vagy ezzel:
Vélnéd egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.
vagy ezzel:
S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj.
vagy végre ezzel:
Igy áll az ős erdők dísze,
Az óriási cser.
Ha ezek nem költői szépségek, akkor semmi sem szép a világon.» Igy
fejteget szerzőnk, oly sorokkal bizonyítgatja Garay nagyságát, melyek
magokban semmit sem érnek, s melyeket akárki megírhat. Néha mélyebben is
beleereszkedik a költemények bonczolatába, keresi az alapeszmét s
történetesen csaknem majd mindig a költemények végén találja meg. «Mi
teheti széppé – úgymond – Petőfi Rózsavölgyi halálára írt költeményét?
Az alapeszme, mely nem más, mint a koldusbot.» (E szó épen a vers végén
van.) Bajza Apotheosisát «szabatos és virágos nyelve» mellett is azért
nem méltányolhatja, mert nem látja elég világosan az alapeszmét, melynek
a költemény végén kellene lenni. «Mi itt az alapeszme? – kérdi. – Hát a
jövőben? Ha az, úgy e szavaknál kell végződnie: áll a villámos ég.» Ily
hamar készen van irodalmunk első kritikai történetírója mindennel.
Általában nem untatja olvasóit. Jelszava: «breviter et confuse». «Mi a
dráma? – kérdi egy szakasz elején – megmondja Hebbel a Nibelungenben:
Már nem birom oly súlyos a teher,
Vedd Detre úr magadra koronám,
S vidd a világot hátadon tovább
Ama keresztfán függőnek nevében.
Az ily jellemső sorok fölérnek egy felvonással, főleg ha cselekvény
nincs bennök.» Ezzel aztán meg van magyarázva, mi a dráma.
Azzal sem igen lehet vádolni szerzőnket, hogy szigorú vagy épen epés
kritikus. «Galamb szíve van és epéje nincs.» Dicsér mindenkit, Kisfaludy
Károlyt épen Shakespearehoz hasonlítja. Nehányat idéz Emerson
Shakespeareről írt essayjéből, melyet magyar fordítójának, Jancsónak,
tulajdonít s így kiált föl: «E rajzot Kisfaludyra is bátran
alkalmazhatjuk, mert ő – nem hiába festő vala ifjú korában – éles
szemeivel meglátta az embert en gros és en detail, meglátta a lelket
minden rétegében és úgy festette le az urat, a cselédet, a nagyasszonyt,
a társalgónőt, a huszárt, a hőst, a mint vannak.» Csak két pontban fejt
ki nagyobb szigort, egyik a «mérték» a másik Petőfi. Fogalma se levén a
magyar rythmusról, legrégibb költőinknél is trochæus és jámbus lábakat
keres s az újabb költők magyar mértékü verseit a nyugat-európai schemák
szerint itéli meg. A rím dolgában már engedékenyebb. «A magyar nyelv –
úgymond – a mily alkalmas a mértékre, ellenben ép oly pártütő a rím
ellen; mi megelégedhetünk, ha az utolsó két szótag csak rokon hangzású,
tökéletesen csengő rímek csak búcsuztatóban fordulnak elő, például: jó
fiam Absolon, ki laksz Apostogon. Tehát «Absolon» és «Apostogon»
tökéletes jó rímek. Petőfi iránt már sokkal szigorúbb. Illő is, hogy a
ki Kisfaludy Károlyt Shakespearenak nevezte, Petőfi iránt szigorú
legyen. Népdalait kevésre becsüli, nagyobbnak tartja az elbeszélésben,
«Megy a juhász szamáron» kezdetű románczát pedig épen tönkre akarja
tenni. «Ki a magyar nép jellemét ismeri – úgymond – ki azt gondosan
tanulmányozza, lehetlen, hogy ne érezze velem együtt, mikép a kedvesét
gyászoló juhász nem töltheti bosszúját a szegény állaton, mely ura
fájdalmát szeméből megérté. Ha a nép fia gyászol: némán ballag, senkit
sem bánt, legfeljebb süvegét emeli meg az előtt, kivel találkozik vagy
némán elfordul, vagy inge ujjával törli ki könnyeit. Ilyen a magyar nép
fájdalma.» Ime mily bölcsen fogja fel szerzőnk e költeményt. Szerencsére
Petőfi tisztelői azzal vigasztalhatják magokat, hogy szerzőnk némely
megrovása valódi magasztalás: «Semmi iskola hívője nem volt» – mond róla
megrovólag. Nem bizony, hanem a helyett tudott költészetünknek új irányt
adni, új iskolát teremteni.
De nem folytatjuk tovább. E folyóirat hasábjait becsesb dolgokkal is
betölthetni, mint ily munka hosszas ismertetésével. Szerzőnk sem iskolai
kézi könyvet, sem kritikai történelmet nem írt. Ha ugyan akart valamit
írni, költészetünk történelmét akarta jellemrajzokban, némi tetszetős
formában. Talán franczia példányok lebegtek előtte, melyeket tökéletesen
félre értett. Azt hitte, hogy a phrasis a tudomány művészi formája s a
tudományt minden fáradság nélkül is lehet szerezni. Nem hozzuk kétségbe
Jámbor költői tehetségét, egy pár csinos verset is olvastunk tőle, de
kétségbe hozzuk, hogy valaha búvárlotta volna irodalmunkat, hogy fogalma
volna az irodalomtörténelemről s kritikáról. E munka nem tévedés, hiba,
hanem valóságos bűn, melyet szerzőnek valaba enyhíteni is nagyon nehéz
lesz.