Irodalmunk történelme terén mintegy tiz-tizenöt év óta meglehetős élénk
mozgalmat tapasztalhatni. Már nemcsak életrajzok, tanulmányok jelennek
meg, hanem egész rendszeres munkák is, melyek a legrégibb időktől egész
a legújabbig tárgyalják irodalmunkat. Azonban meg kell vallani, hogy e
mozgalomnak inkább csak zaja van. Toldy munkáit kivéve még csak valami
figyelemre méltó sem jelent meg e téren. Leginkább kézi könyveket
veszünk, rossz kézi könyveket, melyek alig egyebek, mint Toldy munkáinak
szerencsétlen kivonatai, még szerencsétlenebb toldalékok kiséretében.
Ferenczy, Lonkay és Környei munkái gyarló compilatiók. A Lóskayét még
nem olvastuk; a mi a Jámbor Pálét illeti, ez valódi botrány, melyet
bajos szó nélkül hagyni. Jámbor nemcsak a költői, hanem a politikai
pályán is némi sikert vívott ki; irodalomtörténetéből számos mutatványt
közöltek a lapok, legtöbbet épen legtekintélyesebb politikai lapunk.
Mindez fontosságra emeli e munkát; ily körülmények közt hallgatni róla
csaknem annyi volna, mint helyeselni, mi valóban kétségbeejhetné
mindazokat, kik hisznek irodalomtörténelmünk jövőjében.
Szerző tulajdonkép nem tudta, mit akar írni. Előszavában egy helyt ezt
mondja: «Fáradságunkat leginkább megjutalmazná, ha munkánk a felsőbb
osztályokban tankönyvül szolgálna.» Tehát iskolai kézi könyvet akart
írni. De minő iskolai kézi-könyv ez, melyben nem hogy módszer, hanem még
rendszer sincs, mely a történelmi adatokat kipkedve-kapkodva, felemáson,
szerves kapcsolat nélkül adja elő, zavaros fogalmakat, sőt absurdumokat
tanít s mindezt bizonyos öntetsző szónoki dagálylyal? A könyvet némi
előleges ismeretek nyitják meg. Egyetlen szakaszocska is évekre
megzavarhatja a tanuló fejét. Szerző nem az irodalom, hanem az
irodalomtörténet fogalmán kezdi magyarázatát s csak később száll az
irodalméra. Egy csoport flosculust szór jobbról-balra, Kunosst és
Munkácsit, mint az irodalom martyrait emlegeti, s a többek közt ekkép
emeli ki az irodalom történelmének becsét: «Haszna az irodalom
történetének továbbá az, hogy megmutatja, mikép lett a mondából legenda,
legendából egyházi ének, mikép lett a versből dal, a dalból éposz stb.»
A ki így ír, nem lehet fogalma sem irodalomról, sem történelméről. Hát
még mi furcsa következtetéseket húz ki mindebből! «Azért – mond végül –
minden könyv becses, mely az irodalom történetét rendszeresen
tárgyalja.» Tehát a rossz könyvek is becsesek, ha az irodalom
történelmét tárgyalják. Valóban e könyvnek nagy szüksége van ez
állításra. E szakaszt közvetlen a költői nyelv fejtegetése követi. «És
ég! mily különbség van a prózai és költői nyelv között – kiált föl
pathoszszal – amaz a szótárból szedi a szavakat, míg emennek szótára a
lélek, amaz szükséget fejez ki, emez gondolatokat és képeket.» Tehát a
költőn kívül minden ember kezében szótárral beszél, tehát a költőn kívül
senki sem fejez ki gondolatot. E furcsa különböztetést furcsábbnál
furcsább példák világosítják. Például: «A föld fűves, ez prózai nyelv, a
föld virággal van tele, prózai nyelv, a föld virágos, szintén nem üti
meg a mértéket akkor, midőn a tavasz pompáját akarjuk kifejezni;
