Nehány eredeti regény fekszik előttünk, mindnyájan az 1872-iki év
termékei. Ezelőtt negyven évvel esemény volt egy-egy magyar regény s
midőn 1836-ban Jósika _Abafi_ja megjelent, a kritika egész elragadtatva
így kiáltott fel: le a kalappal, uraim. Most a legkevésbbé termékeny
évben is hat-hét magyar regény jelen meg s még a sikerültebbek előtt sem
oly könnyen veszszük le kalapunkat.
Honnan e változás? Irodalmunk fejlődött, a magyar költészet súlypontja a
regényre esett, a modern társadalom e legkedveltebb műfajára s a mi
legfőbb, a magyar regénynek már oly multja van, mely követelőbbé teszi
az ízlest. Jósika divatba hozta a regényt, a történelmi regény
kezdeményezésével, melyet Eötvös és Kemény mind történelmi felfogás,
mind jellemrajz tekintetében magasb fokra emeltek. E mellett mindketten
más irányban is fényt árasztottak regényirodalmunkra. Eötvös
_Karthausi_jában az európai polgárosodás kételyei, küzdelmei és
szenvedései közé ragadta a magyar közönséget, a _Falu jegyzőjé_ben pedig
a magyar társadalom megdöbbentő rajzával idézett elő még nagyobb hatást.
Kemény tragikaibb alapot adott a magyar regénynek, mint a minő
tragédiánké s mélyreható buvárlatával lélektani merész feladatokat
igyekezett megoldani. Jókai rendkívüli elbeszélő tehetségével, humoros
genreképeivel s mindeniknél magyarosb nyelvével járult e mozgalom
gazdagságához. Talán nincs magyar regény, melyet a szó valódi értelmében
remeknek nevezhetnénk, de e három legkitünőbb regényírónk műveiben
külön-külön oly sajátságok is nyilatkoznak, melyek a remek regények
sajátságai.
Eötvös meghalt, Kemény, úgy látszik, örökre elhallgatott, csak Jókai él
és uralkodik a magyar regényirodalomban versenytárs és korlát nélkül. Az
újabb regényírók között van egy pár figyelemreméltó tehetség, de még
egyik sem fejlődött oly egyéniséggé, ki vele szemben némi ellensúlyt
képezne. Nem látunk újabb regényt, mely a szokott színvonalon
felülemelkednék vagy épen új ösvényt törne. A közönség ragaszkodik régi
kedvenczéhez s oly elnéző irányában, hogy az, mint elkényeztetett
gyermek, már-már azt hiszi: neki minden szabad. A hirlapok hű
viszhangjai a közönség e hangulatának s azért Jókait valóban birálni
majdnem annyi, mint a politikai pártszenvedély vagy irodalmi cselszövény
gyanujába keveredni. Mindez elősegíti Jókai népszerűségét, de inkább
következménye, mint oka. A főok rendkívüli elbeszélő tehetségében
rejlik. Elevenebb és magyarosb elbeszélő minden eddigi regényírónknál.
Ez oly tulajdonság, mely æsthetikai szempontból valódi érdem, s melylyel
épen azért sok más hiányt is eltakarhatni. Innen Jókai ritkán unalmas s
a ki csak unalomból olvas regényt, jó mulattatót talál benne. A mit
elbeszél, a legtöbbször sokkal kevesebbet ér, mint az, a hogy elbeszéli.
Nem hiszszük el nagy részt hihetetlen történeteit, szertelen túlzásait,
bizarr leleményeit, de az az elevenség, természetesség, egyszerűség,
melylyel e nem természetes dolgokat elbeszéli, többé-kevésbbé
gyönyörködtet. Igaz, elbeszélő módjának is megvannak hiányai és hibái,
de egészben véve mégis elbeszélő tehetsége az, a mit benne leginkább
méltányolhatni, s e tekintetben igen jótékony hatással volt egész
beszély- és regényirodalmunkra. Divatba hozta az elbeszélés könnyed és
egyszerű folyamatosságát szemben azzal a hol szónokias, hol nehézkes
értekező modorral s nem eléggé magyaros nyelvvel, mely régebbi beszély-
s regényiróinkat kisebb-nagyobb mértékben jellemzi.
Egy szóval, a mint egy régebbi birálatunkban bővebben kifejtettük, Jókai
kitünő elbeszélő és stylista, csak kár, hogy aránylag kevés az
elbeszélni valója. Azonban tárgyait rendesen jól választja meg, majd
mindig olyanba fog, a mi leginkább érdekli a magyar közönséget s ez
népszerűségének másik főtitka. Legnépszerűbb regényei részben ennek
köszönik hatásukat. Tudja vagy ösztönszerűleg érzi, hogy mily korszakok,
a multnak a jelennel mily kapcsolata, mily egyének és viszonyok rajzával
férkőzhetni leginkább a magyar közönség szivéhez. A _Magyar Nábob_ az
1848 előtti magyar társadalom rajza akar lenni, kivált a főnemességé,
melynek egy része hazafiatlan, blazirt, külföldieskedő, a másik
hazafias, de parlagi és betyáros s köztök egy harmadik kezd képződni,
mely új fejlődést indít meg állam- és társadalomban egyaránt. A _Régi jó
táblabirák_ a Bach-korszak szomorú idejében a régi pezsgő életű megyék
és hazafias tisztviselők emlékét újítja meg. Az _Új földesúr_ hőse egy
osztrák tábornok, ki tele magyar gyülölettel, elvben a Bach-rendszer
híve, de jószágot vásárolva Magyarországon s ide telepedve, a mint érzi
e rendszer súlyát, lassanként ellenzéki magyar hazafivá változik át. A
_Szerelem bolondjai_ban az 1864–65-iki inséges évek és hivatalos
visszaélések eseményeiből szövi meséjét, s így tovább.
Mind oly tárgyak, melyek magokban is érdeket keltenek. De vajon képes-e
a jól választott tárgyakat egyszersmind jól feldolgozni, s egészben véve
valóban költői értékre emelni akár cselekvény, akár kor- és jellemrajz
tekintetében? Aligha. Jókai nem annyira eszményíti az életet, mint
meghamisítja, nem annyira lényegökben fogja fel az embereket és
viszonyokat, mint inkább külsőségökben. Képzelme, melyet se erős itélet,
se erkölcsi mélyebb érzés nem fékez, kedveli a kivételest, esetlegest,
szeszélyest, léhát, bizarrt, szertelent, s a physikai és erkölcsi
lehetetlenségek rajzaiban leli gyönyörét. Mindig kész leleményei nem
annyira egymásból fejlődnek, mint inkább egymáshoz tapadnak s ragadják
őt, maga sem tudja merre. Innen cselekvényének ritkán van központja,
erős belső kapcsolata s gyakran mást fejez ki, mint a hova czéloz.
