A költői beszély kezd divatos műfaj lenni nálunk. A múlt évtizedben alig
jelent meg kettő-három, újabban egy évben is többel ajándékoz meg
bennünket költőink termékenysége. Most is három költő lépett föl e
téren, egy régibb s két egészen új: Vajda János _Alfréd regényé_vel,[25]
Bulla János a _Tündérőv_vel[26] és Koroda Pál egy egész kis
gyűjteménynyel.[27] Követi-e a törekvést siker, a mennyiség arányban
van-e a minőséggel, az egészen más kérdés; annyi bizonyos, hogy e költői
beszélyek egy s más oldalról jellemzik napjaink költészetét s így minden
esetre figyelmet érdemelnek.
Vajda Jánost harmincz év óta ismeri a közönség. Mint lángész lépett föl,
maig sem mondott le ez igényről, sőt legújabb munkájában jobban
ragaszkodik hozzá, mint valaha. Verses előszavában különös, szokatlan,
csodálatos történetnek nevezi költői beszélyét s előre megmondja, hogy
vakmerőségéért alkalmasint vesszőt fog futni az akadémiai kritika
fegyelmezett rabszolga népe között. Taineből vesz mottót, a ki
_Olaszországi utazásá_ban a többek között megjegyzi, hogy az emberi
leleménynek nincs határa s a szabályok megsértésével is lehet tökélyes
művet teremteni. Valóban az emberi lelemény határtalanságát bajos
tagadni, de vajon a különböző művészeti iskolák szabályain kívül
nincsenek-e a művészetnek, mint a természetnek, örök törvényei is, a
melyeket épen a lángész szokott leginkább betölteni. Az ízlés módosul;
az iskolák és korok divatos szabályai változók, de az örök szép lényege
változhatatlan. Sophocles és Shakespeare drámája két különböző forma és
rendszer, de mind a kettő az emberi szív meginditó rajzát tárja föl. A
költő mindent merhet, de a természethez és az emberi szívhez, a melyet
rajzolnia kell, nem lehet hűtelen s a czélt, a melyet maga elébe tűzött,
csak oly eszközökkel érheti el, a melyek azzal nincsenek ellenkezésben.
Mi épen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de
bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket. Mit ér a
szokatlan, a csodálatos történet, ha egyszersmind unalmas és ízetlen is?
Mi nem bánjuk, ha Vajda a költői beszély új formájával lepi is meg a
világot, csak tudja rajzolni a természetet, az emberi szívet és
társadalmat. De épen az a baj, hogy mind ebből igen keveset találunk
_Alfréd regényé_ben. Az egész cselekvény holmi bizarr véletlenen
alapszik, a mi pedig a jellemrajzot illeti, az teljesen elhibázott, de
úgy látszik, hogy a költő általában nem is törekszik ilyesmire, mintha
azt a lángész méltóságán alul álló dolognak tartaná.
Alfréd úr, a mű hőse, csodálatos keveréke a hóbortos eszményiségnek s az
állatias érzékiségnek. Komikain vagy humorosan tárgyalva talán lehetne
belőle valami, de így semmi. Minden esetre inkább visszatetszést kelt,
mint részvétet. Alfréd úr udvarol Izidórának, de ez kineveti. Ezért
bújában megútálja az egész emberiséget, óhajtja bár vége volna a
világnak s álomba szenderűl. Álmában belép hozzá a halál; ennek
elmondja, hogy nem bánja, ha meghal, de haljon meg Izidóra is, mert ha
csak ő hal meg s Izidóra a más karjai közt él, hijába temeti el őt a
föld kellő közepébe, ott is meghallja Izidóra szűz ajka első csókjának
csattanását s úgy fellobban reá szíve, mint millió mázsa dynamit,
szétdúlja a világot s legalább is egy miriad évre a halálnak nem lesz
dolga. Erre a halál megszeppen, de hogy is ne, s oda adja neki kaszáját,
bár Alfréd úr erre nem igen szorúlt, mert ha hatalmasabb a halálnál,
bizony kaszája nélkül is szörnyű dolgokat vihet véghez. Alfréd úr a
halál kaszájával kaszabolni kezdi az embereket, elébb a Duna-parton,
azután a váczi-útczában, de hajh, ott találkozik Izidórával, bájai
megbűvölik, a kasza kifordúl kezéből és másodszor is Izidóra
gúnykaczaját kell hallania. Azonban, hogy s hogy nem, a világ Alfréd úr
hősködése nélkül is pusztúlni kezd. A föld inog, a tisztelendő úr a
szószéken tengeri betegségbe esik, a szélvész a fákat gyökerestűl
kitépi, templomok, házak összeomolnak, az ősvadon meggyúl
S aljában összesült embercsoportok
Fekete hullahalmai feküdtek
Alig ismerhetőleg, mint kirántott
S a szakácsné gondatlansága folytán
Szálkástól összeégett sügerek.
Az egész emberiség kipusztúl, csak Izidóra és Alfréd maradnak meg, a ki
egy új Ádám akar lenni. Izidóra ott szendereg virághímes átlátszó
szövetben. Alfrédot elragadják «Izidóra ittasító rohamra lelkesítő
bájai»; de ím egyszerre csak visszaretten, azt hiszi, hogy Izidóra meg
van ölve, mert testén «a szív mögött vagy kissé még alantabb, nagyságra,
színre egy epernyi bimbó, egy tőrszúráshoz teljesen hasonló» sebhely
látszik. Majd reá borúl, vonagló ajakkal csókolja a sebnek vélt jelt.
Izidóra szégyentől és haragtól villámló szemekkel ébred föl és nagyot
sikolt.
Eddig Alfréd úr álma, most következik már tulajdonkép regénye, a mely
szint’ oly ízetlen. Alfréd úr két hét múlva meglátogatja Izidorát, ismét
udvarolni kezd s tréfából elbeszéli neki álmát; ez örömest hallgatja, de
a midőn a tőrszúráshoz hasonló sebhely emlegetését hallja, szégyentől és
haragtól villámló szemekkel ijed föl és nagyot sikolt. Majd mosolyt
erőltet, de nem tud uralkodni magán s izgatottan az előszobába lépő
Kiátszky Oszkár dzsidás hadnagy elébe siet, s őt belső szobájába vezeti.
Alfréd úr hallgatózik, hallja, hogy Izidóra Kiátszkyt nyomorúlt
alávalónak nevezi. Kezdi érteni a dolgot; tehát a sebhely, a melyet
álmában látott, csakugyan való, s most Izidóra gyanakszik, hogy titkát a
dicsekedő hadnagy elárulta. Később maga a hadnagy is felvilágosítja
Alfréd urat, a midőn lakására törve, tudakolja tőle, hogy kitől tudta
meg a sebhelyet, egy édes pillanat e drága emlékét, a melyről azt hitte,
hogy csak maga ismerheti. Alfréd úr dühében úgy viseli magát, mintha ő
volna a sértett fél. Párbajra hívják egymást, Alfréd úr megöli
Kiátszkyt, azután útazni megy s lassankint kigyógyul szerelméből és
csalódásából. Azonban külföldön találkozik Izidórával, a ki tagad
mindent s a rút gyanút rágalomnak bélyegzi. Alfréd úr hisz neki, térdre
esik előtte, de Izidóra ismét a régi, büszke, gőgös, kérlelhetetlen, s
csak arra várt, hogy ismét meghódítsa s megalázhassa őt. A faképnél
hagyott hős végre fölkel s így szól: «Most már kvittek vagyunk», s többé
nem látja őt.
Íme Vajda különös, szokatlan és csodálatos története. De vajon csakugyan
oly szokatlan-e? A mű alapeszméje az volna, hogy egy mélyen érző szívre
mily varázshatást gyakorolhat egy kaczér nő bája. Ezt Molière már
ezelőtt két századdal feldolgozta _Mizantrop_ czímű művében. Később
mások is megkísérlették, s újabb meg újabb leleménynyel még ezután is
meg fogják kísérleni. De hogyan dolgozta fel Vajda? Egy részvétre
érdemes férfiú helyett egy futó bolondot rajzol, a kinek sorsa nem igen
érdekelheti az embert. S vajon rajzolja-e csak egy vonással is úgy a
nőt, hogy megérthessük az általa fölkeltett szenvedélyt. Csak azt írja
róla, hogy fehér volt, mint a Kordilerák hava, szemöldje sürű fekete és
lobogó láng a haja. Izidóra egy vöröses hajú báb, kellem és szellemi báj
nélkül. Egyébiránt alig szól egy pár szót az egész beszélyben s a költő
a helyett, hogy lelkét tárná fel, leginkább csak átlátszó ruhaszövetével
bajlódik. Tulajdonkép hiányzik e beszélyből a szív, a szenvedély rajza,
mert Alfréd úr őrült álma és féleszű éber töprengése a szenvedélynek nem
annyira rajza, mint paródiája. A szerelmi mámorban harapott sebet is
megtalálhatni Heinenál a _Hastingsi csatatér_ czímű balladájában, midőn
a hattyúnyakú Edith a halottak között erről ismer a Harold király holt
testére. De Heinenál ez egy megható mellékvonás, itt pedig bizarr és
frivol központ, a mely körűl az egész cselekvény forog. Hogy az ember
álma néha megvalósúl, ez ismét nem szokatlan, de hogy ebből álljon egy
költői beszély egész leleménye, az, ha szokatlan is, igen szegény
leleményre mutat, kivált oly költőnél, a ki az emberi lelemény
határtalanságát emlegeti.
A cselekvénynél és jellemrajznál az elbeszélés és hangja sem különb.
Alfréd úr maga beszéli el történetét, de nem annyira páthoszt vegyít
gúnyorral, mint dagályt prózával. Nem mondjuk, hogy nem akad meg egy-egy
sikerültebb hely is e beszélyben, de egészben véve e mű jellemvonása
erőlködés érzésben, gondolatban és kifejezésben egyaránt. A költő
erőteljes akar lenni s nyerssé válik, nagyot szeretne mondani s dagályba
téved, vadászsza a maró gúnyt s majdnem azt a hatást teszi reánk, mintha
káromkodnék. A fák és templomok neki fájó fogak, a melyeket
fundamentomostúl tép ki a vihar; a szenvedély kályhafűtő ördög; az
afrikai oroszlánok éhe és a bengali tigris vérszomja csak szúnyogcsípés
okozta viszketegség az irigységhez és boszúvágyhoz képest, a mely hősét
kínozza; kedvvel emlegeti a prózai szegénység rühelődző élczét; a dörgő
vihart durrogónak nevezi. Izidóra arany haja úgy lobog, mint a midőn
nyári éjben szakadatlan villámtűzben égni látszik föld és ég; balzsamos
lehelete gyémántszívet megolvasztó kohó; Alfréd úr úgy mered maga elébe,
mint egy ősvilági kövület és gyönyörvágya a rablánczát tépő tigris dühe.
A mi tisztán a nyelvét illeti, az jobb, mint hasonlatai; minden esetre
jellemzetes, de kevés benne az erő és báj. Néha áradozó és nehézkes; nem
igen fordulatos s kifejezései gyakran vagy feljebb vagy alább járnak,
mint a hogy a tárgy megkívánná. Mondatai mintegy összetörve nyúlnak
egyik jambus-sorból a másikba; a nyelv hangzatosságával, a verselés
zenéjével nem sokat gondol vagy nincs hozzá elég ereje. És ezt a
nyelvet, ezt a verselést tartja a _Pesti Napló_ egyrangúnak Arany és
Vörösmarty nyelvével. Valóban csodálkoznunk kellene rajta, ha nem
tudnók, hogy a _Pesti Napló_, a mióta Tóth Kálmánt a szerelmi lyrában
Petőfi fölébe helyezte, az ilyesekben keresi az eredetiséget, az emberi
lelemény határtalanságát.
Vajda költői beszélyéhez egy pár lyrai költeményt is csatolt, de ezek
csekélyebb becsűek, mint régibb lyrai költeményei, a melyek között van
néhány sikerűlt is. A _Végtelenség_ czímű egy hosszú szentiváni
énekszerű áradozás az örökkévalóságról, halálról és hitről. Formátlan
költemény, a melyben több az elmefuttatás, mint a philosophia, s a
homály, mint a mélység. A _Kárhozat helyén_ nem egyéb, mint Alfréd
regénye lyrai formában; legjobb az utolsó, a _Vaáli erdőben_, már
egyszerűségénél fogva is.
Bulla Jánosnak több ízlése és elbeszélő tehetsége van, mint Vajdának,
bár meg kell vallanunk, hogy a _Tündérőv_ sem sikerült költői beszély.
Különben Bulla nagyon egyenetlen tehetség. Van hajlama a humorhoz,
játszik elemeivel, de nem tud valóban humoros lenni. Gondolatai néha
meglepők, de többször köznapiak, épen mint nyelve és verselése. A nehéz
ottava rímában itt-ott nagy technikai készséget árul el, de nem egyszer
nehézkes, bágyadt vagy épen eröltetett. Nyelvében nem hiányzik bizonyos
erély, fordulatosság, de kevés az önkénytelenség és kellem. Olykor
emelkedni látszik, de hamar elhagyja ereje, biztossága. Rajzaiban nem
hiányzanak a jó vonások, de nem igen tudnak képpé válni. Meséje
bonyodalmát jól kezdi, de csakhamar elrontja. Ez művének legnagyobb
hibája; hasonlít az a hegyi forráshoz, a mely alig kerűlve meg egy pár
halmot, alig futva át egy pár völgyzugot, ellankad és posványba vesz.
A _Tündérőv_ összeolvaszt földet és eget, emberi társadalmat és
tündérvilágot, mint a népmesék szokása, de nem annyira naiv, mint inkább
elmélkedő és gúnyoros felfogással. Idylli és hősies, pathosz és
sarcasmus, érzelmes és komikai váltakoznak itt tárgyban, érzésben és
gondolatban, de nem találják meg a formát, a melyben
kristályosodhatnának. A költő gondol, érez, de nincs vezéreszméje,
alakítana, de nem tudja mit akar. A megindított bonyodalomból, bizonyos
vezéreszmék nyomán, két irányban is válhatnék kerek mese, de a költő oly
irányba sodródik, a mely semmihez sem vezet. A mű hősnője Gyöngyvér, egy
tündérleány, a kinek ha tündéröve elvesz, oda tündérsége és földi lény
sorsára jut. S csakugyan tündérövét elveszti egy deli ifjú, Adorján,
miatt, a kibe bele szeret. Tündérország épen királynőjévé akarja őt
választani, de Gyöngyvér nem térhet vissza többé hazájába, s kedvesével
az adorjáni várban marad. Eddig minden jól megy, bár a fejlődő szerelem
rajza egy kissé bágyadt s mögötte marad tündérország leírásának, a mely
legsikerültebb az egész költeményben, de ezen túl megromlik az egész
bonyodalom. Bulla előtt két út állott, vagy úgy rajzolni Gyöngyvért,
mint a ki földi nővé válva, sok szenvedésen megy át, de szerelmi
boldogságában feledi tündérországot és kibékül sorsával, vagy úgy, hogy
finom természete, eszményies lelke nem bírja meg a földi küzdelmeket és
elhervad. Természetesen mind két eszme oly bonyodalmat kívánt, a mely a
szerelem, a társadalom ellentétei és összeütközéseiből szövődött volna.
Bulla e helyett kalandot kalandra halmoz, a melyek úgy szólva csak
történetesek, s nincs bennök semmi lélektani, eszmei jelentőség. Adorján
ugyanis várába viszi föl a földi lénynyé vált tündérleányt s nőül akarja
venni, de nagybátyja és a házi pap bevádolják mint boszorkányt, s a
szent szék máglyára ítéli. A szerelmes vőlegény mindezt tűri, a mi nem
mutat nagy szerelemre. Gyöngyvért tündértestvére, Hajnalka, menti meg,
épen akkor, a midőn a máglyára viszik s egy erdőbe helyezi el, a hová
számára egy tündérpalotát varázsol, a melyben teljes biztosságban
töltheti napjait s honnan legfeljebb csak egy hetedik fiú, burokban
született, talizmános ifjú vihetné el. De Hajnalka testvéréért
egyszersmind boszút akar állani s egy tatár khánt beütésre s az adorjáni
vár ellen ostromra ingerel. A khán csakugyan a vár ostromára indúl.
Ekközben egyik vezére, Rizát, a ki heted fiú, burokban született s e
mellett talizmánja is van, az erdőben reá bukkan Gyöngyvérre, elrabolja
és a khánnak ajándékozza, a ki bele szeret. Az ostrom megkezdődik, a
várbeliek kicsapnak, Adorján vitézűl viseli magát, azonban a tatár khán
halálos csapást mér fejének s ím azt Gyöngyvér fogja fel, a khán
rabnője, Adorján kedvese. Adorján megszabadúl, Gyöngyvér meghal, a
tatárok elvonúlnak a vár alól. Adorján eltemeti Gyöngyvért s bújában
sírjánál megöli magát.
E bonyodalom és kifejlés nincs benső kapcsolatban az előzménynyel és
semmi nemű eszmét nem fejez ki; e mellett eltörpíti Adorjánt s általában
a többi személy kiemelkedését is akadályozza. Maga Gyöngyvér is elveszti
részvétünket, mindegy, akármi válik belőle, meghal-e vagy megél, többé
nem érdeklődünk iránta. Nagy baj, ha az elbeszélő költő keveset gondol a
mese lényegével. Bonyodalmat kezdeni könnyű, de jól folytatni és
megoldani nehéz. Nem érdekes események és váratlan kalandok halmazában
áll a valódi lelemény, hanem egy kerek, bármely egyszerű mese erős
megalkotásában, ezt aztán lehet érdekes eseményekkel tarkázni,
episodokkal tele szőni, de az események elvesztik érdekességöket, ha nem
egy erős szervezet alkatrészei, az episodokból pedig soha sem válhatik
kerek egész.
Koroda Pál költői beszélyeit talán említenünk sem kellene, a mellőzés
volna a legillőbb birálat, de mégis szólanunk kell rólok, mert mutatják,
hogy ifjabb költőink mind inkább csatlakoznak ahhoz az irányhoz, a mely
költészetünknek legújabb betegsége. Lyránk már nem szívja többé
táplálékát a népnemzeti elem hagyományos földéből, drámai és elbeszélő
költészetünk nem igen veszi többé tárgyait a magyar társadalom múltjából
és jelenéből, hanem bekalandozva a világ minden részét, idegen
nemzetekhez fordúl. Hagyján, még nem volna baj, ha e visszahatás,
korábbi költészetünk talán túlságos nemzetiessége ellen, valami életre
valót tudna teremteni. De mit mondjunk arról az irányról, a mely
Dantéval és Goethével akar versenyezni, a százados műveket
mindennaposokká szeretné átvarázsolni, szűk látkörrel s kevés erővel a
legnagyobb conceptiókat vadásza s a mi egy-egy élet eredménye szokott
lenni, azt egy pár hét alatt, húsz-huszonöt éves korban hiszi létre
hozni. Ide járul még egy másik irány, a mely eddig inkább lyránkban volt
itt-ott honos, de most erőt vesz elbeszélőinken is: a hóbortosság
bizonyos cultusa, a mely arra készti a költőt, hogy lehetetlen erényeket
és bűnöket rajzoljon s a szenvedélyeket eltorzulásukban mutassa fel.
Koroda mind két iránynak a legtúlzóbb képviselője. A _Túlvilág
komédiája_[28] czímű művel lépett föl, a melynek se czímét, se
alapeszméjét nem érthetni. Drámai formában van írva, de nincs semmi nemű
cselekvénye, fejlődése. A személyek összebeszélnek egy csoport
badarságot, ennyi az egész. Ha valamit mégis kivehetni belőle, az nem
egyéb, mint az, hogy a keresztény isten a legdicsekvőbb, legkegyetlenebb
és legléhább lény a világon; a derék emberek és a lángelmék Homéren
kezdve Dantéig mind a pokolban szenvednek, a gazemberek pedig, ha
lemorzsolták olvasójokat, a mennyországot élvezik. Nem kevés
csodálkozásunkra a mű végén megjelen a Krisztus is, elsorolja a maga
kitünő érdemeit s a végítélet napján vigaszt igér a világnak.
De ha Koroda komédiájában az istent hitvány embernek rajzolta, mintegy
kárpótlásúl költői beszélyeiben az embereket rajzolja most angyaloknak,
majd ördögöknek, de folyvást őrülteknek. Az _Igazok_ _jutalmá_nak hőse
egy pap, a ki mindenkivel jót tesz, a világ legjobb embere, de a kit
épen egy jó tette miatt elrágalmaznak. Könnyen kitisztíthatná magát a
rágalmakból, de nem teszi. Anyja elhagyja, jó emberei elfordulnak tőle:
nincs mit ennie, egyik hallgatójához fordúl, de ez még egy falat
kenyeret sem ad neki; a szomszédfaluba megy egyik paptársához, ott épen
lakoma van, de őt le nem ültetik, a konyhába útasítják, így nem akar
enni, kifekszik a hóra s ott meghal. A _Démon_ban egy nő, Adél, szíve
ellenére férjhez megy egy gazdag emberhez, hogy szülőit a nyomortól
megmentse. Azon kezdi a házas életet, hogy férjét a legdurvábban szidja,
sőt midőn gyermeke születik, ezt is csak félig szereti, félig pedig
gyülöli. A férj megúnja a dolgot s egy más asszonynak kezd udvarolni s
találkozást is nyer tőle, de ennek mostoha leánya besúgja ezt Adélnek, a
ki meglepi őket. A férj neje lábához borul, örvend, hogy félti; Adél
otthon tetteti is mintha szeretné férjét, de aztán kikaczagja. Így
telnek évek, gyermekök nőni kezd; a nő, hogy boszantsa férjét, a gyermek
nevelőjével kaczérkodik, sőt férje szeme láttára nyakába borul. A férj
erre kést ragad, át akarja döfni Adélt, de a fiút döfi át, a ki anyjára
borúlt. A férj kétségbeesésében megőrül, a nő pedig megátkozva az
istent, vízbe ugrik. A _Világok alkotójá_ban Alice alig várja férje, a
tábornagy, elutazását, hogy költő kedvese nyakába borúlhasson s
elszökjék vele, de meglepi két grófnő látogatója. Alice ezért nem jő
zavarba, bemutatja kedvesét s csak azt bánja, hogy nem szökhetett el,
pedig úgy látszik, hogy ebben a két hölgy nem akadályozta volna, vagy
eltávoztok után kényelmesen végrehajtható lett volna szándéka. Hogy hogy
nem, Alice nem szökött el, megvárta férjét. Nagy estély van nálok. A
társaság Alice viszonyáról beszél, ezt a férj is meghallja és nejének
szemrehányást tesz. De ez válópert emleget, a belépő költőt megcsókolja
s bemutatja mint jövendőbelijét. A költő összetűz a tábornagygyal;
párbajt vívnak, ott az estélyen. A költő elesik, a nő kardjába dől és
meghal, a költő pedig feltámad, mert sebe nem volt halálos s könnyen
kiheverte a bajt. Az _Arthur_ czímű költői beszélynek Arthur a hőse, egy
elvetemedett kéjencz, a ki halálos ágyán gúnyolja nagybátyját, a kitől
tömérdeket örököl; aztán orgiákat csap korhely pajtásaival, szórja a
pénzt, de egy leányt megszeretvén, a ki őt nem szereti, megcsappan a
kedve. Orgiáin nem ízlik a bor, egy szép fiatal leányt drága pénzen
megvesz, egy szép özvegyet elcsábít férje koporsója mellől. De mindez
nem enyhíti s végre a szerző szerint szerelmi bánatjában, szerintünk
pedig a korhelység következtében, megőrül.
Íme a tárgyak. Hát még minő a tárgyalás. Minő magán és párbeszédeket
hallunk. Azt hiszi az ember, hogy az őrültek házában van. Vajon ez a
hatás volna-e a költészet czélja? Koroda Pál, úgy látszik, ily
meggyőződésben van.