I.

Legyen szabad nehány megjegyzést tennem a Petőfi-társaság közülésére.

Nem a társaság programmját akarom bírálni, sem alapszabályait; azt sem

vizsgálom: vajjon volt-e szükség e társaság alapítására, a midőn egy

hasonló czélú s nem minden érdem nélküli társaság már régóta fennáll.

Általában nem a társaság elleni elfogultságból vettem kezembe a tollat.

Úgy az irodalmi, mint más társaságokat nem annyira programmjukból kell

megitélni, mint inkább munkásságuk irányából és eredményeiből. A

Petőfi-társaságot is ez fogja igazolni vagy elitélni, nem pedig

fennhéjázó programmja és hirlapi reclamejai. A ki a viszonyokat

közelebbről ismeri, észrevehette ugyan, hogy a Petőfi-társaságot nehány

elégedetlen Kisfaludy-társasági tag és több, még elégedetlenebb

szépirodalmi író alapította, a kiket a Kisfaludy-társaság vagy nem

akart, vagy, tagjainak meghatározott száma miatt, mind eddig nem tudott

megválasztani. De mind ez nem változtat a dolog lényegén. E mozgalomból

minden esetre haszon háramlik az irodalomra. A Petőfi-társaság nyomósabb

és lelkiismeretesb munkássága vagy háttérbe szorítja a

Kisfaludy-társaságot, vagy külön feladatot oldva meg, mindketten

megállhatnak egymás mellett, vagy a legrosszabb esetben, ha tudniilik a

nagy hűhónak nagy kudarcz lesz a vége, be fogják látni az elégedetlen

írók, hogy oly bajokon, melyeknek részint a viszonyok, részint pedig

maguk az egyének okai, semmi nemű társaság nem segíthet s ennél fogva

szerényebbek lesznek követeléseikben a fennálló társaságok iránt.

Megjegyzéseim nem magát a társaságot illetik, hanem egyfelől Jókainak a

közülést megnyító elnöki beszédét, a mely egy pár burkolt, de azért

eléggé érthető s nagyon is alaptalan vádat foglal magában a

Kisfaludy-társaság és az akadémia I-ső osztálya ellen; másfelől

Kertbenynek és Pulszkynak ugyanott felolvasott értekezéseit Petőfiről, a

melyekben hibás adatok fordulnak elő.

Úgy hiszem, legkevésbbé a Petőfi-társaság van hivatva arra, hogy

Petőfiről hibás adatokat terjesszen. Lássuk azért először is ezeket.

Kertbeny értekezésének czíme: «Petőfi és budapesti barátai.» Kertbeny

helyesebben cselekszik, ha azt a hatást ismerteti, a melyet Petőfi az ő

nem eléggé sikerült fordításában is tett a német irodalomra, mint hogy

Petőfiről és barátairól ír. Őt Petőfi barátaihoz nem csatolta bensőbb

viszony, sőt magával Petőfivel is igen felületes ismeretsége volt.

Keveset írhat közvetlen tapasztalatból, a másoktól hallott vagy vett

adatokat pedig nem igen szokása kritikával feldolgozni. Mindjárt

értekezése elején összehasonlítja Petőfit azokkal a költőkkel, a kik

idegen nemzetiségbe olvadtak. Említi a magyar (helyesebben magyarországi

születésű) Lenaut, a ki életének csak 16-ik évében hallott tiszta

németséget, a franczia Chamissót, a ki 14 éves koráig nem tudott németül

s mégis oly őseredeti németséggel költöttek és írtak, hogy a legnémetebb

költők első sorában foglaltak helyet. «Ki tudná megfejteni – folytatja

Kertbeny – a költői ösztön rejtélyét, mely a bizonynyal szláv elődöktől

származó Petrovicsnak megadta azt a teremtő hatalmat, hogy mint Petőfi a

magyar költők között a legmagyarabb költő legyen.» Ebből az következik,

hogy Petőfi tót ajkú volt s oly módon lett magyar költővé, mint Chamisso

németté. Miudenki tudja, hogy Petőfi szülei tót eredetűek voltak, s maga

Kis-Kőrösön született ugyan, de másfél éves korától fogva Félegyházán

nőtt fel, e tiszta magyar községben; magyar volt anyanyelve, azok

gyermek- és ifjúkori benyomásai s épen nem hasonlíthatni őt Chamissóhoz.

Így abban nincs semmi rejtély, hogy oly kiválóan magyar költővé vált.

Gyermekkori körülményei, kóbor ifjúsága, a magyar politikai és irodalmi

szellem nemzetiesb fejlődése mindent megmagyaráznak, úgy hogy e

tekintetben alig különbözik Arany Jánostól, a kinek szülei nem voltak

szláv eredetűek. Kertbenynek általában nagy kedve telik abban, hogy

Petőfi költői fejlődését oly körülményeknek tulajdonítsa, a melyek

Petőfire semmit vagy igen keveset hatottak. A mult nyáron egy hosszú

czikkben azt fejtegette, hogy Lenaunak magyarországi emlékei, a magyar

életből vett halvány képei nagyban befolytak Petőfi költészetének

nemzetiesb fejlődésére. Mintha a magyar irodalom nemzeti fejlődése s a

magyar népköltészet semmi volna és Lenau beteges melancholiája, sőt

holmi Beck Károlyok ébresztették volna föl Petőfiben a nemzetiesb

költészet geniuszát.

Kertbeny semmi érdekest, jellemzőt nem tud mondani Petőfi barátairól, a

hol pedig mondana, az teljesen valótlan. «Csak Lisznyai tudott uralkodni

Petőfi felett – úgymond – mert ez iránt lekötelezettnek tartotta magát,

hanem azért nem egyszer ő vele is éreztette sarcasmusát. De Lisznyai, a

ki akkor a gazdag örökösök közé tartozott, egész a bálványzásig hódolt

Petőfinek, a ki egykorú volt vele s kiről büszkén hirdette, hogy ő

fedezte fel.» Lisznyai soha sem volt gazdag örökös. Kertbeny

összetéveszti a negyvenes éveket az ötvenesekkel, a mikor a már házas

Lisznyainak neje örökölt. Lisznyai tulajdonkép nem is volt barátja

Petőfinek, csak pajtása, s hogy uralkodott volna felette, azt senki sem

hiheti el, a ki e két férfiút csak távolról is ismerte. De miért lett

volna Petőfi lekötelezettje Lisznyainak? Talán azért a kis szivességért,

a melyet vele 1843-ban Pozsonyban tett? Ez oly nemű volt, a melyet egyik

juratus örömest megtesz a másikért. Petőfi nem volt ugyan juratus, hanem

a Záborszky irodájában másoló, de már az Athenaeumban figyelmet keltett

költeményeivel. Így Lisznyainak nem kellett őt felfedeznie, mert Bajza

már több ízben bemutatta a közönségnek. Petőfi 1843 jun. 1-én Pozsonyból

így ír Bajzának:… «Meg fog a Tekintetes úr bocsátani, hogy sorsom

panaszlásával untatom, de nekem senkim sincs a világon, senkim, a ki

előtt bizalommal nyithatnám meg keblemet. Itt küldök ismét néhány

verset, azon kérelmem ujjításával, hogy velök a legnagyobb szigorral

bánni méltóztassék… Lisznyaival közelebbről megismerkedtem. – Mind Teens

Vörösmarty urnak, mind a Tekintetes úrnak szives indulatába ajánlom

magamat.»[20] Nincs itt semmi nyoma sem Petőfi lekötelezettségének, sem

Lisznyai fölfedezésének.

Kertbeny értekezésének csak egy része jelenvén meg nyomtatásban, a másik

részre nem tehetem meg észrevételeimet. De azt olvasom a lapokból, hogy

Jókai az elnöki székből helyre igazította e másik résznek azt az

állítását, hogy Petőfi járatlan volt a német helyesírásban. Az elnöknek

valóban jó lesz megkettőzni éberségét, mert félő, hogy a Petőfi-társaság

csupa jó akaratú buzgalomból versben és prózában annyit fog ártani

Petőfi emlékének, a mennyi ellenséges indulattól is alig telhetnék.

A Kertbenyénél sokkal érdekesebb a Pulszky értekezése. Ő «Petőfi és a

kritika a negyvenes években» czím alatt értekezett. Azonban úgy látszik,

hogy a Petőfiről írt bírálatok közül e korból csak a magáét ismeri, a

melyet némi tájékozó bevezetéssel mutatott be a társaságnak.

Teljességgel nem becsméreljük e birálatot, a mely 1847-ben jelent meg

névtelenül a «Szépirodalmi Szemlé»-ben. Mindenesetre jeles bírálat, egy

pár találó vonásban emeli ki Petőfi fény- és árnyoldalait, bár nem

bocsátkozik szelleme behatóbb bonczolatába s nem érzi eléggé az ifjú

költő irodalomtörténeti fontosságát. Pulszky sok mérséklettel,

elfogulatlansággal igyekezett megitélni Petőfit s meglehetős objectiv

álláspontot foglalt el irányában. De a bevezetés, a melyet most

bírálatához írt, mind felfogás, mind adatok tekintetében tévedéseken

alapszik. Pulszky, úgy látszik, vagy nem tartotta a Petőfi-társaságot

érdemesnek arra, hogy egy kissé utána nézzen az adatoknak, vagy igen

bízott emlékezetében, pedig azt hiszem, hogy ifjúságában is politikai

benyomásai sokkal élénkebbek voltak az irodalmiaknál s azért az

utóbbiakat nem ártott volna egy kissé felfrissíteni az akkori irodalom

újabb áttekintésével.

