagjai jóval előbb
tiltakoztak a dolog ellen, mint a tegnapi vezérczikk. A következő ülésen
már egyik tag, Degré Alajos, oly emlékírási rajzot olvasott fel, mely
Metternich rózsaszín arczképére egy pár jó vaskos fekete vonást huzott.
De még előbb a társaság egyik legkitünőbb tagja, a ki különben épen a
budai kormány nagy hivatalnoka, az elnöktől zárt ülést kért a végett,
hogy a felolvasások politizáló, irányzatos tárgyait jövőre lehetőleg
kizárhassák. Ez a zártülés meg is történt. Határozatot természetesen
bajos lett volna hozni, mert a tárgykör határait ki mérheti ki egy
független irodalmi intézet munkálkodásában, czenzurára nincs jog, de
megbeszélték a dolgot alaposan s az ügy tárgyalásának meg lesz az a
haszna, hogy magok a tagok, a felolvasók ezentul még gondosabban fogják
előre megbirálni előadandó tárgyaik természetét. S mikor egy társaság
maga, mindjárt kezdetben így járt el az ügyben, méltányos-e azt hirdetni
országnak-világnak, hogy már a Kisfaludy-társaság is pecsovics lett – a
budai széltől. Ez az állítás ép oly ferde, mint az akadémiai és
miniszterelnöki palotáknak állítólagos szemköztisége.»
E czikk némely állításával ellenkeznek a következő tények. Először is
Szécsen gróf tanulmánya nem úgy volt előrántva, más tárgy hiányában
titkári buzgalom- vagy tapintatlanságból. Szécsen gróf mint a
Kisfaludy-társaság tagja, hozzám, a társaság elnökéhez azon kivánsággal
küldötte el tanulmányát, hogy olvastassam fel a társaság valamelyik
ülésén s ha elég érdekesnek tartom, közöljem a _Budapesti Szemlé_ben is.
A titkárnál tüstént bejegyeztettem a tanulmányt, hogy a szokásos
sorrendben mielőbb felolvasásra kerüljön s minthogy a szerző jelen nem
létében és megbizottja hiányában, a titkár szokta felolvasni a kitüzött
műveket, fölkértem őt a felolvasásra is. Azonban tárgyhalmaz miatt nem
lehetett az egész tanulmányt felolvasni, ezért megbeszéltem a titkárral
s kijelöltem a felolvasandó részleteket, még pedig oly módon, hogy az
egésznek körvonalairól helyes fogalmat nyerhessen a hallgató.
A tanulmány nem volt egészen politikai természetű; a magyar politikai
szónoklat történetének egy fejezete volt, az illető korszak
államférfiainak jellemzése, főkép mint szónokoknak. A Metternichről
szóló rész nem ilyen természetű volt ugyan; de minthogy a benne
nyilatkozó felfogás érteti és magyarázza az egyes magyar államférfiakra,
különösen a conservativekre vonatkozó megjegyzéseket, nem volt
mellőzhető, ha meg akartam volna felelni Szécsen gróf jogos
kivánságának.
Egy szóval én mint elnök, Szécsen gróf irányában csak azt a kötelességet
teljesítettem, a melylyel a társaság minden tagjának tartozom, mert
nincs jogom előleges censura alá vetni oly munkákat, melyeket a társaság
tagjai felolvasni vagy felolvastatni kivánnak. A titkár is csak
kötelességét teljesítette, midőn a szerző távollétében és megbizottja
hiányában felolvasta a felolvasásra szabályszerűen bejegyzett és
kitüzött munkát. Általában e tekintetben senkit sem érhet gáncs, csak a
«Fővárosi Lapok» szerkesztőjét, ki maga is a társaság tagja s ha valami
kifogása volt az elnök, vagy titkár eljárása ellen, a helyett, hogy a
maga helyén és idejében felszólalt volna, most utólagosan bölcselkedik,
teljesen valótlan tényekre támaszkodva.
