II.

Pulszky megfeledkezni látszik arról, hogy költészetünk, a Kisfaludy

Károly idejében, az Aurora-körrel egy új korszakot kezd meg, a mely a

művészit a nemzetivel mind inkább összeolvasztani törekszik s a mely

iránynak aztán a lyrában Petőfi a legerőteljesb s legeredetibb

kifejezője. Költészetünk úgy nevezett népies mozgalma, a melynek élén

Petőfi, majd Arany állottak, csak folytatása költészetünk nemzetibb

átalakulásának, a melyet Kisfaludy Károly, különösen Vörösmarty

kezdeményeztek. Tulajdonkép egy korszak ez a fejlődés különböző

stadiumain. Egy és más pontban ellentétben vannak ugyan egymással, de

egymás kiegészítői.

Kisfaludy Károly szakított a klasszikai eszménynyel, s bár részben a

német romantika befolyása alatt állott, drámában, lyrában, elbeszélésben

új fejlődésnek indította a nép-nemzeti elemet, a mely soha sem veszett

ki egészen költészetünkből, de a melyet még a tehetségesebb költők sem

míveltek elég izléssel. Vörösmarty a költői gondolat szabadságát

hirdetve, a nép-nemzeti elem bajnokaként lépett föl. Költői nyelvünket a

megújított és régi nyelv alapján magyarosabbá és költőibbé varázsolta.

Epikai költeményeit hexameterekben írta ugyan, de mint nemzeti és

romantikus költő szólalt meg a klasszikai versformában s a klasszikai

iskolát saját külformája pánczélában verte meg. Azonban

«Tündérvölgyé»-ben áthajolt a régibb költészethez s megzendítette az

elhanyagolt nemzeti rhythmust is. Mint az akkori magyar közéletben, úgy

vegyülnek epikai költészetében a régi és új eszmék, formák egymással

küzdve; minden átalakulóban. Classzikai formák romantikus és nemzeti

tartalommal; hexameterek, a melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s

Hadurról zengenek; classikai műgond jellemzetes vagy phantastikus

alakokkal; nyugat-európai lovagiság keleti ragyogásban; erős nemzeti

érzés, a mely a mult dicsőségével a jelen fájdalmát érezteti s a jövőre

lelkesít.

Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és

lyrai költeményeiben is. «Salamon» és «Bujdosók» történelmünk egyik

legháborgóbb korszakából emelkednek ki. «Csongor és Tünde»-ben egy

népmese mer betolakodni a nagyon is józan és minden naivság nélküli

magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi

magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány

adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lyrai

epigrammjai nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden

nevezetesb eseményére írt emléksorok. Másnemű lyrai költeményeiben is a

besülyedt mult emlékét támasztja föl. Azonban mint lyrikus kevésbbé

használja a classikai versformákat; a német iskola által meghonosított

nyugat-európaiakhoz fordul, kivált balladáiban és szerelmi

költeményeiben. Mindazáltal itt is sokat különbözik a német iskolától.

Kerüli a német érzelmességet, férfiasb erélyben vagy phantastikus

álmadozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség

örvényétől, hogy néha szivesebben merül az ábránd alaktalan ködképeibe,

vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett,

már hajlik a szenvedélyesség, a pathosz felé, de nem egyszer naivan

meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdül meg lantján és szivén,

mint kortársainál s örömest fordul a népköltészethez is. Vörösmartynál a

népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító

forrása. A klasszikai és német iskola lenézte, megvetette ezt s ha hébe

korba hozzáfordult, csak curiosumkép tárgyalta, legfeljebb gúnyra

használta fel az ósdiak és izléstelenek ellen írt satyrában. Magánál

Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik

erőteljesbben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég

kedélye, sem elég phantasiája. Kisfaludy Károlynál többé-kevésbbé a

német érzelmesség öltözik magyar népdal formába, vagy ha nem, naivitása

ritkán önkénytes. E mellett mind kettő inkább csak népdalokat ír.

Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni

is törekedett. Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros

genreképeit s néhány lyrai költeményét, mint «Párja nincs», «Váró ifjú»,

a melyek többek egyszerű népdaloknál s a magyar és művészi lyra felé

törnek utat. Később nem ír népdalt, de használja formáit s kivált

szerelmi és humoros lyrája nem egyszer táplálkozik a népköltészetből.

Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és

hagyomány iránti előszeretetében is nyilatkozik némi népies elem, s csak

hamar a monda édes testvérét, a népmesét is felöleli. Nemcsak «Csongor

és Tünde» alapszik népmesén, hanem a «Tündérvölgy» is, melyben népi és

régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a

régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a

régibb költészet, kivált Zrinyi lelkesítni birt; mióta a classikai

eszményiség uralomra vergődött, szintén ő ültette be költészetünkbe a

népi elemet nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő

eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, a mitől

elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében; nemzetibbé válva, lerázza

a classikai és német költészet jármát, de megnyilik az összes európai

költészet behatásainak. Önállóságra jutva szabadságot hirdet, a költői

gondolat szabadságát, s inkább megérti az európai nagy szellemeket, a

kik ily uton lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást

áthatva kezd összeolvadni itt is, mint közéletünkben.

Ime az átalakulás, a melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint

előkészített. Kortársai e nyomon haladtak, különösen Czuczor, a ki

előszeretettel használta a nemzeti rhythmust és kiválóan kedvelte a

népdalt. Erdélyi János népdalaival, némely magyaros költeményeivel, s a

népköltészet hagyományai összegyüjtésével szintén ez irányt szolgálta. A

regény és dráma a magyar történelemhez fordult; az elbeszélés és

vígjáték Kisfaludy Károly nyomán magyar typusokat dolgozott fel.

Munkácsy és Gaal a magyar népdalt a színpadra is felvitték és Szigligeti

népszínműveivel állott elő. Bajza, a kinek lyrája leginkább állott német

befolyás alatt, mint kritikus üdvözli a népi elem felszinre törekvését,

a mely máskép kezdett fejlődni, mint Gvadányi és Horváth Ádám idejében.

«Az igen kedves dolog nekem – írja Toldynak a huszas évek végén, – hogy

első rendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet; annak igen sok

haszna lesz poezisünkben. Goethe azt mondja valahol a «Diván»-hoz írt

magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesb a naiv költés

valamely nemzet poezisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az

utóbb következő epochák».[21] Bajza egyszersmind sürgette mind

Kisfaludyt, mind Vörösmartyt, bár siker nélkül, hogy népdalaikat jambus-

vagy trochaeusban írják; a nemzeti rhythmus titkát még senki sem

vizsgálta behatóbban. E levél a művészi népdalnak egész elméletét írja

meg. A mit Bajza művészi népdalnak nevez, az tulajdonkép specificus

magyar dal akar lenni, mint Goethe dalai specificus német dalok. Bajza

arról gondolkozott elméletben, a mit Petőfi gyakorlatban oly sikerülten

megfejtett, annyira, hogy irodalomtörténeti fontosságának épen ez

alkotja egyik főrészét.

Mind ezzel szemben hogyan rajzolta Pulszky költészetünket Petőfi előtt?

Szerinte e század kezdetén költészetünkben a classikai, később a

nyugot-európai versformák kizáróan uralkodtak. Tartalomban és formában

semmi nyoma a nép-nemzeti elemnek, a magyar költészet egyedüli czélja

alkalmazkodni a német költészethez, s ezt pótolni az olvasni németül

szerető magyar közönségnél. Ily körülmények között lépett föl először

Petőfi, a magyar népdal metrumában és hangján énekelve dalait, a

melyekben itt-ott a nép nyersesége is előtünt, a formára pedig nem sokat

ügyelt és a pongyolaságot nem kerülte.

A fennebbiek után nem szükség mindezt czáfolnom s csak azt jegyzem meg,

hogy az sem áll, mintha Petőfi mindjárt első fölléptekor a népdalok

metrumában írta volna dalait. Petőfi e tekintetben pályája kezdetén

egészen elődei nyomán haladt, s mint Vörösmarty, Czuczor és Erdélyi a

nyugot-európai versformákat használta; írt e mellett népdalokat is, a

melyek sikerültebbek voltak amazokéinál; írt továbbá magyar rhythmusban

fentebbhangú költeményeket is, épen mint Vörösmarty. De iránya nem volt

öntudatos, a magyar rhythmus elméletével épen úgy nem volt tisztában,

mint kortársai, bár gyakorlatban néha bámulatosan eltalálta. Bajza őt is

sürgeti, mint hajdan Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, hogy népdalait

írja jambus- vagy trochaeusban. Petőfi ezt feleli reá 1843 jun.

1-sejéről: «A tekintes úr tanácsát, miszerint a népdalokat is mértékben

írjam, követtem a «Távolból»-lal; aligha sikerrel».[22] Ekkor már

foglalkozott ugyan Fogarasi, később Erdélyi is a magyar rhythmus

elméletével, azonban az ötvenes években Arany hozta tisztába e kérdést

«A magyar nemzeti versidomról» czimű értekezésével, a mely valóban

korszakos munka. A birálók, maga Pulszky is, azért nevezték jó részt

pongyolának, formátlannak Petőfi magyar rhythmusban írt verseit, mert

nem találták meg bennök a tiszta jambust vagy trochaeust, bár azon

lábakat megtalálhatták volna, a melyeket a magyar rhythmus kiválóan

kedvel. Petőfi később sem volt erős a magyar rhythmus elméletében, de

élénken érezte azt s nagy sikerrel alkalmazta. Magyar versformái

változatosak, hangzatosak, könnyen énekelhetők; fokonkint mind sürübben

használja azokat és formában, tartalomban megteremti a specificus magyar

dalt. De azért folyvást ír a nyugot-európai versformákban is, úgy

annyira, hogy költeményeinek felénél több ebben van írva. E versformákat

nem is lehet számüzni költészetünkből, de nem is szükséges; azonban

óhajtandó, hogy a magyar rhythmus iránti előszeretet és érzék ne

csökkenjen. Fájdalom újabb költőink mintegy megvetni látszanak a magyar

rhythmust s a Petőfi-társaság ifjabb tagjai közül alig van valaki, a ki

pártfogásába venné.

Pulszky úgy tüntetvén fel Vörösmartyt és Bajzát, mint a kik tartalomban

és formában idegen szellem képviselői, igen természetesen ebből azt

következteti, hogy Petőfi irodalmi ellenfelei voltak, buzdítani épen nem

akarták s az «Athenaeum» rossz szemmel nézte az ifjú költő irányát. Mind

ennek ellene mond az, hogy Petőfi épen az «Athenaeum» – ban lépett föl,

hogy Bajza és Vörösmarty szóval, levéllel és segélylyel buzdították. Az

«Athenaeum» 1843. végén megszünvén, nem birálhatta Petőfi költeményei

első gyüjteményét, különben is Bajza és Vörösmarty 1844-ben már nem

írtak birálatokat. Toldy sem az «Athenaeum idejében nyilatkozott Petőfi

ellen, hanem később irodalom-történetében, midőn a Vörösmarty után jött

költőket epigónoknak nevezte s Petőfit nem méltányolta érdeme szerint.

Hogy Bajza és Vörösmarty magántársalgásban egyet-mást hibáztattak

Petőfiben, az lehetséges, de ezt a legméltánylóbb birálat sem kerülheti

el. Petőfinek Vörösmartyval soha sem volt irodalmi összeütközése, csak

politikai 1848-ban, a melyet eleggé ismer a közönség. Hogy mennyire

tisztelte és szerette Petőfi Vörösmartyt, bizonyítja az is, hogy

1847-ben költeményei nagy gyüjteményét neki ajánlotta és 1847 jul. 9-én

Sárospatakról így ír Kerényinek egyik uti levelében: «Az idő is gyönyörű

volt: felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel. Hejh jártam én erre

már rossz időben is. Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben februáriusban,

kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet

versben volt minden reményem; gondolám, ha eladhatom jó, ha el nem

adhatom az is jó, mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége

lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy

lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember födelet

keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám.

Épen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar

hidege és a nyomoruság fakasztott. Egy héti kinos vándorlás után Pestre

értem. Nem tudtam, kihez forduljak. Nem törődött velem senki a világon,

kinek is akadt volna meg szeme egy szegény rongyos kis vándorszinészen?

A végső ponton állottam, kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem

Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint a mely

kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál. A nagy férfi

átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a «Kör», s lett pénzem és

nevem. E férfi, a kinek én életemet köszönöm s kinek köszönheti a haza,

ha neki valamit használtam, vagy használni fogok, e férfi:

Vörösmarty».[23]

A Jókai elnöki beszédére kevés mondandóm van. A beszéd nem egészen azt

mondja ugyan a társaság főczéljának, a mit az alapszabályok; hanem ezt

igazítsa el a társaság maga. Egyébiránt az egyik főczél nem eléggé

érthető, s a mint én értem, sehogysem valósítható. Jókai ezt hirdeti: a

társaság egyik főczélja, hogy a szépirodalmat, mint életpályát

emanczipálja és önállásra juttassa. A társadalmi kérdésekkel foglalkozók

alkalmasint hamarabb megfejtik azt a feladatot, hogy miként lehet a

munkát emanczipálni a tőke uralma alól, mint a szépirodalmat mint

életpályát biztosítani. Ez legföljebb úgy sikerülne, ha az állam egy

költői bureaucratiát állítana fel, vagy egy jól dotált költő-papirendet.

Azonban ezt igazítsa el a társaság maga, nekem az elnöki beszédnek csak

azzal a részével van bajom, a mely az Akadémia és Kisfaludy-társaságra

látszik czélozni.

Jókai bókot mond ugyan az Akadémia- és Kisfaludy-társaságnak; kegyesen

megengedi, hogy a Petőfi-társaság mellett is megmaradhatnak, sőt hogy ez

nem is akar versenyezni velök, de később olyasmit is mond, bár gyöngéd

burokban, a mi vádként hangzott az Akadémia és Kisfaludy-társaság ellen.

Szerinte a Petőfi-társaság második főczélja: a féltékenység nélküli

hírre törekvés, a clique-uralom nélküli szövetség a tehetségek

érvényesítésére és tovább fejlesztésére, s ezt részletezi is. Elmondja,

hogy a Petőfi-társaság nem ismer kizárólagosságot, mindenki részt vehet

benne. Tagjainak eddigi összesége nem képez zárt kört, csupán

kezdeményező előhadat; meg tudja különböztetni a társulati összetartást

a clique-szövetkezéstől, a tehetségek méltányos elismerését a

pajtáskodók kölcsönös egymást megbámulásától, s a működési tér

előkészítését nem teszi annak egyedárusító elfoglalásává. Jóakaratú, s

egymással közvetlenül közölt birálás rendszerét követve, egymásban az

irodalmi modor hibáit kijavítni törekszik; nem fog tömjénezni senkinek,

ellenben mindenkit arra ösztönöz, hogy mint író nagyobb tökély felé

törekedjék; pihenő tehetségeket új tevékenységre buzdít, s az ifjú

pályatársaknak baráti kézzel segít pályatörésök kezdetét megkönnyítni.

Ime miben akar különbözni a Petőfi-társaság más oly fennálló

társaságoktól, a melyeknek szintén szépirodalmi írók a tagjai. Minden

gyanusítás nélkül, bátran mondhatjuk tehát, hogy Jókai a

Kisfaludy-társaság, s az Akadémia I-ső osztályára czéloz, s ezek

ellenében a mondottakban keresi a Petőfi-társaság igazolását. Úgy

látszik ez lesz az a társaság, a mely nemcsak Magyarországnak, hanem az

egész világnak példát ad arra, hogy miként lehet teljesen megfékezni

minden emberi szenvedélyt, írói hiuságot, s negyven-ötven embert

teljesen egyértelmű erkölcsi lénynyé és folyvást tökélyesülő íróvá

idomítani.

Azonban azt épen nem érthetni, hogy miért vádolja Jókai

kizárólagossággal az Akademiát és Kisfaludy-társaságot, holott a

Petőfi-társaság is csak úgy választja tagjait, mint az Akademia,

határozott számmal a rendeseket, határozatlan számmal a rendkivülieket;

az Akademiában és Kisfaludy-társaságban nem tag szintén olvashat, ha

munkáját valamelyik tag ajánlja. Avagy a Petőfi-társaságban mindent fel

fognak-e olvasni és kiadni, a mit beküldenek? Ez talán még sem lesz

egészen jó s nem árt, ha a társaság az elnök tág keblű szabadelvűségét

egy kissé korlátozza. A Petőfi-társaságot egy elégedetlen írói clique

alapítván, a mely irodalmi czéljaival nincs tisztában, s a melyet inkább

pajtásság és személyes tekintetek fűznek össze, mint irodalmi elvek:

valóságos komikai jelenet, hogy épen e társaság elnöke vádolja

clique-szövetkezéssel és uralommal az Akademiát és Kisfaludy-társaságot,

a melyekben lehet találni elég fogyatkozást és hibát, de clique

szövetkezést és uralmat, kivált a szépirodalmi írók részéről, épen nem.

De ha Jókai mint akadémiai és Kisfaludy-társasági tag ily szomorú

tapasztalatokat tett, miért nem lépett fel a visszaélések ellen az

illető helyen? A küzdést legalább meg kellett volna kisérleni.

Jókait egy egész udvar környezi, számos dolgozótársai s az őt bámuló

fiatal írók udvarra, a kik őt úton-útfélen, még saját lapjában is

dicsőítik s mégis ő veti az Akadémia és Kisfaludy-társaság szemére a

kölcsönös megbámulást. A Petőfi-társaság minden laptól megválaszt

valakit tagjának, hogy ügyei kellő támogatásban részesüljenek, lapot

alapít a maga érdekében és elnöke mégis az Akadémiát és a

Kisfaludy-társaságot vádolja egyedárusággal, pajtáskodással, a melynek

nincsenek lapjai, sem pajtásai a journalistikában.

De elég ebből ennyi. Jókai, úgy látszik, minden évben egy-egy új

irodalmi manifestumot bocsát ki. Tavaly az «Életképek»-et alapítván, azt

hirdette, hogy nagy költői tehetségeink vannak, de nincs tér, hova

írjanak, s kevés a tiszteletdíj, a melyben részesülhetnek. Megnyitotta

tehát a tért és igért sok pénzt. De a mint a következés megmutatta,

betölt a régi példaszó: se pénz, se posztó. Most megalapítva a

Petőfi-társaságot, a szépirodalmat, mint életpályát akarja biztosítani,

s az erkölcsi és írói tökélyt megvalósítani a fiatal nemzedékben. Félő,

hogy itt is betelik: se pénz, se posztó. Azért azt tanácslom a

társaságnak, hogy tűzzön ki erejéhez mért czélt, mennél kevesebbet

beszéljen róla, de annál többet tegyen érte s a mi a fődolog, ne sokat

hallgasson elnökére.