ellenben a föld virányos, ez költői kifejezés, mert a tavasz szépségeit
egy élő képben állítja elő.» Még csak nem is sejthetni miért nevezi
szerző a «virányos földet» képnek, midőn az oly kevéssé kép, mint akár a
«fűves», akár a «virágos föld». Hasonlókép magyarázza a költészetet is,
melyet a magasb gondolatok versbe foglalásának nevez s tárgyáúl csak a
fenségest ismeri el. E szerint egy kitünő philosoph könyve versbe
foglalva már költői mű, e szerint a kellemesnek nincs helye a költészet
birodalmában. Még furcsább a nyelvrokonság fejtegetése. Szerző szerint a
nyelvrokonságot nem a nyelvrendszer hasonlósága bizonyítja, hanem «az
egyforma nevek értelmének hasonlatossága». Igy aztán nyelvünk a világ
minden nyelvével rokon, mert először vannak kölcsönzött szavaink, mert
másodszor a közös eredeti nyelvből, mint forrásból, a magyar is épen úgy
merített, mint akármely más nyelv. Az is eredeti, a hogy a mesék és
mondák közötti különbséget magyarázza. «Mesék-e a mondák kizárólagosan?
Ha mesék volnának, akkor elmosódtak volna régen a nép ajkain, nem mentek
volna át kegyeletesen törzsökről törzsökre, mint ősi hagyomány, akkor
majd így, majd amúgy, majd bővebben, majd szűkebben, most e, majd ama
szereplőkkel jelentek volna meg stb.» A népmesék e sajátságát a szerzőn
kívül még senki se födözte fel. Ime mindjárt a könyv elején egy ívről
nem is ígen válogatva mennyi furcsa eredetiséget lehet összeszedni.
Képzelhetni, mennyi van még két egész kötetben.
Jámbor nem fogadja el a már megállapított korszakokat irodalmunk
történelmében, de újakat sem tesz helyökbe. «A történet folyamát –
úgymond – nem korokra, mint szokás, hanem századokra osztók fel, mert
könnyebbnek hiszszük így mind párhuzamot vonni a különböző századok írói
közt, mind a fokozatos emelkedést vagy hanyatlást kijelölni.» E
nyilatkozat mutatja, hogy a szerző a történelmet mint krónikát fogja fel
és épen oly kevés érzéke van a történelem philosophiájához, mint
előadási módjához. Az emelkedést és hanyatlást neki az évek száma fejli
meg s nem az uralkodó eszmék története. Az írókat rendbe állítja mint
egy compania katonát s úgy tart fölöttük szemlét. Nem is igen tud róluk
valami jellemzőbbet mondani, mint azt, hogy melyik századból valók. A
korviszonyokba, a nevezetesb írók lényegébe annyira sem tud behatni,
mint a legfelületesb conversations-lexikon írói. Ama nevezetes
mozgalomról, melyet Kazinczy fölkeltett, nem tud egyebet mondani, mint
azt: «Mit tett a nyelvújító? Azt bizonyítja a «Mondolat», «Válasz a
mondolatra», «Élet és literatura», stb. sok szót fölelevenített, újakat
alkotott, az idegeneket kiküszöbölte, egy szóval megtanítá az irodalmat
merni, miért Somogyi Gedeon haragra lobbant, mint Geoffroi Talma ellen,
ki szintén újító volt a színvilágban. De Kazinczy ezért haladott
rendítlenül, daczára a mennyköveknek, melyek homlokára csak több
fénysugarat szórtak. Joga volt haladni, mert ma nyomán halad a nemzet.»
Révayról, mint nyelvészről csak annyit mond, hogy az ik-es ige ügyét
fontos okokkal eldöntette. A többi mind általános s gyermekes phrasis.