Az sem való, hogy a társaság egyik legkitünőbb tagja Szécsen gróf
felolvasása után zárt ülést kért volna tőlem a politizáló felolvasások
meggátlása végett. A dologban csak annyi a való, hogy egy hónap mulva, a
novemberi ülés után, melyen Degré Alajos, részben Szécsen gróf ellen
polemizáló felolvasást tartott, a társaság két tagja arra
figyelmeztetett engem, hogy igen belé kezdünk merülni a politikába s én
mint elnök tegyek róla. Én erre megjegyeztem, hogy nem gyakorolhatok
előleges czenzurát, csak az ülés folyamán van jogom megakasztani az oly
felolvasást, mely egyenesen az alapszabályokba ütközik, vagy sérti az
ülés méltóságát. Itt nem volt az az eset. Különben is nehéz meghúzni a
határvonalt, hogy mennyiben lehet vagy nem lehet valamely irodalmi műnek
politikai színezete. A költő gyakran nem tisztán politikai költeményben
is elárulhatja politikai érzületét, majd minden irói jellemrajznak,
irodalomtörténeti dolgozatnak, többé-kevésbbé meg van a maga politikai
háttere s a történeti rajzok, melyek mint széppróza szintén társaságunk
körébe tartoznak, nagy részt épen a politikai küzdelmeket tárgyalják.
Azonban van bizonyos határ, melyen tulmennünk nem szabad, már
alapszabályaink szelleménél fogva is. Azért ez ügyet alkalomszerűleg a
társaság elébe terjesztem, hogy gondolkozzunk azon határvonalról, melyen
tul nem lépünk s melyet minden formaszerű határzár nélkül megőrizni
törekszünk. S csakugyan nem soká késett az alkalom. A deczemberi ülés
előtt egy tag elbeszélte nekem, hogy egy rajzon dolgozik a közelmultból,
melyet a januári ülésen szándékozik felolvasni. Tartalmából kivettem,
hogy az némely személyes vonatkozásai miatt is megfontolást érdemel.
Ezért a nyilvános ülés után következett zárt ülésben, hivatkozva két
tagnak velem közlött nyilatkozatára, hivatkozva magokra az
alapszabályokra, felhívtam a társaságot, hogy vitassa meg az irodalmi
művek politikai oldalát illető kérdést. A társaság tagjai nyugodtan és
behatólag vitatták meg a kérdést s oly szempontokat fejtettek ki, melyek
az alapszabályok határai közt teljesen biztosítják a felolvasók jogait.
Ennyit kivántam megjegyezni, szemben a «_Fővárosi Lapok_»-kal,
mindarról, a mi Szécsen gróf tanulmányának a Kisfaludy-társasággal való
kapcsolatát illeti. Azonban én e tanulmányt, mint a _Budapesti Szemle_
szerkesztője, ki is adtam, miért a _Budapesti Hirlap_ és _Pesti Napló_
hevesen megtámadták a folyóiratot, sőt magát az akadémiát is. Nem akarok
védekezni e támadások ellen, annyival inkább, mert magában a Szemlében
is polemia indult meg a tanulmány egyik pontjára nézve, s ha
szükségesnek látom, ott fogok bővebben nyilatkozni. De egy pár
megjegyzést itt sem nyomhatok el. Először is figyelmeztetem a
közönséget, hogy ha érdekli ez ügy, ne higyen a _Budapesti Hirlap-_ és
_Pesti Napló_-nak, hanem olvassa el magát a tanulmányt. Csukásy, Urváry
és b. Kaas Ivor urak igen tiszteletre méltó férfiak lehetnek, de hogy
valamely politikai vagy irodalmi ügy előadásában, bármely szempontból
itéljék is meg azt, némi tárgyilagossággal járnának el, azt még legjobb
barátjok sem foghatja reájok. Sőt megvagyok győződve, hogy a Szécsen
gróf tanulmányát egyikök sem olvasta el, csak úgy hallomás után
beszélnek róla, mert ha elolvassák, bizonyára mégsem mernek oly messzire
menni a ferdítésben.
Szécsen gróf tanulmányának különösen két pontját igyekeznek majdnem
hazafiui bűnné felfúni. Az egyik pont Metternichet, a másik Széchenyi
Istvánt illeti. De mit mond Szécsen Metternichről? Megjegyzi a többek
között, hogy Metternich nem tartozott azon osztrák államférfiak közé, a
kik a merev központosítás hivei voltak, sőt távol volt tőle minden
ellenszenv Magyarország és jogai ellen.
«1825-ben szólíttatott először Ferencz császár által, – folytatja – hogy
a magyar dolgokkal is közvetlenül és közelebbről foglalkozzék. A
törvényes állapotok visszaállítása, a törvényes út jövendőbeli megőrzése
mellett emelt szót. Ha nézetei egyes kérdésekben némelyeknek a
törvénytől eltérőknek látszanak, annak csak ott volt helye, hol az
esetleges törvényes kérdés fölött a magyar politikai körökben is eltérő
nézetek uralkodtak. A régi magyar alkotmány főbiztosítékai: az ujoncz-
és adómegszavazás és az országgyűlés rendes összehívása nem mellőztettek
többé, mióta 1825 óta Metternich herczeg szava a magyar ügyekben
döntőleg tekintetbe vétetni kezdett. E szellemben hatott az 1839–40-iki,
kezdetben oly viharos országgyűlés menetére is. Szerencsés befejezését,
kibékítő hatását neki köszönhetjük.»
E történeti tényből Szécsen gróf talán többet következtet, mint kellene;
Metternich politikáját a magyar reform-kérdésekre nézve alig érinti s
így bizonyos egyoldaluságba esik. Mindez vita s esetleg czáfolat tárgya
lehet, mint igen sok történeti kérdés, de azért tanulmányának megírása,
kiadása vajjon hazafiúi bűn-e és a kellő vizsgálat és czáfolat helyett
hirlapi szájaskodással elintézhető-e?
A mit Szécsen gróf Széchenyi Istvánról ír, szintén egészen más, mint a
hogy a lapok feltüntetik. Kegyelettel emlékezik meg a nagy férfiúról s
kiemelvén pályája körvonalait, a többek között így szól:
«Nagy kezdeményező és uttörő volt a nemzeti szellem ébresztésének és az
ország anyagi fejlődésének terén és a mit kezdeményezett, azt hazafias
odaadással, ritka erélylyel és szivóssággal szokta létesíteni. Tervei és
czéljai kivitelében oly diplomatiai ügyességet és tevékenységet tudott
kifejteni, a helyzetnek oly helyes felfogását és felhasználását, oly
beható emberismeretet, mint a milyen a nemzetközi viszonyok kezelésében
is ritkán leli párját. De ép, mert e képességét kiválóan egyes
gyakorlati feladatoknak szentelte, az általános politikai szempontokat
nem vette mindig kellő figyelembe. Ez értelemben nem volt államférfiú.
Senki sem érezte nála mélyebben, senki sem hirdette határozottabban és
őszintébben, mily szoros összeköttetésben állanak Magyarország érdekei
és létföltételei a dynastia jogainak sérthetetlenségével és a monarchia
államcsoportozatának elválaszthatatlanságával, de alig foglalatoskodott
azon kérdéssel, mikép lehessen és kelljen a nagyrészt általa felhivott
erők fejleményét az összeköttetés kellékeinek alaki és politikai
keretébe beilleszteni vagy azok következményeivel kiegyeztetni. Igaz,
hogy nyilvános életének legsikeresebb korszakában a monarchia vezérlő
hatalmi állásának biztossága alig vétetett kétségbe, és azért tisztán
elméletieknek tekintettek sok részről oly kérdések, melyek néhány rövid
év lefolyta után gyakorlatilag égetőkké váltak. Széchenyi István
népszerűsége és tekintélye a negyvenes évek küszöbén még nem volt
megingatva; de a tisztán politikai körök mind inkább más térre kezdettek
lépni, mint a melyet kezdeményezése a nemzetnek kijelölt. Erejének
minden irányban fejlesztését, öregbitését, nemesitését tekintette ő még
mindig első és leglényegesebb feladatának, míg számos előbbi tanítványai
mindinkább és kiválóan azoknak a modern elméletek szellemében politikai
érvényesítésére törekedtek. Itt keresendők csirái számos későbbi
ellentéteknek, melyek működésének utolsó éveit nagy mértékben
elkeserítették.»
Ime van-e ennek az az értelme, a melyet a «_Pesti Napló_» rá fog, hogy
«Széchenyi nemcsak nem volt legnagyobb, Metternich creaturája, Reviczky
mellett, de hiszen államférfiú sem volt, mert hiányzott neki (átkozott
germanismus) az európai látkör, melyet csak a diplomatia vett
haszonbérbe s ő nem ismerte a constellatiót, Metternich véleményét s
Poroszország törekvéseit.» Szécsen gróf minderről egy szót sem szól s
egészen mással indokolja itéletét. Épen nem mondja azt, hogy Széchenyi
nem volt államférfiú, csak politikájának bizonyos hiányát vitatja, s
csak e pontban, ez értelemben nem nevezi a szerinte is nagy
kezdeményezőt és úttörőt államférfiúnak. Kemény Zsigmond, Széchenyiről
írt híres essayében szintén érinti Széchenyi politikájának némely
árnyoldalait, bár más irányban. Igaza volt-e Keménynek, igaza van-e
Szécsennek, ez lehet vita és czáfolat tárgya, sőt előttem az is
bizonyosnak látszik, hogy ha Szécsen grófnak teljesen igaza volna is,
Széchenyi ez esetben is nagyobb államférfiú, mint az akkori ellenzék és
kormánypárt legkitünőbb képviselői; de vajon mindezt vizsgálni és róla
véleményt mondani, udvaronczi servilismus, hazafiúi bűn-e? Addig nem
lesz magyar történetírás, míg a nevezetes eseményeket és férfiakat
minden oldalról meg nem vizsgáljuk, biráljuk, még ha tévedni fogunk is,
mert rég megmondotta Lessing, hogy nem annyira az igazság a fő, hanem az
igazság keresése. Tulajdonkép csak így juthatunk el az igazsághoz. Még a
kegyelet sem ellensége a kritikának, sőt gyakran épen ösztönzője, csak
ne értsünk a kegyelet alatt hóbortos lelkesedést vagy ámító képmutatást.
De honnan ez a nagy kegyelet, melyet a _Pesti Napló_ tanusít Széchenyi
iránt? Urváry és Kaas urak politikája épen nem mutatja, hogy
Széchenyitől tanultak volna valamit vagy bármi tekintetben követnék.
Azonban, hogy szivök érezni kezdi a kegyelet becsét, az mindenesetre
örvendetes jelenség. Csak ápolják tovább is híven és terjesszék ki
Széchenyi mellett magára szegény Deák Ferenczre is, a kiről, úgy
látszik, egészen megfeledkeznek. Ha jól emlékszem, Deák Ferencz és
barátai emelték a Pesti Naplót egy nagy párt tekintélyes közlönyévé,
mely megpenditette, érlelte, védte az 1867. XII. törvényczikket. Midőn
Urváry és Kaas urak a hetvenes évek elején a Kemény Zsigmond örökségébe
léptek, szintén, mint Deák párthivei, ugyanazon elveknek voltak
szószólói és védői. Azonban, hogy s hogy nem, talán Urváry
figyelmetlensége vagy Kaas soknemű elfoglaltsága miatt, lassanként a
Deák politikai hagyománya ellen kezdett fordulni a _Pesti Napló_, sőt
meg kelle érnünk azt is, hogy Kossuth egész diadallal vonult be oda,
elfoglalta a Deák helyét s folyvást hirdeti, hogy a mit Deák tett, az
jogfeladás volt, a magyar államiság megtagadása, a magyar parlament nem
törvényhozás többé, csak régi megyegyűlés, sőt annál is csekélyebb
jogkörű, egy szóval Magyarország 1848 előtt magában is és Európa előtt
is sokkal függetlenebb volt, mint 1867 óta.
Ideje volna, hogy Urváry és Kaas urakat Deák iránti kegyeletök elvégre
felszólalásra bírja, hogy egy rövidke czikkben megmondják Kossuthnak:
«Uram, te 1849-ben összetiprott alkotmányt, beleolvasztást,
germanisatiót és teljes absolutismust hagytál magad után Magyarországon.
Mi éveken át szenvedtünk, tűrtünk, de nem gyáván, hanem méltóan
magunkhoz, küzdöttünk minden téren, a hol lehetett s Deák vezérlete
alatt lassanként kivivtuk alkotmányunkat s új fejlődésnek indítottunk
mindent a szellemi és anyagi téren egyaránt s most te előállasz nagy
páthoszszal és szidni, átkozni kezdesz bennünket, hogy miért nem vivtuk
ki azt, a mit te 1849-ben sem tudtál kivivni. Uram, mérsékeld egy kissé
magad, kivált olyakat ne beszélj, hogy Magyarország 1848 előtt
függetlenebb volt, mint 1867 óta, mert ez nemcsak hogy teljesen
valótlan, hanem, a mi még nagyobb baj, senki el nem hiszi
Magyarországon, a ki ismeri a multat és jelent.»
Meg vagyok győződve, hogy Urváry és Kaas urak mindezt meg fogják mondani
Kossuthnak, mert lehetetlen, hogy a kegyelet, mely szivökben megáradt,
csak Széchenyit illesse s nem egyszersmind Deákot is, egykori vezéröket.