Jókai összegyűjtött hirlapi czikkei fekszenek előttünk három kötetben. A
gyűjtemény épen nem teljes, sőt a kötetek sem egymás folytatásai. Egyik
a szerző kiadása; ez a forradalom alatt írt politikai czikkeit foglalja
magában, egy pár ugyanakkori beszély és számos humoros apróság
kiséretében, saját maga által rajzolt 1849-iki arczképével.[16] Nem épen
illő ugyan, hogy az ember maga adja ki saját arczképét, hanem Jókai az
ilyesmin már rég túltette magát; nagyobb baj az, hogy a rajz rossz, s
igen keveset hasonlít a huszonöt éves Jókaihoz.
A más két kötet Ráth Mór kiadása.[17] Ez igen tarka gyűjtemény,
legkevesebb benne a politikai czikk, legtöbb az adoma. Különben van itt
minden, valóságos vegyes kereskedés. Jókai összegyűjtötte más
gyűjteményeiből kimaradt különféle apróságait, oly czímek alá
osztályozva, a melyek igen ritkán illenek a művekre. Például a
_Koreszmék_ czíme alatt, nehány politikai czikk mellett, ott találjuk az
_Adomák Széchenyiről_, _Liszt hangversenye_, _Potifár kis fia_ sat.
czíműeket is, a melyek csakugyan nem koreszmékről szólanak. Az évszám
is, tudniillik, hogy valamely czikk mikor iratott, nagyrészt hiányzik,
pedig némely czikket inkább érthetnénk, ha tudnók, hogy a szerző melyik
évet érti a _mult év_, s melyik év napját a _tegnap_ alatt.
Azonban a gondosabb szerkesztés sem tette volna értékesebbé e
gyűjteményt. A czikkek legnagyobb része csekély becsű: necrologok
jellemző eszme nélkül, obligát pathoszszal; írói jellemrajzok, a melyek
legfeljebb csinos toasztoknak illenek be; igaz történetek, a melyeknek
fele sem igaz, de azért nem mindig mulatságosak; naplótöredékek,
uti-rajzok, a melyeken épen úgy megérzik a képzelgés szeszélye, mint az
írói hiúság kaczérsága; egy akadémiai értekezés, a melyben a szerző csak
az adomákban keresi a néphumort, s egyszersmind oly vallomást tesz, a
melyet maga sem igen hisz, tudniillik, hogy nem regényei fogják
fentartani nevét az irodalomban, hanem adomagyűjteményei; továbbá egy
Petőfiről írt s már más gyűjteményben is kiadott czikk, a mely minden
alap nélkül kétségbe vonja Petőfi halálát, s könnyelműen azt hirdeti,
hogy az oroszok őt magokkal hurczolták, s a szerencsétlen most talán
Kamcsatka hómezőin siratja sorsát, vagy lassú, emésztő munkában görnyed
az uráli ólombányák munkásai között. Jókait e gondolat nem hagyja
alunni, elrabolja éjszakáit; felindulva kéri a kormányt, hogy tegyen
lépéseket diplomatiai úton Petőfi holléte kinyomozására nézve. És mégis
az az író, a ki így ír, mint képviselő, mindeddig nem interpellálta a
ministerelnököt, mint népszónok, egyszer sem hívott össze népgyűlést ez
ügyben, alunni hagyta az egészet, csak maga nem alhatik, de alkalmasint
nem Petőfi miatt.
Legsikerültebb az egész gyűjteményben nehány humoros rajz: _Jakli,
Utolsó napjai a fürdői idénynek, A míg a termő rügyből körte lesz_. Az
első egy házi szarka csínyeit beszéli el, a második a balatoni fürdői
élet fokozatos kihalását, a harmadik egy körte története. Mind naiv
élmények, jókedvű, s önmérséklő humorral elbeszélve, Könnyedén, de
biztosan oda vetett rajzok. Nincs bennök túlzás, affectatió, a mitől
Jókainak még jobb munkái is ritkán mentek. Kétszer, háromszor is
gyönyörködve olvastuk el, s mintegy kárpótlást találtunk az egész
kötetre vesztegetett időért. A mi a gyűjtemény politikai czikkeit
illeti, nemcsak gyér számúak, hanem nem is jellemzők Jókai 1861–1875-iki
politikai pályájára nézve. Még azt is alig vehetni ki belőlök, hogy a
szerző ez időszakban minő pártállást foglalt el. Közönyös elmélkedések,
vagy jámbor elmefuttatások. Általában az _Emlékeim_ két kötete sokkal
kevesebb anyagot nyujt a hirlapíró Jókai jellemrajzához, mint a
forradalom alatt írt czikkei gyűjteménye. De e két rendbeli gyűjtemény
elég arra, hogy kiinduló pontul szolgáljon e kísérlethez, a mely nehány
vonással Jókai hirlapírói pályáját szándékszik rajzolni.