Jellemrajza éles és élénken színezett, de nagyobbára torz vagy
túleszményített s tarkánál tarkább. Hősei kívül szemkápráztatók, de
belül meglehetős üresek. Ritkán tudjuk, hányadán vagyunk velök, s hogy
mivé váljanak, nem annyira szenvedélyök természetétől függ, mint a költő
szeszélyétől. Korrajza igen hasonlít a népmesék világához, mely a
mindennapit a csudálatossal szokta egyesíteni, nem sokat gondol a
földirati és történelmi adatokkal s inkább képzeli a dolgokat, mint
ismeri. Ki fog például az _Egy magyar nábob_ban, egy pár találó vonás
mellett is, az 1848 előtti magyar társadalomra ismerni? S vajjon a
kitünő expositiónak megfelel-e a fejlődő bonyodalom, a megtérő Kárpáthy
János nem veszti-e el minden költői érdekét s megoldása-e a csomónak,
hogy Fanny gyermekágyban meghal? A _Régi jó táblabirák_ban a régi
megyének csak külsőségeit látjuk. Az _Új földesúr_t, mely legjobban
gondolt s legkerekebb szerkezetű regénye, megrontja a sok túlzás s
kivált Ankerschmidt mesterkélt átalakulása, melyre ugyan elég ok van
mind a viszonyokban, mind magában a jellemben, de se ez, se az nincs jól
és jellemzően feldolgozva, nem is említve, hogy elcsábított leányának
viszonya teljesen elhibázott. A _Szerelem bolondjai_ban a főszemélyek
eltitkolva szenvedélyök mivoltát, minden lelki fejlemény nélkül hajtják
végre a cselekvényt s közülök egyik sem tud állandó érdeket gerjeszteni.
Különben jól elbeszélt regények; a sikerült részletek sem hiányoznak
bennök, kivált a mellékdolgokban. Jókainak a főcselekvény és személyek
mindig kevésbbé sikerülnek, mint a mellékesek. A melyik személye csak
egyszer-kétszer jelen meg, mindig jobb annál, a kivel sokszor
találkozunk. Amazokat nincs ideje és tere elrontani, emezeket annyira
átalakítja, feldiszíti, hogy elvégre magok is alig ismernek magokra.
Jókai egészben véve nem írt sikerült regényt, de írt sikerült
részleteket s némely humoros genreképei kiváló méltánylatot érdemelnek.
Jobb beszély-, mint regényíró. A regény, melynek történelmi és
társadalmi feladatokkal kell megküzdeni, mely kedveli a viszonyok és
szenvedélyek részletes rajzát, több ember- és világismeretet, behatóbb
szellemet s alapjában több komolyságot kíván, mint a mennyi Jókaiban
van, kinek csak elbeszélő tehetsége gazdag s ki épen azért mindig kész
elbeszélő, még akkor is, midőn nem igen van elbeszélni valója.
Legújabb regénye: _Eppur si muove_[11] épen nem czáfolja meg a fennebb
mondottakat, sőt úgy látszik, hogy Jókain évről-évre mindinkább erőt
vesznek könnyelmű hajlamai, bizarr szeszélyei. Már a regény czíme sem
helyes. Galilei híres mondása épen oly kevéssé illik e regényre, mint
Kárpáthy Jánosra a magyar nábob. Ez alatt nem aristocratát értünk, ki
őseiről reá maradt vagyonánál fogva gazdag, amaz pedig nem jellemzi
eléggé a regény tárgyát, azt a hazafias mozgalmat, mely a mult század
végén s a jelen elején az irodalom útján megindította a nemzeti
fejlődést. Az épen nevetséges, a hogy Jókai Galilei mondását regényére
alkalmazza. Abból indul ki, hogy midőn Galilei megdobbantotta lábával a
földet, épen csak azt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, a
melyet Magyarországnak hívnak; az egész föld mozdult, hanem az az egy
darab állva maradt. Ő most egy oly nyughatatlan embernek a történetét
írja le, a ki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet
mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett; de még
sem tett le a hitről, hogy _eppur si muove_. Nem az következik-e ebből,
hogy Galilei nem a föld forgása törvényét fedezte föl, hanem magát a
földet mozdította meg s a mit netalán elmulasztott, azt most kipótolja a
Jókai hőse, Jenőy Kálmán. Azonban tárgyát itt is jól választotta. Jókai
a magyar irodalom és művészet úttörő bajnokai emlékét akarta megújítani,
rajzolni e borus, de dicsőséges korszakot, melyet a nemzeti kegyelet
annyira megszentelt. Méltó tárgy egy nemzeti költőhöz, de maga a mű nem
méltó se a tárgyhoz, se a nemzethez. Jókai nem a multat varázsolja elő a
képzelem tükrében, hanem képzelme lázbeteg álmait erőszakolja a multra,
mennyre-földre esküvén, hogy mindez igaz s ha nem hiszszük el, nem benne
van a hiba, hanem bennünk jámbor olvasókban, kik a nemzeti lét e jobb
korában nem bírjuk felfogni a hazafi martyrok küzdelmeit.
Valóban az előszóban, mely egyszersmind ajánlat Toldy Ferencznek,
ilyesmit olvasunk. Először is tudtunkra adja a költő, hogy regényéhez a
korrajz adatait Toldytól vette szóbeli közlés útján. Ennélfogva, ha neki
nem akarunk hinni, higyünk Toldynak, ki e kornak nemcsak történetírója,
de egyszersmind egyik bajnoka is. De vajon beszélhetett-e Toldy Jókainak
ellenkezőt azzal, a mit irodalomtörténetében és más munkáiban írt s ha
beszélt, tartozott-e Jókai elhinni s tartozunk-e mi olvasók, a midőn e
korról a művek, életrajzok, emlékiratok, levelezések egész irodalmát
ismerjük? Jókai másik mentsége is ilyen, több benne a furfang, mint az
elfogultság. Elmondja, hogy regénye meséje igaz, alakjai valóban éltek,
de indokolni, elhihetővé tenni életöket épen oly nehéz, mint volt maga
az élet. Senki sem hiszi el, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi
mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre
tiport óriásai voltak. Bajos a végbe ment szent harczot valószínűvé
tenni a jelenkor olvasói előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg
az indulatok többé, a melyek ezt létre hozták. Más ország, más város áll
a régi helyén; a mult kor érzelmei felfoghatlanok s az igaz történet, a
melyet a negyven év előtti korról a regény elbeszél, ma egész álomnak
tünik föl. Elfogadhatni-e e mentséget, a mely, úgy látszik, egyszersmind
elmélet akar lenni? A költő valahányszor a multról ír s nem bír hitetni,
olvasóira tolja a hibát, kik nem tudták a multba úgy beleélni magokat,
mint ő. De vajon a költőnek nem épen az-e a feladata, hogy megértesse,
éreztesse, láttassa olvasóival, a mit maga ért, érez és lát? Vajon az
emberi szív és viszonyok néhány évtized vagy egész századok alatt
annyira megváltoznak-e, hogy a jelen ne érthesse a multat? Shakspeare
feltámasztja a római világot és megértjük; Scott Walter előnkbe
varázsolja a középkort és megértjük: Jókai csak negyven évvel megy
vissza a multba s ezért már ne lehetne értenünk? Ugyan mi van e korban,
mely úgy szólva áthajlik napjainkhoz, oly nagyon rejtélyes,
felfoghatatlan? Legyünk őszinték és mondjuk ki az igazat. Nem mi vagyunk
képtelenek felfogni e kort, hanem Jókai volt képtelen úgy előnkbe
rajzolni, hogy reá ismerhessünk.
Nem azt hibáztatjuk e regényben, hogy nem történelmi, azaz nem
irodalomtörténelmi regény, hanem azt, hogy se cselekvénye, se személyei
nem elég jellemzők a korra nézve, melynek rajzát tűzte ki főfeladatául a
költő. Jókai előtt két út állott: Kazinczyt vagy Kisfaludy Károlyt
választani hősül; életükből, koruk viszonyaiból szőni ki meséjét, mint a
történelmi regény szokása, vagy költött személyeket venni föl s így
annál szabadabban, de a lényegre nézve annál jellemzőbben alakítani.
Jókai ez utóbbi módhoz fordult, de csak annyiban, a mennyiben költött
személyeket vett föl, azonban a kort lényegében épen oly kevéssé fogta
fel, mint a szereplő egyéneket. Hősében, Jenőy Kálmánban, van valami
Katonából és Kisfaludy Károlyból, de ez inkább csak külsőség. Katona
életéből átvette a korában nem méltányolt _Bánk bán_ tragédia esetét, a
Kisfaludyéból olaszországi barangolását, festészi műkedvelőségét,
vígjátékírói termékenységét és azt, hogy bizonyos időben Pesten egy
csizmadiánál lakott, kivel együtt nyomorgott s egy darabig inkább
ecsete, mint tolla után élt. Azonban ez igaz adatok is Jókai keze alatt
oly phantastikus alakot nyernek, hogy alig ismerünk reájok. Bensőleg
semmi sincs Jenőyben e kor nevezetesebb íróiból. Nem találjuk fel benne
Kazinczy kiolthatatlan lelkesedését, szívós kitartását s mindennek
annyira örülő naiv kedélyét, mely szenvedéseit, sőt nyomorát is oly
elviselhetőkké teszi; nem Katona érzékeny szivét, csendes, de mély
búskomorságát, mely _Bánk bán_ bukása után tétlenségre kárhoztatja; nem
Kisfaludy Károly függetlenségi szilaj vágyát, erélyes szellemét, mely az
élet viharába, csalódások és szenvedések közé ragadja, de egyszersmind
megnemesítve emeli ki, mint az emberi gyarlóságok iránt élénk érzékű
költőt és vezérét egy írói új nemzedéknek; nem Kölcsey álmodozó és
borongó természetét, a lágy szív és erős lélek e különös vegyületét, ez
inkább belső, mint külső életet, mely egy szép elegiaként hat lelkünkre.
Jenőy nem született e korban, egészen Jókai teremtménye s magán hordozza
eredete bélyegét. Először is nagyon szép fiú, hibátlan gavallér, ki
elbájolja a salonokat, sőt a nádori udvart is, aztán híres tánczos, jó
lövő, vívó, nagy festész, kit az olasz mesterek mint elsőrendű
tehetséget bámulnak, s ki elnyeri előlük a florenczi akadémia
pályadíját. E mellett Magyarország legnagyobb költője, látnok, hazafi, a
legerényesebb ember, szóval egy túleszményített, mindennel feldiszített
ifjú, a minőket csak Jókai tud képzelni. De e szép és nagy tulajdonok
mellett szenvedélyében, tetteiben inkább hóbort és tehetetlenség
nyilatkozik, mint erő és valódi szív, a melyeknek még tévedései is
mindig meg szokták hatni az emberi keblet.
Jókai tizenkét évet rajzol hőse életéből, az 1819–1831 közti kort, a
mint ezt regényében több helyt világosan kifejezi. Az évtized elején
adattak ki az ujonczozás és adófölemelés törvénytelen rendeletei, melyek
a nemzet legsarkalatosb jogát hozták kétségbe s heves ellenállásra
találva a legmakacsabb küzdelmet idézték elő. Ekkor hivatott össze az
1825-iki országgyűlés, melyen Széchenyi először lépett fel, s az
akadémia megalapíttatott. Jókai beszél politikai viszonyokról, rajzol
megyegyüléseket, de ez események hatását nem látjuk se a cselekvényben,
se a személyekben. Említi az ó-conservativeket, mely névnek ez időben
nincs értelme; előadja, hogy Bálvándy Ungban az orosz pópáknak kezet
csókol, hogy megnyerje őket, pedig a rendi alkotmány idejében azoknak
nem igen volt választó joguk, kikre az orosz pópák befolyással vannak.
Az 1825-iki országgyűlés Jókai előtt nem fontos, sokkal fontosabb az,
hogy a nádor nem akarja megengedni a magyar szinészek főlléptét Budán,
holott már azelőtt Pesten a német szinházban is játszottak s az egész
esetnek, ha igaz is, nem volt hatása a magyar szinészet fejlődésére.
Ez évtized irodalmi tekintetben is nevezetes volt. A nyelvújítás
félig-meddig már diadalt ült, a nemzet figyelme ide fordult s az
irodalmi reform előkészítette a politikait. Az irodalom többé nem volt
magántanulmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem már csaknem
bizonyosnak látszott, a mi fokozta a küzdők erejét. Az író társadalmi
állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már nemzetről,
dicsőségről álmodozhatott s hihetett a jövőben s ez kárpótlás volt mind
a multért mind a jelenért. A tavasz ébresztő fuvalma érzett, a nyugtalan
ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az
alkotmány győzelme, Széchenyi fellépte, az akadémia alakulása
felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyek között az Aurora-kör már
egész hatalomra emelkedett. Mind ennek alig van nyoma a regényben.
Pesten senki és semmi sincs, csak Jenőy a költő, ki egyedül teremt
irodalmat, Bányaváry a szinész, ki nejével együtt fogja kivívni a magyar
szinészet diadalát, nem is a virágzó német szinház, hanem a német circus
ellenében és végre Cseresznyés uram, a csizmadia, ki több mint politikus
és hazafi, egész Széchenyi: bölcs és látnok egy személyben. Jenőy nem
Kazinczytól, nem az irodalmi köröktől nyer buzdítást és tanácsot, hanem
Cseresznyés uramtól, ő avatja be a magasb politikába is, érintkezésbe
hozza Olaszországban a carbonarikkal, s ezek tanai és példái képezik
hazafivá. A nyelvújítás harczát komoly vagy nevetséges oldaláról még
érintve sem látjuk az egész regényben; az akadémia csak annyiban
szerepel, a mennyiben Jenőyt nem választja tagjává. Jenőy hírétől zeng
az ország s még sincs közönsége. Általában Jenőy se külsőleg, se
belsőleg nem hasonlít a korabeli írókhoz; nincs semmi benne ezek
jelleméből, kiket minden kis siker lelkesít és szenvedéseik között,
halálos ágyukon is megvigasztal az ügynek, melyet szolgáltak, közelgő
diadala. Jenőy nyomorog és dolgozik öröm és lelkesülés nélkül, szenved
hidegen, martyrrobotból, obligat mellbeteg s halálakor oly jóslatokat
mond, melyekre se élményei, se pedig a költő által rajzolt politikai és
társadalmi viszonyok föl nem jogosítják. Temetése is sajátságos. Ez
időtájt kezdette Pest megtisztelni nevezetesb halottait, kik az
irodalomnak szentelték éltöket. Kisfaludy Károly temetése oly fényes
volt, hogy, a mint Toldy írja, Pest addig nem látott oly gyászoló
sokaságot. Jenőy halálát senki sem veszi észre, koporsóját csak a
csizmadia kiséri, s egy Ázsiából visszajött barátja, a ki a magyarok
eredetét keresi s a ki a temetés után vissza is megy Ázsiába. Sirját sem
tudja senki s csak nagy későre fedezi fel az akadémiának az ázsiai
utazó. De mindamellett vannak a regényben oly szakaszok is, melyek az
irodalom pezsgőbb életét rajzolják Pesten s a harminczas és negyvenes
évek emlékeire utalnak. Jókai leírja a _Csiga_ vendéglő társaságát, mely
a harminczas évek derekán alakult, s melyből a _Nemzeti kör_ nőtt ki;
leír továbbá egy írói lakomát, melyen egészen a későbbi idők szinezete
ömlik el. Egy szóval meghamisítja a kort és sehol sem fogja fel a
lényegest, a jellemzőt.
De nemcsak a korrajz nem sikerült, hanem a főjellemek és cselekvény sem.
Nem épen bizonyos: vajon tudta-e Jókai mit akar, de úgy látszik, hogy
egy oly író alakja lebegett előtte, ki e század elején, mint a nemzeti
újjászületés és műveltség bajnoka, a nemzetiségéből kivetkőzött
aristocratia s a még fejletlen nép előitéleteivel és érzéketlenségével
küzd, összeütközésbe jő családjával, kedvesével, de hű marad czéljához s
bár a küzdelemben összetörik, az ügy közelgő diadalában vigaszt talál. E
felfogás nem hűtelen a korhoz, költői is, de nem oly módon, a mint a
regényben látjuk. Hol van itt a kor hű képe, hol a nemzetiségéből
kivetkőzött aristocratia, a hazafias, de ósdi táblabirák, a fejletlen
nép valódi képviselői. A Decséry-család, Bálvándy, Csollán Berti nem
azok. De Jókai nem is törekedett erre, sőt hőse írói pályáját is
tulajdonkép csak a két utolsó kötetben igyekszik rajzolni; a fősúlyt
családjával és kedvesével való összeütközésre, s az ebből folyó
bonyodalomra helyezi. Ez is volna tulajdonkép a cselekvény költőibb
érdeke, de hol van a fejlődés és bonyodalom lélektani alapja, hol a
jellemek és szenvedélyek oly nemű rajza, mely hitetni és megindítani
bír?
Jenőy nagyanyja az összeütközés egyik képviselője. Jenőy árva, de nem
szegény, van atyai öröksége, nagyanyja dúsgazdag, kinek minden vagyona
reá szállandó. A nagyanya ellenzi, hogy unokája író legyen, s általában
a közügyekbe avatkozzék nemzeti szellemben. Talán e nagyanya egy büszke
nemes asszony, ki magasra akarja emelni családját s azt hiszi, hogy
unokájának íróskodása, hazafiaskodása mindezt gátolja? Nem. E szenvedély
jól felfogva és fejlesztve sokat igazolna, de Jókai a legjobb indokokat
rendesen mellőzni szokta. Az öreg asszony hazafias s nem is ósdi magyar
asszony, hanem férje, Kálmán nagyatyja hazafi ügyekbe keveredve,
üldöztetett, börtönt szenvedett s mint reszkető nyomorék, világkerülő
szerencsétlen halt el. Nem akarja, hogy unokája is ilyen legyen. Kálmán
engedelmeskedik nagyanyjának, censurát tesz, a helytartótanácsnál
szolgálatba lép, azonban egy tragédiát ír, de ezért sem haragszik meg
nagyanyja, s midőn e miatt hivataláról lemond, a jó öreg asszony bőven
ad neki pénzt, hogy Olaszországban festészi tehetségét kimívelje. Szent
a békesség közöttük. De egyszer csak Kálmán váratlan haza jő
Olaszországból, hogy szinész barátját, Bányaváryt és nejét, Czilikét,
kivel nagyanyjánál együtt növekedett, kiemelje a nyomorból. Ezért már
megharagszik a nagyanya és kitagadja unokáját, mert azt, hogy fogadott
leánya, Czilike, Bányaváryval elszökött és szinésznő lett, nagyon
szivére vette volt. Szabadságot adott unokájának, hogy lehet tékozló,
lehet korhely, de nem szabad soha a szökevényekkel szóba állani, beteg
porontyukat megszánni s őket egy szóval is védelmezni. Az öreg asszony
főgondja nem annyira unokájának megőrzése az írói pályától, mint
üldözése Czilikének. Mindvégig a bosszú vezeti s nem az anyai gond és
szeretet. Szegénységbe taszított unokáját még mint haldoklót sem
látogatja meg, csak a temetés után keresi sírját és tör ki fájdalma. Az
egész öreg asszony egy minden élet és elevenség nélküli abstractio, s
még az az érdeme sincs, hogy legalább érthető és következetes legyen. S
vajjon Kálmán e tekintetben nem hasonlít-e nagyanyjához? Valódi unokája.
Ugyanazon hóbort és érthetetlen következetlenség jellemzi. Költő lesz
nem tudni hogyan, búcsut vesz a költészettől leginkább szeszélyből,
ismét költő lesz barátságból, s a legnagyobb nyomorba sülyed, nem eléggé
érthető élhetetlenségből. A kinek némi atyai öröksége is van, a ki a
világban oly jártas, a kinek ecsetét megbámulták az olasz mesterek, a ki
vígjátékaival kiemeli a nyomorba sülyedt szinészetet, a ki oly termékeny
és nagyhírű író, nem eshetik oly könnyen a nyomor martalékául még 1831
körül sem. Szerelmén is bajos eligazodni. Azt értjük, hogy a rajzolt
viszonyok között egy grófhölgybe beleszeret s attól viszont szerettetik,
de e szerelem mindkét részről oly lágymeleg, oly minden szenvedély
nélküli ábránd, hogy a belőle folyó szenvedést nehéz elhinnünk, az
pedig, hogy a grófhölgy szerencsétlen házassága után elválván férjétől,
a haldokló költőhöz siet mint leendő menyasszonya, épen nem foly
jelleméből. Az indokok összeütközése, a fejlődés bonyodalma
határozatlan, elmosódó. Ide járul még Jókai beteges idalismusa, ki
hőseit nagyoknak festi erő és gyöngeség nélkül, a kiket inkább erényes
hóbortok ragadnak, mint szenvedélyek. Hogy a legnagyobb példákat hozzuk
fel, a becsületes Othello, a nemes Brutus, a mély érzelmű Hamlet mily
gyarló halandók Jókainak nagy erényekkel kifestett hőseihez képest; de
valódi emberek, igaz szenvedélyek martalékai. E nélkül nincs költői
hatás; a fokozat a költő erejéhez képest különböző lehet, de a forrás
ugyanaz.
Az episodok és mellékalakok már sikerültebbek. A debreczeni diákélet,
Csollán Berti udvara, az ügyvédi iroda, a circusi hecz, Tóth Máté
pusztai tanyája legjobb részei a regénynek. Nagyrészt humoros képek,
melyek igen hajlanak a torz felé, sőt itt-ott azzá is válnak. Ugyanezt
mondhatni a mellékalakokról is, milyenek Béni bácsi, Korcza ügyvéd,
Sátory őrnagy, s részben Cseresznyés uram, a csizmadia is, a míg meg nem
romlik. Jókainak nem tulajdona a művészi önmérséklet, s gyakran a torzot
is torzítja, mint nemely kedvelt komikai szinész, hogy nagyobb kaczajt
idézzen elő. Humora olykor csak jó kedv, puszta tréfa, de gyakran többet
ér pathoszánál. Regényeiben több episod és mellékalak van, mint a mennyi
szükséges, de ez a legtöbbször mintegy kárpótlás az elhibázott
főcselekvényért. E regény sem egyéb, mint az episodok és genreképek
gazdag csoportozata, melyek a fődolog szegénységét jól rosszul
takargatják. Jókai nem gondolja ki jól regényeit, de jól elbeszéli,
gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült
részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de
kiváncsiságunkat ébren tartja, szivünket ritkán hatja meg, de mindig
szórakoztat, elmulattat. Az írók rendesen két főbetegségben szoktak
szenvedni: vagy megbénítja munkásságukat a túlságos műgond, mikor a
gondban elvész a gondolat vagy könnyű és gyors dolgozásra sarkalja őket
a könnyelmű elbizakodás, mikor aztán a gondolatnak nincs ideje megérni.
Jókai ez utóbbi betegségben szenved s úgy látszik nem is fog belőle
kigyógyulni. Miért is? A közönség így is mohón kapkodja műveit és
pénzügyi tekintetben így sokkal előnyösebb. Európai divat, hogy a hírre
kapott írók ritkán tudnak ellenállani az industrialismus kisértéseinek.
De az sem ment ki még szokásból, hogy ez ellen koronként felszólaljon a
kritika és sokkal élesebben, mint mi, kiknek szintén hasonló
kötelességet kelle teljesítnünk.
Azonban ideje egy pár futó pillantást vetnünk ifjabb regényíróinkra is,
legalább azokra, a kik legméltóbbak a figyelemre.
Toldy István most lép először a regényírói pályára,[12] Bajza Lenke
korábbi műveihez egy nagyobb négy kötetes regényt csatol.[13] Mindketten
idegen nemzet társadalmi életéből veszik tárgyukat: ez regényének
Németországot választotta szinhelyül, amaz Párist, sőt Bajza Lenke nevét
is németesen írja, Beniczkyné Bajza Lenke helyett Beniczky-Bajza Lenke.
Nem helyeselhetjük ez idegen országba való kalandozást, midőn a magyar
életben annyi a feldolgozatlan, vagy rosszul feldolgozott tárgy. Melyik
magyar író fog versenyezni egy angol, német vagy franczia íróval, ha az
angol, német vagy franczia életet kell rajzolni. S ez áll megfordítva
is. A tourista tapasztalatai a legtöbb esetben nem elegendők erre, s még
eddig minden nemzet regényírója hazája multjából vagy jelenéből írta
legjobb műveit. Nem mondjuk, hogy idegen tárgyat nem szabad feldolgozni
a regényírónak, bár a dráma és beszélyíró ezt mindig könnyebben teheti,
mert fel van mentve a részletrajztól, mely a regénynek annyira éltető
eleme. Ha a regényíró évekig élt külföldön vagy hazai tárgyú meséjét
részben külföldön játszatva, kapcsolatba tudja hozni az idegen élet
könnyebben felfogható nyilatkozataival, bizvást nyulhat idegen tárgyhoz.
Néha a tárgy természete, a költő czélzata igazolja az idegen tárgyat. De
általában véve jobb itthon maradni, mert mindig közvetlenebb szemlélet,
élénkebb benyomás közepett dolgozhatunk, s nem küzdünk annyi
nehézséggel. Toldy regényében sem a franczia élet rajza érdekes, mert e
tekintetben nem egyéb az, mint a franczia regények halvány másolata.
Styljében is van némi franczia könnyedség, választékosság, néhol az
ékesszólásig is fölemelkedik, de egyenetlen, nem eléggé magyaros s
maradt benne valami a politikai vezérczikkek értekező modorából egész az
olynemű állítmányok, megkülönböztetések- és műszavakig, melyek
teljességgel nem regénybe valók. E regény más tekintetben is különös
vegyület. Komolyság és léhaság, éles megfigyelés és gyermekes felfogás,
valódi élmény és üres képzelgés, lélektani találó rajz, s kirivó
ellenmondás, gyöngéd hajlam és brutális ösztön, bölcselő szellem és
gavalléros szeszély, emelkedés és sárban fetrengés váltakoznak e
regényben. De az méltánylandó a szerzőben, hogy úgy látszik, volt valami
mondanivalója, egy elhervasztott élet titka, egy lélektani feladat
megoldása. Mily kár, hogy mindez se æsthetikai, se lélektani tekintetben
nem érdemelte meg a reá fordított fáradságot.
Anatole kora árvaságra jutott gyermek, kinek fejlődését egész
férfikoráig, öngyilkossága perczéig különös gonddal rajzolja a szerző.
Körüle csoportosítja regénye minden személyét, eseményét s nem annyira
érdekfeszítő bonyodalomra törekszik, mint lélektani tanulmányra. A
gyermekifjú szilaj, heves, de tehetséges és mély érzelmű, érzéki,
korhelységre hajló, de becsületérző és szilárd akaratú. Gyámatyja egy
becsületes hírben álló családhoz adja szállásba, de a mely mindinkább
szegényedik. A családban egy szép felnőtt leány is van. Az anya, ki nem
tudja tűrni a szegénységet, az atya tudta nélkül egy gazdag bankárnak
szerzi oda leányát. Minderről sejtelme sincs Anatolenak, egész testvéri
viszony csatolja a leányhoz. Azonban a leány egy este elcsábítja
Anatolet, ki minden szemérem és küzdés nélkül enged a kisértésnek, s
hónapokig tiltott viszonyban él vele a lelkiismeret legkisebb furdalása
nélkül. De a midőn megtudja, hogy kedvese egy bankártól kitartott
személy, az erkölcsi felindulásnak és megcsalt szerelemnek oly dühe
szállja meg, melyet így rajzolva teljességgel nem tartunk
természetesnek. Elhagyja a házat, nem hisz többé a női erényben,
tanulmányainak él és bosszúból nőcsábításra adja magát. Azonban egy
fiatal leánynál, ki valódi tiszta szerelemmel csüng rajta, de a kit ő
nem szeret, csak el akar csábítani, nem várt ellenállásra találván,
ismét hinni kezd a női erényben. Nagy hatású hirlapiróvá lesz, ki rajong
a köztársaságért, félelmes hírre emelkedik a franczia császárság korában
s bele szeret egy napoleoni tábornok leányába. A leány is szereti őt.
Anatolet visszatartják a házasságtól politikai elvei; azt nem teheti,
hogy a másik párthoz menjen át, azt tehetné, hogy lemondva a nyilvános
pályáról, valami olyan biztos állást szerezzen magának, mely nem kivánja
elvei megtagadását, de oly lelkesedéssel csüng hazája sorsán,
köztársasági elvein, hogy a politikai küzdelmek teréről visszavonulnia
lehetetlen. A leány így is férjhez menne hozzá s osztoznék sorsában.
Ekkor másnemű kételyek ébrednek Anatoleban. Eszébe jut az a család,
melynek körében növekedett, melyet a szegénység a bűn karjába taszított.
Az ő állása sem biztos, kedvese fényűző élethez szokott, s nem tudná
tűrni a nélkülözést s az ő családja is oda sülyedhet, a hova amaz. Fél,
hogy nem tud megélni vele. Hirtelen tönkre juthat; ma vagy holnap, tíz
vagy húsz év mulva egy reggel nyomorra ébredhetnek. A nyomorban mindig
van valami megalázó s könnyen vezet a gyalázathoz. Anatole
szenvedélylyel szereti a leányt s nem tud nélküle élni, de szint’ oly
szenvedélylyel csüng kételyein, rögeszméjén és nem akar nősülni – tehát
főbe lövi magát.
Szerző nagy gonddal rajzolja e lélekállapotot s bár mellékesen nem egy
igaz, finom vonást tár fel, a fődolgot nem képes elhitetni velünk. A
szomorú katasztrófa nem szívreható, sőt némi gúnyos hangulatot ébreszt.
Mi legalább fel nem indultunk rajta s önkénytelen egy magyar népmese
töredéke jutott eszünkbe. Megbocsát a szerző, Csokonaiként
ha ily nagy ügy felől
Egy alacsony példát merünk hozni elől.
«Volt a világon, hol nem volt, még az operentiás tengeren is túl volt,
volt egy jó módú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy leánya.
Egyszer oda ment egy szép fiatal legény másodmagával ház-tűz nézni.
Mindjárt kinálták őket tyúkkal, kalácscsal, borért is leküldte az ember
a lyányát a pinczébe. Lement a lyány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a
legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott
vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő, a pincze oldalához
támasztva. Elgondolkozott a lyány, hogy érte most itt vannak a ház-tűz
nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, ő annak vesz egy
kis ködmönt a vásárban, a kis fia egyszer le talál szökni a pinczébe,
csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldűl, a kis fiút
agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány annyira
elkeseredett, hogy leült az ászokra s ott sírt.»
Vajon több oka van-e Anatolenak az öngyilkosságra, mint a mesebeli
lyánynak a pityergésre? Bizonyára nincs. De a népmese komikumnak
dolgozta fel azt, a mit Toldy tragikai indoknak használt. A valódi
szerelmes nem úgy érez és gondolkozik, mint Anatole. S ha kedvesét csak
gyöngédségből féltené sorsához kötni! de tulajdonkép ő most sem hisz a
női erényben és feláldozásban, s kedvesét képesnek hiszi a
becstelenségre. Az ily ember lehet, hogy nem házasodik, de nem is öli
meg magát szerelemből. Anatole egész a nevetségig lelkiismeretes, ha
házasodni kell, de régebben, midőn nőcsábító kalandjait űzte, e
természetéből egy mákszemnyit sem láttunk. Még nagyobb ellenmondást is
találhatni Anatole jellemében. Oly erős benne a politikai becsvágy vagy
ha úgy tetszik a hazaszeretet, hogy szerelméért nem akarja feláldozni
politikai szerepét. A ki ily hévvel csüng hazája ügyén, nem öli meg
magát oly könnyen épen a szerelem miatt, a melyért semmit sem akart
áldozni. Nekünk úgy tetszik, hogy Anatole se hazáját nem szereti erősen,
se kedvesét s rögeszméje oly nemű esztelenség, a melyet bajosan
tárgyalhatni költőileg s legkevésbbé tragikai alapon. Szerző e mellett
úgy mutatja be hősét, mint a modern társadalom erkölcseinek áldozatát.
Nem érthetni eléggé, hogy ezzel hova czéloz. Miben hibás a társadalom?
Abban-e, hogy Anatolenak nem adott elég vagyont rögeszméje eloszlatása
végett, vagy hogy a köztársasági publicistákat rászoktatja nem az
egyszerű, hanem bizonyos fényűző körben élő hölgyek kedvelésére? Vagy
hogy korunkban mindinkább kezd kimenni divatból az önmérséklet, lemondás
s az isteni gondviselésbe vetett bizalom s az emberek a gazdagságot,
élvezetet tartják egyedüli boldogságnak? Azonban a bajt inkább
sulyosbítja, mint gyógyítja amaz «egészséges materialismus», a melyhez
rokonszenvét szerző regényében több helyt elárulja.
Szerző mással beszélteti el regényét, de néhol egészen maga beszél.
Előre tudja, hogy regénye nem fog tetszeni a kritikusoknak. Elmondja,
hogy az apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól, neki
van bátorsága erre, mert az emberi szív az ars poetica ellenére is
szenvedhet. A pedans kritikusok képesek elvitatni a jogosultságot oly
szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik, hogy
valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, ha szenvedésében nem
találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe
beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már «udvarképesekké» tett a
költészetben. Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, nem valószínű,
mesterkélt csinálmány. Nem valószínű és mesterkélt az, a mi alatt egy
lélek megtörik! A pedans æsthetikus mathematikai határozottsággal be
fogja bizonyítani, hogy az a lelki küzdelem, a mely e regény tárgyát
teszi, egyáltalában lehetetlen, ki fogja mondani nagy képpel a bölcs
itéletet, hogy Anatole nem szeretett. Nem szeret az, kit a szerelem ölt
meg! De a közönség nemcsak ezekből áll.
Ily s ehhez hasonló ömlengést találunk mindjárt a regény elején. Szerző,
mintha sejtene valamit, jó előre gondoskodik műve védelméről s igyekszik
megfélemlíteni kritikusait. De hát oly félemletes dolog-e az, ha az író
a róla nem kedvezőn nyilatkozó kritikusokat a pedansok közé sorozza?
Semmi sem lehet ennél természetesb és mindennapibb. Szép ha az író merni
kész, ha új ösvényt tör, de a merészség még magában nem lángész s az
akarat még nem tény. A kritika természeténél fogva conservativ s csak
hosszas vizsgálat s küzdelem után szokott megalkunni az új viszonyokkal,
ha a valódi sikernek lehetetlen már ellenállani. Nekünk úgy tetszik,
hogy itt nincs az az eset, sőt küzdelemre sincs szükség. Az nem új
dolog, hogy valaki hibás lélektani alapon szövi és oldja meg regényét.
Sokan tették ezt már Toldy előtt is és sokan fogják tenni utána is, a
nélkül, hogy őt utánozni akarnák. Toldy mindegyre azt állítja, hogy ime
Anatole meghalt, szerelme ölte meg, tehát szeretett. Elhiszszük, hogy
meghalt, nem kivánunk halotti bizonyítványt, de nem hiszszük, hogy a
szerelem betegségében halt volna meg, mert a bonczolás mást bizonyít.
Toldy sokat emlegeti az æsthetika önkényes szabályait «udvarképes»
indokait, összeütközéseit. De vajjon az æsthetikának nem ugyanaz-e
forrása a mi a költészetnek: a természet és az emberi szív? Nem innen
meríti-e az æsthetikus elveit, törvényeit, a költő pedig lelkesülését és
erejét? Minden a mi ezzel ellenkezik, oly kevéssé æsthetikai törvény,
mint költői szépség. S ha a költő indokokat használ, melyek nem
természetesek, összeütközéseket, katasztrófát, melyek nem kelthetnek
tragikai részvétet, ki a hibás, az æsthetika-e, mely semmi önkényest nem
kíván a költőtől, vagy a költő, a ki önkényesen oly eszközöket használ,
a melyekkel nem érhetni czélt? Ki tehet róla, hogy némely indokot,
összeütközést inkább komikailag dolgozhat fel, mint tragikailag s holmi
pusztán egyéni szeszélyek, különösségek, rögeszmék nem hatnak reánk oly
varázserővel, mint a mindnyájunkkal többé-kevésbbé közös szenvedélyek.
Nehány frivol, sőt durva jelenetet is találunk e regényben. Úgy látszik
ezek is a szerző æsthetikai szabadelvűségéből folynak, mely fellázad
mindennemű korlát ellen. De ez sem új dolog a világon s Toldy oly
kevéssé fogja «udvarképessé» tenni a költészetben, mint mások. Általában
nincs okunk meghódolni Toldy æsthetikai vívmányainak, a melyekről
regénye elején annyi önérzettel szól. De szivesen elismerjük tehetségét,
melyet e regénye is tanusít s ennél sokkal jobbakat várunk tőle, kivált
ha nem ápolja oly melegen erkölcsi és æsthetikai sophismáit.
Bajza Lenke regénye egészen más, mint Toldyé. Mintha egy rideg
férfi-szobából egy csinos női salonba lépnénk. Illatszerrel tölt lég,
selyemruhák suhogása, tükrök, lámpák, ékszerek fénye vesz körül. A
komornyik egész fontossággal jelenti be a vendégeket, a szolgák keztyűs
kézzel és ezüst tálczán hozzák be a levelet vagy látogatójegyet, a
kocsiajtót a legilledelmesebb hajlongások között nyitják fel, ha
érkezünk vagy távozunk. A szenvedély nyelve helyett társalgást vagy
csevegést hallunk, az embereknek inkább modorával ismerkedünk meg, mint
bensőjével, eltöltjük az időt, de unatkozunk is és vágyunk az isten
szabad ege alá egy kis friss levegőt szívni. Valóban e regény az előkelő
világból, az előkelő világnak van írva, bizonyos előkelő bágyadtsággal.
Bajza Lenke sokat haladt, mióta évekkel ezelőtt egy pár kötet
beszélylyel föllépett, s írónőink közt alkalmasint ő ír legjobb regényt.
Sok ügyességgel szövi meséjét, gondot fordít a jellemzésre is, de a
bonyodalmat nem annyira a viszonyok kényszerűsége, mint saját jóakaratú
önkénye vezeti, jellemrajzában pedig kevés az elevenség s olykor nagyon
is kirí a czélzatosság. Főszemélyei, mint Léda, Róbert, igen
eszményített alakok az eszmény igazsága és bája nélkül. Nem
érdeklődhetünk eléggé irántok, s nem hihetünk bennök. Nem rokonszenves
vagy épen gonosz jellemei még kevésbbé igazak. Waldau, Waldheim grófné,
Hildegard, Warburg az erőltetett czélzatosság szülöttei. Sternberg gróf,
Marie s a mellékalakok már jobban sikerültek, bár nem emlékünkbe
tapadók. Szerző sokat beszélteti személyeit, igen is sokat, de biztos s
erős vonásokkal nem tudja fölleplezni bensőjöket, s nem törekszik
egy-egy nagyobb jelenet kellő színvonalára emelkedni. Ugyanazon kimért
társalgási hangon foly minden s a mellékdolgok csaknem annyi helyet
foglalnak el, mint a lényegesek. Valóban a mese szövevénye többet ér
előadásánál, mely ritkán tudja kizsákmányolni amannak előnyeit. Az
előkelő világ aprólékos kedvtelései mindig ott lábatlankodnak s gyakran
nem jellemzési czélból, a társalgás sok mindenről foly, de a cselekvény
keveset nyer vele. A regény nyúlik s nem egyszer unalmas.
Bajza Lenke szigorúan megbünteti regénye rossz embereit és megjutalmazza
a jókat, csak az a baj, hogy jóakarata kissé önkényesen vezérli az
emberi élet rendjét. A miből erős összeütközést várnánk, könnyen
elsimul, a mit nem tartunk sok küzdelemre valónak, hosszas és nem eléggé
érthető bonyodalmak forrása. A mű hősnője Léda, egy bukás szélén álló
bankár leánya, a ki atyja becsülete megmentése végett, szive ellenére
férjhez megy egy blazirt és romlott szivű ifjú bankárhoz. E mellett
titkon szereti Waldheim Róbert grófot, a ki egész lovagi rajongással
csügg rajta. Azt hiszszük, hogy az összeütközések e dús anyagát rejtő
viszonyokból szövődik a bonyodalom. Máskép történik. Léda oly távol
tudja magától tartani férjét, mint akármely alkalmatlan udvarlót, de
mindamellett költi s egy pár év mulva örökli millióit és végre férjhez
megy Róbert grófhoz. E szerencsétlen szerencse megtörténhetik ugyan, de
csak esetlegesség, s nem a dolgok kényszerű természetes folyama, pedig a
költőnek ezt kell rajzolni. Tulajdonkép Lédának második férjhez menetele
a regény főtárgya, a mint a czím is mutatja. De nem érthetni eléggé,
miért kell annak annyi bonyadalmat szülni. Róbert és Léda szeretik
egymást és semmi sem áll útjokban, hogy egymáséi legyenek. Róbert erős
akaratú, független férfiú, s keveset hajt anyjára, a ki aristocratiai
gőgből ellenzi a házasságot. Azonban a mű czíme: _Előitélet és
felvilágosultság_, ezért szükséges a szerzőnek úgy szőni meséjét, hogy
Róbert anyja kényszerüljön személyesen megkérni Léda kezét fia számára,
hogy Róbert lemondva a diplomatiai pályáról, gyárt alapítson, üzleti
ember legyen s több ilyes történjék, a mik nagyon is mesterkélt dolgok.
De ha nem dicsérhetjük a cselekvény e czélzatos és erőltetett oldalát,
nem tagadhatjuk meg az érdekességet némely részlettől, kivált azoktól,
melyek Marieval és Sternberg gróffal kapcsolatosak. Bár a regény
színhelye Németország, a német élet kevés nyomát találjuk benne, de
találunk az előkelő világ városi, falusi és fürdői életéből nem egy
találó vonást, gondos rajzot, a mi futó megfigyelésnél mindenesetre
többet tanusít.
Tolnai és Beöthy nem lépik át a haza határait; egy-egy magyar
mezővároska vagy falu életéből merítik tárgyukat. Mindenik mintegy
tíz-tizennégy ívnyi regénynyel járult az 1872-ik év
termékenységéhez.[14] De mindkét mű inkább hosszú beszély, mint rövid
regény, a mi egyébiránt semmit sem von le becsökből. Magyar élet tárul
ki előttünk, a Duna mentében barátságos falvak intenek felénk s egy-egy
parochia, udvarház vagy földmíves-lak titkaiba pillantunk be. Ez
ismerősök között még sem vagyunk egészen otthon. A hazai viszonyokba
képzelt elemek vegyülnek, s a jól ismert alakok jellemző vonásai mintegy
eltorzulnak. Ide járul még az elbeszélő hangulat is, a melyben van
valami olyas, a mi inkább elkedvetlenít, mint vonz. Mind Tolnai, mind
Beöthy jeles stylisták, jó elbeszélők, különösen Tolnai, a ki néhol
jellemzőn és művészien rajzol és stylje kiválóan magyaros. De
mindkettőnek elbeszélő hangulata, bár különböző árnyalattal, kesernyés
ízű, a mely nem tud humorrá emelkedni s olykor rideggé válik.
Tolnai egy jómódú földmíves-családot rajzol, a melyet a hiúság és
uraskodás tönkre juttat. A történet a Bachkorszakban játszik. A
nagyravágyó személy egy éltes asszony, Bokrosné, a ki örömmel fogad
szállásba egy adószedő cseh hivatalnokot, fiát erőnek erejével úrfivá
alakítja s elvéteti vele az adószedő leányát. Az adószedő had kiéli,
tönkre teszi a Bokros-családot s a koldusbotra jutott beteg anya
kénytelen egy másik fiához menekülni, a kit kitagadott, mert ez nem
helyeselte uraskodását és ellenére egy kalvinista pap láányát vette
nőül, a kivel boldogan élve, keze munkája után szép vagyonra tett szert.
Sok mindent megértünk a Bach-kormány idejében, de hogy a nép kapjon a
cseh adószedőkön, valóságos uraknak nézze őket, vágyjék atyafiságukra,
ilyennek sohasem hallottuk hírét. Városokban, kivált némely németes
városban, mesteremberek vagy más középosztálybeliek összeelegyedtek
velök, bár ez sem volt gyakori eset, de a magyar nép gyűlölte őket s
némi aristokratiai gőggel tekintett reájok. Hogy magyar földmíves
felesége oly valamibe helyezze hiúságát, a mi se sorsosainál, se a vidék
más osztályainál nem talál viszhangra, sőt gyűlölet és megvetés tárgya,
mind valószínűség, mind jellemzetesség tekintetében teljesen elhibázott
felfogás. De más oldalról is találunk e nőben egyet-mást, a mit nem
eléggé érthetünk; nem értjük különösen azt, hogy miért haragszik másik
fia házasságára; hiszen ha egy földmíves papleányt vesz nőül, az csak
hizeleghet anyai hiúságának. Mivel kevesebb egy pap leánya az
adószedőénél? Egy más földmíves-család rajzát is megkezdi szerző, a
Vörös Gáborét, a ki szintén idegen hivatalnokot fogad szállásba, hogy
vele leányát elvétesse. Azonban a cselekvény ez ága ki nem fejlődik s
kevés befolyással van a másikra. A Bach-hivatalnokok jellemzése sem
sikerült. Ez izetlen embereket izetlenül is rajzolja szerző. Leginkább
sikerült az egész regényben a másik fiú, András jellemzése. Midőn
szerelme fölébred, küzd magával, egyik jó emberével közli titkát, majd
vele leánynézőbe megy, mind igen találó vonások. A háztűznézés, az öreg
pap háztája, maga és leánya alakja plasztikailag emelkednek ki. Az
igazság egyszerűséggel, a melegség kellemmel vegyül. Itt élet és szív
lüktet, a többi láz, képzelgés. Kár, hogy a lakodalom rajza már gyöngébb
s az ifjú pár mindinkább veszti érdekét.
Beöthy egy kis birtokú nemes fiatal ember életpályáját, vagyis inkább
szerelmi történetét tárja előnkbe. Az ifjú jószivű, becsületes, de
élhetetlen és akaratnélküli ember, szenvedőleges természet, a ki alig
ragadtatik tettre. Sorsa magát és másokat szerencsétlenné tenni. Az
egész jellem nem úgy van rajzolva, hogy bizonyos osztály vagy faj
jegyeit hordja magán, sőt nem is annyira egyén, mint egyéni szeszély
szülötte, kinek keresve sem találjuk párját. Nőül akar venni egy
papleányt, egy kissé hajlamból, de leginkább szánalomból, hogy jót
tegyen a pap családjával, s belészeret egy előkelő nemes család
ivadékába, a kihez a faluból feljár leczkéket adni. A papleánynak nagy
későre visszaküldi a mátkagyűrűt, az úri kisasszonynak szerelmet vall,
ki ezt viszonozza is és nem akar gróf kérőjéhez nőül menni, hanem hozzá,
de megtudván, hogy anyja hasonló körülmények között szerencsétlenül
járt, enged nagynénjei kérésének s mivel a becsületes Márton nem igen
biztatja, grófné lesz, nagyvilági hölgy, ki egészen elfeledkezik hajdani
kedveséről. Az egész nagyon rideg történet, meglehetős kesernyés hangon
elbeszélve. Csodálkozunk, hogy fiatal költő hogy írhat ilyet. Sehol a
szenvedély heve, ábrándja, elragadtatása, erélye. De mégsem
csodálkozunk. Beöthy nem az első ifjú író, ki bizonyos koraérettséget
erőltet magára, fájdalmasan mosolyg az ábrándokon s holmi közönyös
gunyorban keresi hol a tárgyilagosságot, hol a humort, de egyiket sem
tudja megtalálni. A mű hőse teljesen elhibázott. Egy egészen
szenvedőleges jellemet csak úgy lehet érdekessé tenni, ha benső világát
nagyon gazdagnak vagy legalább rokonszenvesnek rajzoljuk. Biró Márton
szellem, érzés, eszme és törekvés tekintetében nagyon kopár lélek s a mi
becsületesség és érzelmesség van benne, csak arra való, hogy annál
inkább kiemelje élhetetlenségét, korlátolt eszét, gyávaságát és idétlen
termetét. Mindenütt valami groteszk vegyül jellemzésébe s átcsap az
elbeszélés hangjába is. A hős iránt nem részvétet érzünk, hanem olynemű
sajnálatot, minőt egy beteg, magával jótehetlen ember kelthet föl. Nem
tudjuk megfogni, hogyan szeretett bele egy ifjú szép leány, sőt az egész
történet talány marad előttünk, nem az események, hanem a jellemek és
viszonyok rajza miatt. Pedig Böthy biztosan is tud jellemezni ott, a hol
nincs egy képtelen lélektani feladat lidércznyomása alatt. Biró Márton
gazdasszonya, az öreg pap és felesége, a rektor jól vázolt alakok. Néha
a lélekállapotot a természettel együtt, egymásra hatva, szerencsésen
festi. De az egészből épen úgy hiányzik egy mindent átható eszme és
érzés ereje, mint az igazság és művészet bája.
Ime az 1872-ik év nevezetesb termékei a regényirodalom terén. Haladunk-e
vagy sülyedünk, örvendenünk kell-e vagy aggódnunk! E kérdésekre bajos
határozott feleletet adni. Annyi bizonyos, hogy elbeszélés és styl
tekintetében nagy haladást mutat regényirodalmunk. Hasonlítsuk csak
össze Jósika _Abafi_ját napjaink kevésbbé sikerült regényével és látni
fogjuk, hogy újabb regényíróink jobban, szebben és magyarosabban írnak.
A történelmi regény tere ugyan parlagosodni kezd, de a jelenkor annál
inkább vonja az elméket, tárgyban és formában nagyobb változatosságot
látunk s az egyéni és jellemzetes iránt élénkebb érzék mutatkozik. De
hiányzik a nagy eszmék és érzések, az emberi és nemzeti nagy érdekek
valódi cultusa, a mely Eötvös regényeit annyira jellemzi, az emberi szív
ama mélyreható vizsgálata, a szenvedélyek nemezisének az a biztos és
félemlítő rajza, a mely Kemény regényeinek oly kiváló sajátja.
Többé-kevésbbé bizonyos könnyelműség vagy egyéni szeszély vezérli
regényíróinkat. Nem sokat gondolnak a fődologgal, mert nem hatja át őket
valamely nagy eszme vagy érzés, igen eltelnek egyéni szeszélyökkel, s
azt hiszik, hogy a mi bizonyos körülmények miatt rájok nézve érdekes,
annak fogja találni a közönség is. Alig látjuk az egyénben a fajt, a
fajban az egyént, a cselekvényben az eszmét, a részek között az
öszhangzást. A genre elölni látszik a magasabb szárnyalást, a fensőbb
jellemzést s a különös és kirivó a jellemzetes helyét akarja bitorolni.
Belezökkentünk a magyar élet rajzába s mindent fel akarunk ölelni. Jól
van, de igyekezzünk a sajátságosnak általános érdeket adni s a nemzetit
összhangzásba hozni az emberivel, az eszmék világánál, az érzések
erejével, az ízlés sugalmai szerint. Egész új társadalom kezd képződni a
régi romjain a fővárosban és vidéken egyaránt. Az élénk politikai élet
új helyzeteket és typusokat szült. Tartsátok előnkbe a magyar társadalom
tükrét, rajzoljátok erényeinket, bűneinket, bohóságainkat, az
aristokratia, a középosztály, a polgárság, az írói s művészi világ, nép
és nemzetiségek sajátságait, beléletét; az örök emberi szenvedélyeket
vegyítsétek az új helyzetek és törekvések elemeivel. Legyetek valódi
regényírók, a társadalom birálói, erkölcsrajzolók, s az eszmény őrei. Mi
ezt várjuk a magyar regénytől ma vagy holnap, de ez időnek el kell jőni.
Nem vagyunk a pessimista kritika képviselői, de épen azért, mert hitünk
és reményünk van, a jelenre nézve nem ringathatunk senkit csalódásba,
legkevésbbé regényíróinkat.