Például: «Mesteri keze alatt fennmaradt a nyelv, sőt megújult. Mert a
nyelvnek, mint a növénynek, örökké újulni, nőni és izmosodni kell. Olyan
az, mint a Phönix. Ki hinné, hogy a lepke könnyü szárnyaival valaha
földön mászó állatocska volt? Ezt lehet mondani a magyar nyelvről is… Ha
jellemezni akarjuk Révayt, nem tehetjük ezt jobban, mint ez egy szóval:
nyelvújító.» De ez még mind semmi ahoz képest, a mit itt-ott az európai
mozgalmaknak irodalmunkra tett hatásáról találunk e könyvben. «Ha a XVI.
század szellemei mozgalmait vizsgáljuk – mond egy helyt – három uralkodó
eszmét találunk ott, t. i. a hitújítást, az époszt és tragédiát.»
Szerzőnk így a hítújítást az éposz és tragédiával egy sorba téve
elmondja, hogy e hítújítás előállította nálunk Dévai Biró Mátyást, Tasso
és Camoens Ilosvait, Shakspeare «Balassa Menyhárt» ismeretlen szerzőjét.
Aztán felkiált egész diadallal: «Ime a három tényező, mi az irodalomban
új kort nyitott. Igaz, hogy a két utolsó, az eposz és tragédia nem
gyakorolt nálunk oly hatalmas befolyást, mint a többi Európában, de
elég, hogy az eszme megszületett, elég, hogy az eszme élt máshol, hogy
melegségét mi is érezzük.» Igy csoportosítja a mi jámbor szerzőnk az
eszméket és írókat! Igy mernek nálunk irodalomtörténetet írni! Vajha
szerzőnk legalább krónikás tudna lenni. De krónikásnak is csak olyan,
mint történelemírónak. Nem sokat ad a chronologiai rendre. Elég neki, ha
az ugyanegy században született írókat egymás mellé rakhatja. Egyébre
nem gondol. Balassa Bálintot, ki a XVI. század végén született, elébb
tárgyalja, mint Istvánfi Pált, ki már 1539-ben munkát adott ki, Tinódit
később mint Ilosvayt s így tovább. A XIX. század regényirodalma
előadását is Jókain kezdi s úgy megy visszafelé Józsikára. Nem sokat
gondol vele, ha jelesb íróink valamelyike kimarad is könyvéből, de azért
a kevésbbé jeleseket is beigtatja. Erdélyi Jánost még meg sem említi, se
mint költőt, se mint kritikust, hanem ezért Mindszentyről a világért sem
feledkeznék meg; méltányolja mint oly költőt, ki «legmélyebben kap bele
a szent húrokba, melyek sírnak néha újjai alatt». Széchenyi Istvánt se
mint írót, se mint szónokot nem találjuk e könyvben, de találunk
helyette mint nagy tudóst és kitünő szónokot oly különben tiszteletre
méltó férfiút, ki maga sem igényli ama kitüntetést. Politikai
szónokainkat, ha nem voltak egyszersmind költők, egészen mellőzi, de
tele marokkal szórja a koszorút Szabó Imrének, kinek egyházi beszédeit
korszerűeknek és classikusoknak nevezi. Az életrajzi adatokban és néha
épen a legfontosbakat mellőzi s a kevésbbé fontosakat jegyzi föl.
Könyvészeti ismeretei hiányosak vagy olykor épen hibásak. Az «Élet és
Literaturát» úgy említi, mint oly folyóiratot, melynek Kazinczy volt
éltető lelke, s mely leginkább bizonyítja reformatori munkásságát.
Szalárdi krónikájáról azt mondja, hogy az «Új magyar muzeum» harmadik
folyamában jelent meg. Aranyt a Kisfaludy-társaság titoknokának nevezi,
stb.