Jókai mint politikai hirlapíró, a forradalom szülötte, épen mint Pálfy
Albert és Csernátony. Társaikat a politikai téren találta a forradalom,
ők akkor léptek fel arra. A két első szépirodalmi iró volt, s mint jeles
beszélyírókat ismerte a közönség; Csernátony még nem emelkedett ki a
homályból, legfeljebb nehány erdélyi ember ismerte, mint 1847 óta az
_Erdélyi Hiradó_ pesti levelezőjét. Jókai az _Életképek_ czímű
szépirodalmi lapot szerkesztette, midőn 1848-ban a márcziusi mozgalmak
őt is magukkal ragadták. Mint a pesti ifjúság egyik vezére, ő olvasta
fel a népnek a tizenkét pontot, beszédeket tartott a múzeum terén s
lapjába politikai czikkeket kezdett írni. Azonban az _Életképek_ nem
vált politikai lappá, csak némi politikai színezetet nyert, a mennyiben
Lamennais-féle modorban dicsőítette a forradalmat, s lelkesítette az
ifjúságot és nőnemet. Tulajdonkép nem volt szoros értelemben vett
politikai iránya; czikkei inkább lelkes és ábrándos általánosságok
voltak, mint politikai tények és eszmék bírálatai, szerelmes levelek a
szabadsághoz, az elragadtatás felkiáltásai a forradalom mézes heteiben.
Legtöbbet értek humoros apróságai, a melyek mai élczlapjainkat pótolták,
s már akkor kitünt, hogy Jókai itt sokkal inkább helyén van, mint a
politikai vezérczikkek terén.
Pálfy Albert, mint politikai hirlapíró, már első fölléptével
legtehetségesebbnek tünt fel társai közt. Míveltsége ugyan neki is
inkább szépirodalmi volt, mint politikai, de kora ifjúságától fogva
figyelemmel kísérte a hazai és európai eseményeket, buzgó olvasója volt
a franczia hirlapoknak, és részletesen ismerte a franczia forradalom
történetét. Nem volt szónok, nem igen tudott magyar módon lelkesedni, de
annál szenvedélyesebben gyűlölt s jól értette a gúny művészetét. Ez volt
tulajdonkép éltető eleme. Nem gondolkozott mélyen, de élesen látott s
hamar tisztába jött magával és a dolgokkal. Erősen meg volt győződve
arról, hogy Ausztria mindent vissza fog venni, a mit tőle Magyarország
kivívott, s ha egy kis erőre kap, végkép megdönteni igyekszik a magyar
alkotmányt. Az élet-halálharczot kikerülhetetlennek látta. Épen azért
folyvást szította a gyanut, bizalmatlanságot, táplálta a forradalmi
szellemet, táblabiró politikának gúnyolta a törvényekbe vetett bizalmat,
szép beszéd helyett gyors tettet követelt, senkit sem kímélt, csak
Kossuthot, a kit mintegy kijelölt a forradalom vezéreül. Lapja, a
_Márczius tizenötödike_, melynek irányát minden nap igazolták az
események, lassanként mindinkább terjedt s mind nagyobb befolyást
gyakorolt a közönségre. S ezt nemcsak irányának köszönhette, hanem
szerkesztője írói tehetségének is. Pálfy nem bővelkedett eszmékben, de
főeszméjét ezer változatban, s mindig új ingerrel tudta ismételni.
Egyszerűen és világosan írt, szónoki hevület nélkül, de rendkívül
csinosan s bizonyos magyar ízzel; inkább elmés és szellemes társalgónak
tetszett, mint veszélyes izgatónak. De gúny ömlött el minden során,
gondolatján és érzésén. Ebből merítette lelkesedését, ezzel született
logikája s egész gondolatmenete. Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés
volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai itéletekké váltak. Egyszerre
mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit a nélkül, hogy
fárasztotta volna. E stil irodalmi szempontból is feltünő jelenség volt,
s csodálni lehetett, hogy erős gúnya bizonyos mérsékletet tartott, s
ritkán vált egészen nyerssé. Azonban azzá is vált, s a mi még rosszabb,
néha lesülyedt a cynismus- és frivolitásig, de e tekintetben a _Márczius
tizenötödiké_t nem annyira Pálfy keverte rossz hírbe, mint dolgozó
társai és levelezői. Ő mindig rossz szerkesztő volt, s ha megírta a maga
főczikkét, keveset gondolt egyébre, s nem bánta, ha együgyűséggel és
otrombasággal telik is meg lapja. Dolgozótársai között Csernátony volt a
legtehetségesebb, de ekkor még csak irodalmi suhanczéveit élte.
Merészségre felülmulta Pálfyt, de minden más tekintetben messze maradt
tőle. Leginkább _Mákvirágai_val ébresztett figyelmet, a melyek nem
voltak egyebek, mint személyek ellen intézett gúnyiratok tele epével,
rosszakarattal, de kevés ízléssel. Stilje nehézkes volt, gúnyja inkább
goromba, mint elmés, élczei erőltetettek, kedvelte az idézeteket,
különösen a bécsi _bon mot_-kat, s néha igenis kirítt czikkeiből
bizonyos öntetszelgő hiúság, hogy mennyire meg van elégedve magával és
szerepével. Később Csernátony fejlett és emelkedett, de mindebből maig
is maradt benne valami, csakhogy _Mákvirágai Apróságok_ká váltak; most
az angol adomákat és idézeteket kedveli, stilje könnyedebbé vált, de,
talán hosszas külföldi tartózkodása miatt, vesztett magyarosságából.
Alig telt el egy félév s Jókai maga sem tudta hogyan, egyszer csak
szemben állott e hirlapírókkal, a kiktől irányra nézve, legalább
nagyjában, keveset különbözött. Pálfy és Csernátony Debreczenben még
inkább szították a forradalmi tüzet, ellenben Jókai egy bizonyos pontig
mérsékelni akarta. Ily szellemben nehány czikket írt a _Közlöny_be, majd
a _Márczius tizenötödike_ ellen az _Esti Lapok_at alapította. Kezünk
alatti gyűjteménye egyik jegyzetében elbeszéli e fordulat körülményeit,
azonban az ő adatai soha sem eléggé biztosak. Mozgékony képzelődése
hamar átalakítja mindazt, a mit látott és hallott s néha igen nehéz
kivenni, mi az, a mit akaratból s a mit akaratlanul ferdít. «Deczember
30-án (1848) – úgy mond Jókai, – meglátogattam Nyáryt azért, hogy
megmutassam neki azokat a vezérczikkeket, a melyekkel a _Pesti Hirlap_
új szerkesztőségét be akarom vezetni. A _Pesti Hirlap_ akkori
tulajdonosai, miután Csengery Antal kormányhivatalba lépett, engem
szólítottak fel e lap szerkesztésére. Jan. 1-én, tehát holnapután
kellett volna azt már megkezdenem. Nyáry nyugalommal olvasta el a
czikkeket s véleményt mondott rólok». Ezután elmondja Jókai, hogy
Windischgrätz elfoglalván Buda-Pestet, hogyan menekült Debreczenbe, a
hol febr. elején (1849) Nyáry előkerestette vele Pesten írt czikkeit s
kiadatta a hivatalos _Közlöny_ben. E tizennégy czikkben három főeszme
vonul keresztül: lelkesítés az önvédelmi harczra; jóakarat a dynastia
iránt, mint a ki nem maga folytat harczot a magyar nemzet ellen, hanem
nevében a reactió, amazzal még kiegyezhetni, emezzel soha; és végre:
Magyarország megtámadott alkotmányos jogaiért fogott fegyvert s mihelyt
azok biztosítva lesznek, megszünik áldozni fiai vérével. Mindez
összhangzott Görgey váczi kiáltványával, de a két utolsó pont éles
ellentétben állott a _Márczius tizenötödike_ irányával, sőt magának
Kossuthnak is titkos czéljaival. A czikksorozat zajt ütött, némelyek
nyugtalankodtak, az országgyűlésen interpellálták miatta a kormányt.
Kossuth hivatta és megdorgálta Jókait, majd febr. 16-án felelt az
interpellatióra egy mindent elsimítni akaró beszéddel, kifejtvén, hogy
Pest odahagyása után Debreczenben eleinte, az _Alföldi Hirlap_ot kivéve,
csak egyetlen magyar lap volt, a hivatalos _Közlöny_; ezért a nem
hivatalos részben eszmesurlódás kedvéért kiadattak oly czikkek is, a
melyeket a kormány minden pontjában nem helyeselt; a mi egyébiránt a
kormány politikáját illeti, az nem más, mint óvakodni attól, hogy a
jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, melyet nem
ismerünk, hanem védelmezni a hazát akképen, hogy Magyarország dolgai
becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen.
Jókai vallomása egy pár adatot összezavar. Csengery 1848 deczemberében
nem volt kormányhivatalnok; 1849 májusában neveztetett ki codifikáló
tanácsossá; a _Pesti Hirlap_ tulajdonosai az 1849-iki újévre a régi
szerkesztővel hirdettek új előfizetést; Jókai szerkesztője lett ugyan a
_Pesti Hirlap_nak, de később, Buda ostroma alatt, midőn Debreczenből
Pestre jött. Nekünk sokkal valószínűbbnek látszik, hogy Jókai nem
Pesten, hanem Debreczenben írta mérséklő czikkeit s épen a Nyáry
sugalmazására, a ki részint személyes, részint politikai okok miatt
félig meghasonlott Kossuthtal, s a kire Görgey váczi kiáltványa mély
benyomást tett. Görgey főleg az általa vezérlett hadsereg
megnyugtatására adta ki kiáltványát s mellesleg óvatosságra intette a
kormányt is, a melynek Madarász László is tagja volt s befolyásosabb
mint bármely szempontból óhajtandó lett volna. Nyáry a Jókaival iratott
czikkeivel részint viszhangja akart lenni Görgey kiáltványának,
másrészről pedig hatni akart úgy az országgyűlésre, mint a dynastiára és
az osztrák ministerekre. Jókai most mindenkép el akarja hitetni velünk,
hogy a _Közlöny_ czikksorozata eredetileg az ő gondolatja volt s Nyáry
csak helyeselte, de mi azt hiszszük, hogy az Nyárytól eredt s Jókai
volt, a ki helyeselte és megírta. Különben is Jókai a marcziusi napok
óta többé-kevésbbé Nyáry befolyása alatt állott; ezt maga is megvallja,
midőn Nyáryról írt necrologjában őt mint politikust vezérének s mint
jellemet eszményének nevezi. S valóban egy pár pontban egészen
elsajátította Nyáry természetét, a ki a forradalmi időben mérsékelni
akart, békében pedig a forradalommal kaczérkodott. Jókai kedélye a
debreczeni két első szomorú hónap benyomásai alatt a Nyáry társaságában
némi átalakuláson ment át, a melyet táplált az országgyűlés nehány
kitünő tagja, az úgynevezett békepárt, különösen Kazinczy Gábor és
Kovács Lajos. Ezek voltak az _Esti Lapok_ fődolgozótársai s emelték
politikai jelentőségre. Czéljok volt megbuktatni Madarász Lászlót, a
rendőrministert s ebben czélt is értek, de főleg mérsékelni Kossuthot,
hogy a kiegyenlítés ne váljék lehetetlenné, s hogy a marczius 4-iki
alkotmány, mely Ausztriába olvasztotta Magyarországot, ne ragadja őt
meggondolatlan visszatorlásra. Ebben épen nem értek czélt, sőt
komolyabban még csak meg sem kísérlették. A ki a forradalmat mérsékelni
akarja, bátornak és forraradalmi erélyűnek kell lennie. Ez egészen
hiányzott e pártban s Kossuthnak egy könnyed cselfogása semmivé tette
őket. Kossuth ugyanis azt mondotta Görgeynek, azt híresztelte a
táborban, hogy Debreczenben van egy párt, a mely minden áron békülni
akar, majd Debreczenben azt hirdette, hogy a hadsereg kívánja a
függetlenségi nyilatkozatot s ezzel gyakorolt nyomást az országgyűlésre.
Görgey akkor világosodott fel e párt czélja felől, midőn mint
hadügyminister Debreczenbe jött, e párt ekkor értette meg, hogy Görgey
nem barátja a függetlenségi nyilatkozatnak, de midőn ez erélyesebb
fellépésre sarkalta őket, vonakodtak, nem akartak szakadást előidézni s
az egész párt elpárolgott.
Jókai számos czikket írt az _Esti Lapok_ba, de politikai tekintetben nem
kitünőket. Nagy részt ezek is élénk és lendületes stilben írt
ömledezések voltak inkább, mint egy valódi publicista nyilatkozatai.
Jókai még mindig kedvelte a prófétai hangot, lelkesített, jövendölt,
intett, átkozódott, s ha egy-egy eszmét érintett, a mely bővebb
kifejtést igényelt, átsiklott rajta. A míg a lap első hasábjain majd
mindig magas pathoszból írta vezérczikkeit, addig hátul az apróságok
között adomákat mondott, gúnyolt és humoroskodott s ez most is, mint
azelőtt, sőt később is, többet ért komoly czikkeinél. De éles polemiákat
is folytatott Pálfy és Csernátony ellen. Azonban április 14-ike után
alább hagyott a mérséklettel, mintegy örvendve, hogy megszabadult a
talán már nem kedvére való szereptől, így kiáltott fel: a dynastia
kimondá, hogy számára nem létezik többé Magyarország, erre nem lehet más
felelet, mint ugyanaz megfordítva. Ez inkább a Pálfy szájába illett, a
ki a mily kikerülhetetlennek látta a harczot a mult év békés napjaiban,
most épen oly lehetetlennek tartott bárminő kiegyenlítést a dynastiával
s legfőbb feladatnak hirdette a forradalom erejének fokozását. Különben
belátta a helyzet veszélyeit, s kevés illusiót táplált, mindenre el volt
készülve, de egyszersmind minden erő felhasználására izgatott. Azonban
egy nagy illusió sokáig elvakította. Azt hitte, hogy Kossuth épen oly
nagy államférfiú, mint izgató, s az izgatásaival felköltött forradalmi
erőt vezetni is képes valamely eredmény biztosítására. A magyar
fegyverek szerencséje után a kormány tétlen és tehetetlen volt, s nagy
hibákat és tévedéseket követett el. Pálfy nemcsak a ministerelnököt,
Szemerét támadta meg, hanem Kossuthot is, a kormányzót. Lapja
betiltatott s ő maga rendőri felügyelet alatt kisértetett Szegedre; a
világosi nap után elrejtőzött s négy évíg lappangott a vidéken. Jókai
egy pár havi bujdosás után Pestre került; Csernátony még a forradalom
alatt Párisba küldetett és kinn szorult. Így szóratott szét e három
hirlapíró, hogy évek mulva ugyanegy szerkesztőségben, bár rövid időre,
ismét találkozzanak.
Jókainak e rövid hirlapírói pályája politikai életének mintegy naiv
korszaka volt. Ifjú lelkesedése, fogékony kedélye hol ide, hol oda
ragadta, de majd minden becsvágy és önző számítás nélkül. Évek teltek el
s ő felhagyni látszott a politikával. Szépirodalmi lapokat szerkesztett,
regényeket írt s a közönség legnépszerűbb regényköltőjévé és
humoristájává emelkedett. Költészetének fény- és árnyoldala egyaránt
elősegítette népszerűségét, sőt emez talán inkább, mint amaz. Azonban
oly író, a ki egészen az irodalomból él, alig lehet el Magyarországon
politikai lap nélkül, a mely siker esetében legtöbbet jövedelmez, de
másfelől egy népszerű írónak szintén szüksége van reá népszerűsége
fentartása végett. Jókai az ötvenes évek vége felé átvette a _Magyar
Sajtó_ czímű politikai lapot, de nem nagy sikerrel; sehogy sem tudta
politikai fontosságra emelni, sokkal jobban sikerült az _Üstökös_
élczlap, a melyet szintén ez időtájt alapított.
Azonban megnyílt az 1861-iki országgyűlés, megalakult a határzati párt,
mely később közjogi ellenzék, balközép nevet vett föl. E pártnak kevés
eszméje és hite volt; politikája a fődologra inkább érzelmeken és
személyes érdekeken alapult, mint komolyan átgondolt terven, a viszonyok
és tényleges erő felhasználásán Magyarország alkotmánya visszaszerzésére
és biztosítására nézve. Ide csatlakozott minden bús magyar, a ki csak a
tizenkét éves szenvedés haragját tartotta igaz hazafiságnak; a ki az
emigratió hatása alatt külföldbe vetette reményét; a ki a törvények
betűiből indult ki, s a jogi abstractiók finomságait többre becsülte az
élő érdekeknél; a ki a Deák-párton, mely magában foglalta Magyarország
majd minden kitünő tehetségét, nem remélt feltünőbb szerepet; a kit a
pártvezérekhez rokonság, barátság, vagy megyei pajtáskodás kötelékei
csatoltak; a ki hiúságánál vagy egyéb oknál fogva ide sodródva,
becsületbeli kötelességének tartotta ott maradni, a meddig lehet. E párt
már első fölléptével tapintatlanságot követett el a dynastia irányában,
melynek a Lajthán túl leginkább állott érdekében a kibékülés, s később
mind inkább kitünt, hogy nem biztos se czéljaiban, se eszközeiben s épen
nincsenek positiv eszméi. Hajlott a kiegyezés felé, de folyvást habozva,
új meg új tervvel állott elő, még pedig olyanokkal, melyek nem kimélték
ugyan Ausztriát, de Magyarország, sőt az alkotmányosság érdekeit sem
elégítették ki. Nem akarta a forradalmat, de kaczérkodott vele,
hízelgett a nemzetiségeknek, de épen oly kevéssé volt hajlandó
szövetkezni velök, mint Ausztriával. A parlamenti kormány barátjának
vallotta magát, de megyei politikájával akarva, nem akarva mintegy
ellene dolgozott. A kiegyezkedés megtörténte után, annak megdöntését
írta zászlójára, fennen hirdette, hogy mi nem kell a kiegyezkedés
pontjaiból, de hogy mit tenne helyébe, arról hallgatott, mert régibb
terveibe maga sem látszott hinni. E negativ irányban új meg új
programmot adott ki s könnyelműen felidézett egy végzetes harczot, mely
őt épen úgy megrontotta, mint a Deák-pártot s veszélyeztette
Magyarország legéletbevágóbb érdekeit. Valóban a magyar közélet
sajátságos képet nyujt. A Deákpárt egész erejéből védi a kiegyezkedést,
a mely kevesebb veszélyben forgott, mint hitte, de más irányban
elmulasztja megvédeni úgy az ország, mint a saját érdekeit; a balközép
egész dühvel ostromolja a kiegyezkedést, benső hit nélkül, saját
eszméibe s inkább a személyes hiúság, mint a hazafiság ösztönzései közt
s egyszer csak azt veszi észre, hogy a hazára nem a kiegyezkedésből árad
a veszély. Mily komikai kép, ha nem volna oly szomorú. Végre mind két
párt leteszi a fegyvert, győzőnek, egyszersmind győzöttnek vallja magát,
de a mi tulajdonkép győzött, az egy eszme volt, a kiegyezkedés, az újabb
magyar közélet egyetlen államférfiúi nagy eszméje.
Jókai 1861-ben a határzati párthoz csatlakozott, s mint balközép pártot
egész felbomlásáig szolgálta. Egyaránt ide ragadta a népszerűség csábja
és szerkesztői érdeke, mert a Deák-párton a Kemény _Pesti Napló_ja
mellett nem volt jövője Jókai _Magyar Sajtó_jának. Majd 1863-ban a
_Hont_ alapította, 1867-ben az _Igazmondó_ néplapot, rá metszetve saját
arczképét, hogy mélyen a nép emlékébe vésődjenek tribunja arczvonásai. E
mellett az _Üstökös_t is folytatta. Jókai nagyban szokott dolgozni;
potentes potenter agunt. Négy kerületben lép föl egyszerre mint jelölt,
egyszerre három lapot szerkeszt, legalább névleg, egyszerre két regényt
ír, de ezt saját kezével. Egész 1867-ig hirlapírói munkássága kevésbbé
követelő, mint később. Regényeibe merülve kábult fővel olykor belátogat
a clubba, a pártértekezletre, s a körülmények szerint egy-egy pathoszos
vagy humoros czikket penderít, ha a tárgynak vannak népszerű oldalai.
Rendesen általánosságban marad, ha a részletekbe téved, akkor el is
szokott tévedni. Megesett rajta, hogy a midőn a baloldal kiegyezkedési
tervét védte, egy pár pontban a Deákét védte és saját pártjáét támadta
meg. Ösztönből vagy számításból néha mérsékelten, majd hevesen írt,
egyszerre hideget és meleget fújt szájával. Ezzel a hevesebb főket
akarta megnyerni, azzal a mérsékeltebbeket. Nem egyszer megengedte
dolgozótársainak, hogy akár elragadják _Hon_ kocsiját, akkor aztán
kezébe vette a gyeplőt és lépésben hajtott. Különböző ízléseket, sőt
néha irányokat igyekezvén kielégíteni, innen is, onnan is nyert egy kis
népszerűséget. A három lapba még különbözőbb hangon írt. A _Hon_ban egy
kissé tartózkodó volt, az _Igazmondó_ban már többet mert, ezt úgy sem
olvassák műveltebb körök, az _Üstökös_ben kedvére ferdített, torzított
és képzelgett. Polemiáit rendesen ide vitte át s győzőnek maradhatott,
mert élczlapokkal nem szokás vitatkozni.
Pálfy 1867-ig dolgozótársa volt Jókainak, lapszemlét írt a _Hon_ba, de
leginkább csak a bécsi lapok, Schmerling közlönyei ellen folytatott
polemiát. Nem adott sokat a baloldali programmokra, sőt a két pártot
bizonyos tekintetben egynek tekintette. Nem hitt a kiegyenlítés
lehetőségébe, neki mindegy volt, ha a nemzet két csoportozatban
ostromolja is Ausztriát, csak ostromolja. De a midőn a kiegyenlítés
ténynyé lett, hamar tisztába jött a helyzettel, épen, mint 1848-ban, s a
jelen körülmények között épen oly nemzeti politikának tartotta a Deákét,
mint a Kossuthét hajdan. Csakhamar visszavonult a _Hon_tól, hol sohasem
tartották valódi baloldalinak, sőt titkos Deák-pártisággal is
gyanusították. Itt találkozott a külföldről haza tért Csernátonyval, egy
pár napig még együtt voltak, hogy mint elkeseredett ellenségek örökre
elváljanak egymástól.
Csernátony, az emigransok szokása szerint, ott kezdte a dolgot, a hol
elhagyta. Azt hitte, hogy 1848-kan él, s valóban a körülményekhez
képest, fejlettebb tehetséggel a _Márczius tizenötödiké_t látszott
folytatni a _Hon_ban. Erélyes és őszinte szelleme hamar háttérbe
szorította Jókai engedékenyebb, bár két szín modorát. Fennen hirdette,
hogy a kiegyezkedés alapján soha semmi, de semmi jó nem jöhet létre;
üdvözölte Kossuth levelét, a melyen a forradalem fuvallata érzett; védte
Bihar- és Komárom-megyéknek nemcsak a kiegyezkedés, hanem a
parlamentarismus ellen is intézett merényleteit, sőt a Hevesmegyéét is,
a Németh Albert bölcseségét. Egy sokáig Angolországban élt emberhez épen
illett, hogy e megyei határzatokból merítse a parlamentarismus
elméletét. E hevesség és zaj Jókait is magával ragadta, a ki a
honvédügyben, az adóbehajtás elleni izgatásban s más népszerű
kérdésekben, ekkor kezdett szinésziesb pathoszszal s keserűbb humorral
ömledezni és próbálgatni a néptribun szerepét. E mellett Csernátony mint
morum censor is föllépett, Kevés kivétellel majd minden kitünőbb embert
megbélyegezni törekedett, a ki nem tartozott pártjához. Majd minden nap
hadi törvényszéket tartott s mint Haynau igen kurtán bánt el a
vádlottakkal. Az itélet ritkán hangzott máskép, mint lőpor és golyó vagy
kötél erkölcsileg. Pedig az erkölcsi és politikai censorság több okból
nem illette meg őt, de ha megillette volna is, azt senkinek sem szabad
ily cynismussal és részrehajlással gyakorolni. Természetes, hogy az
ellenpárt lapjai sem maradtak adósok, s minthogy Csernátony a
legtöbbször hajlandó merényletnek tekinteni, ha valaki oly fegyvert
használ ellene, a minőt ő használt mások ellen, indulatossága határt nem
ismert. Ideges ember levén, nem tudott magán uralkodni s mintegy bele
bőszült a vitába. De egész váratlanul adta mérsékeltsége, sőt
lovagiassága jelét is. A _Hon_ ez idő tájt folytonos lázban hánykódott,
talán épen azért volt legtöbb hatása a közönségre. Két erő mozgatta,
mintegy kiegészítve egymást: a Jókai politikai könnyelműsége érzelmes
páthoszba vagy jó képű humorba burkolva és Csernátony politikai dühe,
folyvást kiméletlen támadva elvet, de kivált személyt.
Pálfy főleg a _Hon_ ez újabb iránya ellen indította meg lapját, az _Esti
Lap_ot. Pesten ismétlődött a debreczeni eset, csakhogy most Pálfy volt a
mérséklő _Esti Lap_ szerkesztője és Csernátony a Jókai oldalán küzdött.
Pálfy nem vesztett régi erejéből s forma és tartalom tekintetében
felülmulta ellenfeleit. A hirlapírók között most is ő értette legjobban
a gúny művészetét. Ghyczy és Tisza politikájában reá ismert a régi
táblabiró-politikára, a mely ellen egész életén át küzdött. Senki sem
tudta nevetségesebbé tenni a baloldal hypokrisisét, Nyáry megyei
doctrináit, Jókai szinészkedését, Csernátony dühös modorát és hiú
öntetszelgését. De nem volt oly hatása, mint 1848-ban, mert mozgalmas
időben a mérséklet nem divatos. Inkább a műveltebb körökre hatott, mint
a nagy közönségre. Kis lap levén, a vidéken nem terjedhetett el; e
mellett Pálfy most is rossz szerkesztő volt, főczikkei kitünők voltak,
de a többi rovat nagyrészt ügyetlenséggel és otrombasággal telt meg.
Azonban a _Hon_nal az ellenzék sem volt megelégedve. Úgy tetszett neki,
hogy kissé igen sokat ád a jóból. Mérsékeltebb lapot alapított elébb a
Podmaniczky, majd a Szathmáry szerkesztése alatt, de siker nélkül. Ez
alatt Csernátony is megvált a _Hon_tól, mert nem dolgozhatott sokáig
szabadon a maga kezére a más felelőssége alatt. Egy új lapot alapított,
az _Ellenőr_t. A két ellenzéki lap nyájas volt ugyan egymáshoz a
közönség előtt, de négyszem közt annál kevésbbé szerették egymást. A
_Hon_ mindig több előfizetőt számlált, mint az _Ellenőr_; ez mindinkább
a párt hivatalos lapjává vált, amaz lassanként előcsapattá sülyedt, a
párt basi-bozuk vagy kozákcsoportjává, mely szabadon és rendetlenül
csatangol hol jobbra, hol balra. Jókai most a szélső baloldal, majd a
Deák-párt iránt mutatott nagyobb nyájasságot, mintsem kellett volna.
Egyszer épen ez utóbbival létre jövendő fusióra izgatott, Csernátony reá
ijesztett s Jókai visszavonult. Mikor nemrég Csernátony indított meg
hasonló mozgalmat, Jókai nem tudván, hogy áll a helyzet, ellenkezni
akart, de elvégre is kénytelen volt Csernátonyt követni. Csernátony
nehány év alatt szabályozta őszinteségét és dühét, beélte magát az
ellenzék tekervényes közjogi politikájába, s a hirlapirodalom terén sok
szerencsével volt képviselője és vezetője pártja taktikájának egész a
fusióig. Dühöt és mérsékeltséget, őszinteséget és képmutatást, önzést és
hazafiságot illő arányban vegyítve haladt előre pályáján. A régi dühvel
ostromolta a kormányt s a Deák-párt gyönge oldalát; a választások idején
s némely fordulatoknál fennen lobogtatta a közös ellenzéki zászlót s
kedvébe járt a szélső baloldalnak, de azután mindinkább háttérbe tolta
pártja közjogi programmját vagy enyhébben magyarázta. Érezte a haza
veszélyét, de egyszersmind azt is, hogy a pártja a régi alapon sokáig
fenn nem állhat. A fusio életkérdés volt pártjára nézve, de azt
egyszersmind a haza érdeke is sürgette. Pártja az eredeti Deák-párttal
óhajtott volna egyesülni, de az nem ment oly könnyen, azért Sennyeyvel
kezdett kaczérkodni. Végre megtörtént a fusio s Csernátony örvendett,
hogy Tisza személyes vágyainak s a haza érdekének egyszerre és egyaránt
szolgálatot tehetett.
Ha a régi ellenzék e két hírlapíróját összehasonlítjuk, csakhamar
kitünik a Csernátony politikai fensősége Jókai felett. Mindkettőnek
kevés szakismerete van a politikai tudományok bármelyik ágában, de
Csernátonynak több a politikai míveltsége és érzéke. Ha összegyűjtve
olvashatnók mindkettő czikkeit, láthatnók, mily messze maradnak az angol
vagy franczia hirlapírók hasonló gyűjteményeitől, hogy nem épen széles
tudománynyal s nagy írói művészettel szolgálták pártjok eszméit s
egyetlen specialis kérdést sem tudtak tisztázni. De Csernátonynak
szélesebb látóköre van, otthonosabb az általános politika mezején, érti
a helyzetet s tudja, hogy mit mikor kell írni. Jókai soha sincs eléggé
tájékozva s csak félig sejt a dologhoz, a midőn hozzá szól. Stil,
elmésség s általában irói tehetség tekintetében felülmulja Csernátonyt,
de ez ereje kevésbbé nyilatkozik politikai, mint más munkáiban. Mint
humorista megszokván a tréfás fogásokat, merész fordulatokat, a dolgok
és emberek furcsa ellentéteit, a gondolatmenet és logika politikai
czikkeiben is hasonlít a Tallérosy Zebulon-félékhez, csakhogy itt víg
akar lenni, ott pedig komoly. A Csernátony pathosza fagyos; hosszú
czikkei nem eszmétlenek, de unalmasak, azonban a rövidebbek nem egyszer
szellemesek s erős világot vetnek dolgokra és emberekre. Jókai
czikkeiben alig van eszme, de mulattatók; pathosza szinészies, mint a jó
szinész belemelegül s érezni látszik, a mit ír. Csernátonyban több a
komoly tartalom, de irói egyénisége nem szeretetreméltó, Jókain némi
léha színezet ömlik el, de szeretetreméltósággal párosul. Csernátonynak
van politikai bátorsága lefelé is s mer visszaéléseket leleplezni, ha
egyedül marad is; Jókai inkább felfelé bátor s a tört úton szeret
haladni. Mindkettő egy csoport fiatal hirlapírót nevelt a maga képére és
hasonlatosságára. Csernátony ebben szerencsétlenebb, mint Jókai.
Növendékei nagyrészt hűtlenek lettek hozzá, a szélső baloldalhoz
pártoltak s legelkeseredettebb ellenségei: ellenben a Jókaiéi hívek
maradtak, utánozzák és bámulják mesteröket, lakomákat rendeznek
tiszteletére, kortesei a választáskor s dicsőítik minden lapban, még
saját lapjában is. Csernátony eddig ment volt e rút szokástól, azonban
nemrég ő is eltűrte, hogy saját lapjában nagy embernek nevezzék.
Csernátonyt a szerkesztésben nem vezeti üzleti szempont s legfőbb
becsvágya, hogy féljenek tőle s hogy tényező lehessen miniszterek
buktatásában és emelésében. Jókai az üzletre is tekint, de nincs
valóságos politikai becsvágya, ő csak folyvást népszerű akar lenni,
politikai szerepével népszerűsítni regényeit s regényeivel népszerűsítni
politikai pályáját. Épen azért elemében van, ha résztvehet a
népgyűlésekben, körutakat tehet négy-öt választókerületben és
ünnepeltetheti magát.
Bizonyára Jókai jó hazafi és szereti hazáját, de még jobban a
népszerűséget. Ha Robespierreről méltán mondották, hogy a szabadság
rabszolgája, Jókairól is elmondhatni, hogy a népszerűség rabszolgája. Ez
nála ösztön és számítás egyszersmind, egyik a másikra visszahatva
annyira összeolvadt, hogy maga is alig tudja megkülönböztetni. Nem a
meggyőződés és elvek embere, hanem a benyomások és hangulatoké, de
mindig arrafelé hajlik, a merről a népszerűség szele fúj. A körülmények,
a helyzet pillanatnyi uralma alatt áll s nem tud ellene állani, hogy
közönsége kedvére ne beszéljen vagy írjon. Ha például a
képviselőválasztáskor meglát nehány józsefvárosi elégedetlen szatócsot,
nem restelli elkiáltani: legyen akár német kereskedelmünk, csakhogy
valóban legyen. A pillanat tapsáért kész megtagadni hűségét a
nemzetiséghez, nem érzi az ily nyilatkozat fontosságát, másnap már
elfelejti s másutt akár ellenkezőt mond. A magyar irodalmi és politikai
világ elkényeztetett gyermeke, a kinek sok szabad s a kitől alig vesznek
valamit rossz néven, habár e jóakarat nem épen megtisztelő. Midőn a mult
tavaszon születése ötvenedik napját nyilvánosan ünnepelte, beszédében
felemlíté, hogy nem szegődött el más nagyobb nemzet írójának, bár ott
aranyat talán többet talált volna s a t. Minden értelmes ember tudta,
hogy ha akart, sem lehetett volna német vagy franczia író, mert meglett
korban lehetetlen úgy elsajátítani egy idegen nyelvet, hogy rajta költői
műveket írhassunk. De ha igaza lett volna is, illik-e ez egy magyar író
szájába? Azonban senki se vette rossz néven: neki sok szabad. Másnap a
hirlapokban megköszönte megünnepeltetését s egyszersmind, mint az
uralkodók nagy öröm alkalmával, amnestiát adott mindazon írótársainak, a
kik neki keserűséget okoztak. Ezt sem vette rossz néven senki: neki sok
szabad.
Nem tudjuk, kiknek bocsátott meg Jókai: azoknak-e, a kik regényeiben
nagy hibákat találnak vagy a kik pálczát törnek politikai pályája
felett? Minden esetre, annyi előttünk bizonyosnak látszik, hogy őt
inkább a bocsánatkérés illeti meg, mint a kegyelemosztogatás, mert senki
sem szorul inkább a bocsánatra, mint az oly író, a ki irodalmi s
politikai munkásságától nem egyszer mintegy elszakítja a lelkiismeretet.