Pulszky azon kezdi értekezését, hogy Petőfi sokáig küzdött, a míg

elismerték, neki nem jutott osztályrészül az, a mi Byronnak, a ki egy

szép reggel arra ébredt, hogy híres emberré vált. Szerinte a kritika

soká nem méltatta figyelemre, mélyen hallgatott, később élesen kelt ki

ellene, csak gyöngeségeit látta, fényoldalainak szemet hunyt. Az

irodalom magas köreiben épen agyonhallgatták. Két áramlat volt

észlelhető az olvasó közönségben. Az egyik csak a hibát látta Petőfiben,

a másik csak a szépséget. Beható bírálata azonban nem jelent meg. Gúnyos

megjegyzéseket lehetett olvasni az irodalmi lapokban egy részről,

dicsőítés hangzott más részről a kávéházakból. Ily körülmények között

szükségesnek látta Pulszky 1847-ben felszólalni s megbírálni Petőfi

költeményeit.

E rajz részben túlzott, részben valótlan. Alig van példa az

irodalom-történetben nemcsak nálunk, hanem külföldön is, hogy valaki oly

gyorsan kedvencz és elismert költővé váljék, a mint ez Petőfivel

történt. E tekintetben sokat hasonlít Byronhoz, a ki szintén oly hamar

lett híres ember, bár őt is megtámadta a skót szemle és sokkal

alaposabban, mint Petőfit Császár Ferencz. Petőfi iránt pályája kezdetén

az irodalom úgy nevezett magasabb körei sokkal nagyobb részvétet

tanusítottak, mint az alsóbbak. Mint tanuló lépett fel az

«Athenæum»-ban, mint vándor szinész szintén ide küldözgette verseit.

Szorgalmas dolgozó társa volt e folyóiratnak egész 1843 végéig, midőn az

megszünt. Bajza és Vörösmarty szivesen fogadták, kiadták költemenyeit,

buzdították, sőt anyagilag is segítették. Az 1844-ik évben, a midőn

Debreczenből Pestre jött, Vörösmarty ajánlatára adta ki a Nemzeti Kör

költemenyei első gyűjteményét. «János Vitéz»-nek, még megjelenése előtt,

Vörösmarty dicsérő nyilatkozata mintegy előkészítette a kedvező

fogadtatást. Igaz, hogy 1844-ben az «Irodalmi Őr» – ben költeményei első

gyűjteményét megtámadta Császár Ferencz, de 1846-ban ugyanez a lap

dicséri gyűjteménye második kötetét, mély érzésű, gazdag phantasiájú

költőnek nevezi, s a népiességben Vörösmarty és Czuczor mellett jelöl ki

számára helyet. 1845-ben b. Eötvös József szólalt föl mellette a «Pesti

Hirlap»-ban a legmagyarabb költőnek hirdetve s e szempontból óhajtva

megitéltetését. Igaz, hogy a «Honderű» folyvást üldözte, de a «Pesti

Hirlap» és «Pesti Divatlap» védték. Egy szóval Petőfi már a Pulszky

bírálata előtt is részesült gáncs- és méltánylatban egyaránt, sőt

emelygős dicsőítésben is mind a közönség, mind pedig az irodalom

részéről. Behatóbb bírálat nem jelent meg ugyan róla, de a Pulszkyé sem

volt az, s általánosságban azelőtt két évvel Eötvös sokkal helyesebben

itélt róla, mint Pulszky.

Azonban, mind ennél nagyobb tévedésbe esik Pulszky, a midőn a Petőfi

föllépte előtti költészetünket igyekszik jellemezni, s úgy tünteti föl

Petőfit, mint a ki mínden előzmény nélkül varázsolta költészetünket

nemzetivé, mint a ki előtt híre-hamva sem volt a magyar költészetben a

nemzeti rhythmusnak és szellemnek, s nem csak Toldyt, hanem Vörösmartyt

és Bajzát is úgy mutatja be, mint Petőfi irodalmi ellenfeleit.

De ez bővebb megvilágítást érdemel, s azért egyebekkel együtt a jövő

számra halasztom.