Ily könyvet szánt szerzőnk az iskolai fensőbb osztályok számára kézi
könyvül. Inkább ne tanulják a magyar irodalom történelmét ifjaink,
mintsem ily könyvből tanuljanak. Azonban ha jól megolvassuk az előszót,
szerzőnk nem iskolai kézi könyvet akart írni; őt magasb becsvágy
vezette. Az az óhajtása, hogy vajha könyve tankönyvül szolgálna, csak
mellékes e fennhéjázó nyilatkozatához képest: «Igaz, hogy már több derék
munkát birunk e téren, de kritikai történetet még nem és szerző
különösen ezt tüzte ki magának czélul.» Hogy mit ért a szerző az
irodalom kritikai története alatt, nem tudjuk, de hogy a kritikáról még
fogalma sincs, bátran erősíthetjük. A ki Környeit, Ferenczyt és Józsika
őstörténelmét történelmi forrásoknak nevezi, a ki azt hiszi, hogy Hadur,
mint a magyarok istenének neve, akár a hagyományban, akár a
történelemben előfordul; a ki Erdélyben a római útak, vízvezetések és
mozaikok maradványait a húnok művészetének és iparának tulajdonítja, az
még csak ne is merjen szólni a történelmi kritikáról. De talán a szerző
ereje a nyelvészeti vagy æsthetikai kritikában nyilatkozik? Fájdalom itt
is hasonló, sőt még botrányosabb tévedésekkel találkozunk. Szerzőnk
gúnyolódik azokkal, kik a «Halotti beszédet» nyelvészeti szempontból
vizsgálják. «Sokat írnak és írtak nyelvészeink – úgymond – ez irodalmi
maradvány helyesírásáról, ősi betűiről (?), eredeti írmodoráról; minket
nem annyira a külső vagyis a betűk, hanem a szellem érdekel. Nem az a
kérdés, mikép írtak íróink, hanem mit írtak íróink? Ha érczszobrok
talapján ezer sírirat mind arany betűkkel is maradt reánk, semmi haszna
benne az irodalomnak, ha üres gondolatok halványodnak az arany betük
mellett.» Azért mit sem ád a halotti beszéd nyelvészeti érdekére, hanem
agyba-főbe dicséri mint szónoki művet. A par excellence kritikai
irodalomtörténetíró mellőzi legnevezetesb íróink nyelvészeti
vizsgálódásait; se nem ismerteti, se nem birálja; elég ha oda veti:
«Különben Ferenczy következő kulcsot használt a halotti beszéd helyes
olvasására.» Igy vagy még így sem tárgyalja szerzőnk irodalmunk
történetét nyelvészeti szempontból. Hamar kész az egészszel. Azt tudja
legjobban, hogy mi az ik-es ige, mit sokszor föl is említ. A melyik
régibb író ezt szabályosan használja, nagyon megdicséri, a melyik vét
ellene, annak elitéli nyelvét. Pázmány stylusa legnagyobb érdemét is az
ik-es ige helyes használatában helyezi s még abban, hogy feltámasztotta
a határozott és határozatlan ige külön hajtogatását. Hogy ez utóbbi
állítását miből és mi módon okoskodta ki, a jó Isten tudja, de úgy
hiszszük, eléggé mutatja, hogy mit ért szerzőnk az irodalom kritikai
története alatt.
Aesthetikai kritikái sem sokat különböznek a nyelvészetiektől.
Tulajdonkép egyetlen írót se jellemez, csak beszél czifrábbnál czifrább
dolgokat s a mit az egyikről mond, a másikról ís majd mind el lehet
mondani. A könyv jó részét idézetek foglalják el a jelesb költők
műveiből, melyeket sajátságos felkiáltásokkal kisér. De mind ez
türhetőbb fejtegetéseinél, melyek valóságos carricaturák. Halljuk csak
mit mond Garayról: «Vannak, kik Garayt nem tartják fölkent költőnek, én
ezeknek e négy sorral felelek:
Harmincz nemes Budára tart,
Szabad halálra kész,
Harmincz nemes bajtárs előtt
Kont a kemény vitéz.
Lehet-e az, hogy ily sorok, hol minden szó tűz és erő, ihletlen kebelben
teremjenek? Vagy ezzel: