Megugrottunk.
– No Gazsi, itt cudarul megbuktunk. Se baj… gombház, ha leszakad lesz
más.
Ránk esteledett. – Minthogy körülbelül nem mutatkozott csárdaféle, tehát
a batárban töltöttük az éjszakát.
*
A tiszafüredi hires nyereggyártókkal, mint coadjutor pátrónus, Józsa
Gyuri Bajorországba utazott. A sörnektár ezen jámbor paradicsomában
belebolondul egy árva lánykába, a ki egy kávéházban kassza-Hébe volt.
Azon ürügy alatt, hogy gyermekei mellett, mint gouvernant kényelmes
alkalmazást nyerend: magához csábítá a tapasztalan ifju hölgyet. A
szegény és sokat zaklatott árva kapott a jó alkalmon és Gyurkával
Magyarországba utazott. Bepillantván a Jajvár kietlen sivatagába,
eleinte borzadozott, de a megszokás és remény hatalma kitartó erőre
bátorítá.
– Hol a tensasszony? – kérdezé a principálistól.
– Szüreten van.
– Hát a gyermekek?
– Mind egy szálig vele vannak.
– Merre van a spász?
– Most rendezik.
A leányka gyanakodott, de aztán magához tért.
Minthogy a nép faluszerte mindenkinek érdemleges cimet osztogat, a
Jajvár csőcselékje a leánykát „Bavarának“ keresztelé.
Napok s hetek teltek anélkül, hogy a nőféle cselédet óhajtó Bavára a
tensasszonyt és gyermekeit láthatta volna. Félelmében és unalmában addig
faggatta Gyurkát, mig ez kibuvóul elhitette vele, hogy neje megérkezett,
hanem a pusztán van. Minden áron látni akarván a háziasszonyt,
fölültetik Bavarát egy kas nélküli ökörszekérre. Józsa Gyuri kócspusztai
filegoriájához megérkezik. Ez a hórihorgas vályogalkotmány egy
dombtetőről bámészkodott a rónák végtelenébe. Ozsonnára nyilt az idő.
Pompás bográcsos tokány-illat üti meg a Bavara orrocskáját. Ezt a
hatalmas étket aligha a háziasszony nem készíti, – gondolá magában, s az
aroma után indulva benyít egy ablaktalan szoba félébe. Mit kelle látnia?
Néhány kapcabetyárt, kik valami hosszu késformát villogtatnak a légben.
A betyárok baltásdit játszottak. A megrémült leányka sikoltva rohant ki
a szilaj fészekből, s futása közt ordas vén emberrel találkozik.
– Hol a tensasszony? – kérdezé.
– A tensasszony e tájt én vagyok, – felelt nagy szemeket meresztve a vén
juhász.
Gyönyörű holdvilágos est volt. A szegény árva rémülten lótott-futott az
illatos mezőn. A szomszéd falvak harang-szólama, tanyára érkező nyájak
kolompolása, pásztor furulyák bánatos hangja, s a rónatér pásztortűzei
mélyen hatának érzékeny kedélyére. Keservesen zokogott. Könyek omlottak
száraz kenyerére, s a napi események sulya alatt elbágyadva, egy vályog
omladékon elszenderült. Más nap reggelén zabbal töltött zsákok tetején
ökörszekerezett vissza a Jajvárba. Gyurkát nem találta honn, mert ő az
egri gyülésekre utazott. Belátva keserves helyzetét, összeszedte
batyucskáját, s Baváriába vándorolt.
– Hát a Bavara hol van? – kérdezé Gyurka megérkeztekor Varangy jurium
directortól.
– Megszökött.
– Anélkül, hogy – fátum.
– Dejsz akad ide még oly Bavara is, kitől meg a spectabilis szökik meg.
*
A szilvási gróf egy szekérderék palóc assistentiával bekopogtat egy
izben Józsa Gyurihoz, a kit ép azon nemzeti functióban talál, midőn a
Jajvár mezitlábas tisztjeivel convenciókra egyezkedett.
– No Gyurka, kell-e vendég?
– Szervus cimborám, hogy ne kellene? Kapva kapok rajta, főleg ha ily
nekem való truppot látok, mint a milyet te hoztál.
– Hát egy kis harapnivaló kifutja-e? mert a poroszlai töltésed
megpróbálja az ember appetitusát.
– Enni való? Akad. Hé legények! egyikötök varjut, a másik bibicet
requiráljon. Te pedig kukta szógám, vágd le a vén rókát, jó lesz
bográcsos nyulnak.
Ez ebédprogrammra Vércse és Kula kortesek nagy szemet meresztgettek
egymásra.
– Hogy és mikép vagy különben bruder? – kérdi a gróf Gyuritól.
– Most jól érzem magamat, mert ismét tömve van a padlásom dögbőrrel,
pedig tegnap is elhordott egy angáriát a jebuzeus.
– Tán Nyurga, gyöngyösi zsidó volt nálad?
– Nem biz a, csak afféle házaló handlé.
– Hát hogyan mert oly vékony erszénynyel ily vastag g’seftbe belevágni?
– Kénytelen volt vele. Kissé megtréfáltam ezt a minorennis Judást.
– Hogy hogy?
– Hát úgy, hogy a létrán a padlásra mászott és fitymálni kezdé a
gyönyörü birkahüvelyeket; elbrenoltam alóla a latorját és rémültében oly
áron szedte vette a dögbőrt, a milyet én diktáltam.
– Igen, de revocált.
– Sőt fizetett, mint a köles, s úgy megszeppent, hogy a padlásról
hajigálta rám a bankót.
– Szegény zsidó. Ugyan van-e lelked Gyurka?
– Hát csalja ki a deficitet máson.
Az általános hahotára háttérben guggoló cigányok is az ambitus elé
jöttek röhögni.
– No more, kell-e egy fényes huszas? mondja Gyuri egy borzas
vályogvetőnek.
– Már, hogy ne kellene? Ide vele.
– Nem oda Buda… de ha egy egeret nyersen bepakolsz: akkor tied a ragyogó
jószág.
Minthogy a Jajvár környéke hemzsegett az egércsordától, rögtön csiptek
egy majorennis fajut, melyet a cigány szőröstől-bőröstől bekapott.
Hosszan kortyogott, míg lenyelhette.
– Hát hun van azs a ragyogó huszas?
– Micsoda huszas? köszönd meg gazember, hogy ily olcsó kosztra
kapattalak.
*
– Vitéz kapitány uram! jelentem alássan, hogy baj van a pusztán. – Szól
a gulyás Józsa Gyurihoz.
– No, hát beszélj szógám.
– Az este a szűz gulya eltévedt.
– Tyhű a ki fölmarkolta… no de beszélj szógám.
– Estenden a villongó halom hajsz oldalán heverésztünk. Egy tilinkós
reszkető nótáján tátottuk a szánkat. A domb másik oldalán a szűz gulya
legelt. Bizony jó messzire elbogarásztak. Mikor akolba terelnénk üket…
hát sehol semmi. – A gulyás egészen megizzadt a referáda alatt.
– Ejnye ilyen amolyan betyárja…
– Sejteni kezdem tensuram, hogy nem betyár cselekedte azt az izét, hanem
valami furfangos szomszéd akarta a tensurat megtréfálni.
– Lehet, hogy úgy van. Csöngess szógám avval a bivaly-kolomppal.
A kolompszóra összesereglett a Jajvár mezitlábos miliciája.
– Talpra legények a ki lelke van! – harsog a csőcselékhez Józsa Gyuri; –
elsikkadt a szűz gulya. Egyik lóháton, másik szamáron, a harmadik
gyalog, csellel, furfanggal vagy furkósbot-félével vissza kell lopni a
gulyát. Értitek?
– Értjük tensuram. Meglesz.
A szűz gulyát a kis ur (Józsa Gyuri egyik mellékneve) mind egy szálig
visszalopatta.
*
Gr. K. M. még a forradalom előtti időben 50 bivalyt behajtatott nyári
legelőre T.-Füredre, Józsa Gyuri jószágára. A szilvási uradalomban azon
időben kevesebb széna teremvén, mint máskor, Józsa Gyuri beegyezésével
téli tartásra is ott maradtak a bivalyok.
Józsa Gyurinak terjedelmes birtokaihoz kevés épülete volt, úgy hogy
saját jármos ökrei is kivül teleltek; nem volt tehát a vékony szőrü
bivalyokat is hova bekötni, hanem csak sub divo voltak, s tavaszra
mindnyájának bőre a gerendára került.
Szent György napkor a gróf, Füreden keresztül utaztában Józsánál
ebédelt; ebéd után beszélgetés közben így szól Józsához: „apropos
Bruder, hogy vannak a bivalyok?“
– Bizony Niki pajtás, nem szerették a klimát, s mind eldöglöttek.
A gróf nem szólott többet. Józsa pedig a bőröket is distrahálta a
zsidóknak, absque refasione domni.
Nehány év elteltével Józsának roppant sertésnyájai levén, számukra pedig
vitalitium nagyon kevés – megszorult s feledve a grófon elkövetett
tettét, makkot bérel 200 darab sertésre a szilvási uradalomban; a
gróffal könnyen megegyezett, a bért előre kifizetvén a sertéseket
fölhajtatta.
Mikor már jó meghiztak, a gróf a közeli falvakban kihirdette, mivel
restauratio alkalmával ezeknek segélyével dacolhatott a papismus
törekvéseivel „ki akar sertést ölni?“ Persze akadt concurrens a potyára,
s pár nap alatt a Józsa 200 darab hizott sertése el lőn kapkodva.
Egyszer eszébe jut Józsának, meg kellenék nézetni a sertéseket; felküldi
számadóját, de ez azon szomoru hirrel jött vissza, hogy a gróf mind
elajándékozta a nyájat korteseinek. Józsa épen ebédelt, s fogát
piszkálgatta s nem szólott egyebet, mint „hóhér teremtette, a bivaly, a
bivaly!“
*
Józsa Gyuri gazdag ember létére soha sem viselt más bundát, mint hat
kosbőrből, nem is kikészítve, csak kitörve, melyet mindig kifordítatlan
viselt, mely sokszor megázván, zörgött.
Egyszer, meg a jobbágyos világban uj bundát akart csináltatni; elmegy
tehát egy urbéres t.-füredi szücshöz, ki – valamint mindenki – ismervén
Józsát, hogy igen crudelis ember, – megijedt a mint meglátta.
– Bunda kell! de hónap estére készen legyen, mert különben megjárod;
ismersz ki vagyok?
A szegény szücs mentegetőzött, hogy a terminus rövid.
– Meg kell lenni, a materiát mindjárt küldöm.
Egy fél óra mulva bőgést hall a szücs az udvarán; hát egy bojtár hajt
hat nagy istentelen kost. „Meistruram! itt a materia! bunda legyen
belőle holnap estére.“
A szegény szücs annyira megijedt – mert látta, hogy ily materiából
lehetetlen bundát készíteni ily kurta idő alatt – hogy elköltözött
rögtön Egyekre, házát bérbe adta, csak három év mulva jött vissza, mikor
gondolta, hogy Józsa haragja már lecsillapult.
*
A hirhedett Józsa Gyuri egyszer felhajtatott Pestre kétszáz darab
szarvas állatot vásárra, hogy majd itt azokat eladja, minthogy otthon
nagyon soványul ütött ki a takarmány. De biz azok nem a legjobban voltak
kihizlalva, a mészárosok nagyon fitymálgatva beszélgettek róluk: erre
megharagudott, felhajtatta az ökreit Bécsbe. Odáig egy cseppet sem
javultak a tinók, a bécsi közönség pedig kövér hushoz van szokva. Józsa
Gyuri sehogy sem tudott összeegyezni a mészárosokkal; rettentő potom
árakat kinálgattak neki. Itt még jobban megharagudott; felhajtatta
marháit Linzbe; de ott még siralmasabban járt: mert még kevesebb pénzzel
biztatták. Nem adta meg magát; még előbbre hatolt, keresztül verte magát
a határon, felvitte ökreit Drezdáig. Persze, hogy mire oda értek a
jámbor állatok, valahány oldalbordájuk, mind kilátszott a hosszu
tapasztalás miatt: dehogy kelletek a mészárosoknak, hallani sem akartak
róluk, azt mondták, hogy vigye vissza elébb s hizlalja meg.
Visszavigye, ujra vámot fizessen értük? hogy aztán Keglevichék otthon
nagyot nevessenek rajta. Azért sem teszi. Mást gondolt magában. Megállj
német, majd megveszed tavaszszal, ha most nem kell, de haza pedig nem
viszem, mert ott aranyért sem kapni szénát. – Estefelé tehát összehivá a
hajtsárokat, kifizette a bérüket, s azt mondta nekik: „halljátok! majd
mikor besötétedik, szökjetek el szépen a marhák mellől, szerteszéjjel;
ennél a jámbor németnél nagy rend van, majd összefogdossák ők szépen s
currentálni fogják, hogy három hónap alatt jelentse magát a gazdájuk;
azalatt meg kitavaszodik, a marhák itt a státus költségén kitelelnek a
jó német szénán, a mi itt csupa _háj_, jól meghiznak, akkor aztán én
majd előjövök értük, s jó áron eladom.
Úgy lett. A hajtsárok szétszöktek. Józsa Gyuri hazament, az ökröket mind
behajtották, hol itt, hol amott, azután currentálni kezdték, határidőt
tüztek ki a megjelenésre, ezalatt elmult a tél; Józsa Gyuri idején
megjelent, legitimálta magát, mint a barmok jogszerü tulajdonosát, s meg
volt az a diádala, hogy most már busás pénzen adta el a gőbölyöket a
drezdai mészárosoknak.
Igaz ugyan, hogy a tartás és hivatalos költségek fejében fele ott maradt
a gulya árának; hanem azért mégis jó tréfa volt ez abban a világban.
*
Egyszer Józsa Gyuri megharagudott cimboráira és azzal vált el tőlük,
hogy soha őtet többet nem látják.
Hire is futamodott nem sokára, hogy az utóbbi lófül levágás óta Józsa
Gyuri nem fogad be vendéget, kaput is csináltatott házára, az utcára
levő ablakait berakatta téglával félig, hogy még csak be se lehessen
törni, és semmi dörömbözésre be nem bocsátott se ellenséget se jó
barátot.
Ezt a csodát meg kell látni, mondának a vig cimborák és lerándulának
Tiszafüredre. Fogadásuk állta, hogy még is csak bejutnak valahogy Józsa
Gyurihoz.
A helyszinére érve körültekintének; hát volt Gyuri urnak egy ujon épült
palotája, mely soha sem épült föl egészen, ez a rendes lakóháza mögé
volt építve kontignacióra, jó magas helyre, a honnan messze el lehetett
látni.
A ház már akkor is abba volt hagyva.
A kapu előtt állt élére helyezve egy roppant nagy malomkő, alája tett
gerendával föltartóztatva, hogy el ne szaladjon. Józsa Gyuri abból
bizonyára márványasztalt akart készíttetni palotája diszteremébe, a
melyen reggelenként paprikás szalonnát lehessen falatozni.
A cimborák a mint a szép malomkövet meglátták, egybe rájöttek, hogy mit
kell itt tenni? Intettek egymásnak, ketten kétfelől megfogták a gátló
gerendát és elemelték azt a malomkő alól.
A nehéz kőkerék eleinte szép csöndesen kezdett megindulni a lejtőn
lefelé, neki Józsa Gyuri háza oldalának, de majd egyre sebesebbé vált
futása, ment mint a sebes veszedelem, dörgött mint a földrengés s olyat
csapott Gyuri háza oldalára, mint a menydörgös menykő. Józsa Gyuri
kiesett az ágyából, kiugrott az ablakán, azt hitte az üstökös rombolja a
földet, mikor aztán künn volt az utcán, nagy nyájasan eléje járulának
látogató vendégei:
– Csak egy kicsit be akartunk kocogtatni, hogy itthon van-e a gazda?
Ez aztán barátságos bekocogtatás volt!
*
A ki a magyar alföld páratlan geniálitását – Józsa Gyurit közelről
észlelte, el kell ismernie, miszerint sok gyöngéje volt ugyan, hanem
annál több eredetiséggel rendelkezett.
A régi classikus irókat kiválólag szerette: elméssége kifogyhatatlan
volt: talpraesett anekdotáit mindig citatiókkal füszerezte, a bibliát és
corpusjurist könyv nélkül tudta s emberbaráti érzelmének nem egyszer
adta fényes jelét.
Azonban többször annyira elragadák az indulatok, hogy magáról
megfeledkezve kegyetlen tulságokra vetemedett. Példát mondok.
A kis urnak (Józsa Gyurit így is hivták) kedvenc szokása volt
uton-utfélen kocsijára szedni a munkátlan csőcseléket s velök udvarát
népesíteni.
Egyszer nehány betyárt szedett föl a bakra. Cselédjei sorába fogadja
őket. Persze, hogy a conventió szabad lopás volt.
A betyár had pusztai tanyákra lőn alkalmazva. Hal a vizben. Beavatásuk
után pár héttel jelenti Gyurinál a pusztai gazda, hogy a lábas jószág
mostanság nem döglik ugyan nyakra-főre, mint máskor; hanem még is hijja
van. Talán tán a nyájat hivatlan vendégek koppasztgatják.
E kellemetlen ujságról értesítve, Józsa Gyuri nyomban a pusztára hajtat.
Cselédek, csőszök, csaplárok és nyájőrök szigoru parancsot kapnak, hogy
a kis ur szine előtt azonnal jelenjenek meg.
Meg is jelentek.
– Görbe Dani panasz van rád. A gulyából kilenc üsző hiányzik. Azt mondom
fiam, hogy ne tréfálj a sikkasztással, hanem holnap minden rendén
legyen.
Görbe Dani elkullogott.
– Sáska Bandi te tán nyersen eszed a malacot? Most még helyreütheted a
híbát. Vissza kell lopkodni, a mit magadtól loptál.
Sáska Bandi a fészer alá huzódott.
– Füttyös Istók állj elé.
– Itt vagyok.
– A kövér üszőknek se hire se hamva. Hol vannak?
– Tudom is én. Őrizze az ur maga, ha jobban tudja.
– Ejnye gazember, majd megtanítlak én feleselni. Inspektor ide azzal a
csáti bottal.
Füttyös Istók kicsavarva a fütyköst az illető markából, magasra emeli s
azt mondja, hogy „két vége van ám a botnak“ uram!
Józsa Gyuri furiába jön, fölkapja a mellette ágaskodó nyulszőrös puskát
és az Istók lábaszárát ugyancsak kacsasrétezi.
A puskaszóra összeröffen a megsértett betyárhad. A szemek vérben
forognak, Józsa Gyurit fölkapják s egy ó kutba belökdösik.
– No most hetvenkedjen már az ur!
– Úgy-e elfogyott a puskapor?
– Bandi szaladj a tanyára, ásót, kapát ide, hanem frissen ám.
Nehány kapa föld már meg is harsant a Józsa Gyuri hátán és az ellene
dühösködő betyárhad élve el is temeti, ha csak szerencsére Debrecen
felől hintó nem érkezik a tanya felé, melynek láttára a hivatlan sírásók
megfutamodnak, Józsa Gyuri pedig per véletlen a föld alatti
siralomházból megszabadul.
*
A szegény lengyelek mintha érezték volna, hogy ősi dicsősségük ragyogó
napja fölé sötét foltok közelednek; 1829-ben nagy számmal diszfogatokon
és derüs kedélyzettel jelentek meg a hegyaljai szüreteken.
Hős szomszédaink búcsú látogatása volt ez, mert az 1830-ki szerencsétlen
forradalom s a mostanig tartó vészteljes időszakok véget vetettek velünk
rokonszenvező testvéries találkozásaiknak.
Ez időtájban a mádi borok országoshirüek voltak, mely hirnevet a világ
első nektára, a tokaji és a kül s belföldi vendégek évről-évre növekedő
fokra emeltek.
A szüreti utolsó bál pompásan sikerült. Lengyel s magyar főurak, nemesek
disze java élénkíté a vigalmat. Szépség és kellemben gyönyörü hölgyek
versenyeztek egymással. A pataki ifjuság se hiányzott, melynek pezsgő
életkedvét az akkoron divatozó soló magyar táncok eszményies emlékké
büvölék a nők előtt.
Az utolsó bál utáni reggelen azon szerény vendéglőcske előtt – hol a
szüreti vigalmak tartatni szoktak – szebbnél szebb szekerzetek
mutatkoztak. Lehetett itt látni gazdagon sallangozott csengős bongós
fogatokat. Itt ötös aranypej csikókból összeállitott hökős cug
ostorhegyese rug, vág, prüszköl; amott egy széltibe fogott s arany
csillagokkal himzett homutos lengyel négyes toporzékol; erre spanyol,
erdélyi fajra emlékeztető, ideges fejü paripák tombolnak, nyerítve várva
gazdájukat.
A sorban álló szerkezetek közt egy csámpás equipagé tünt föl, melynek
több bámulója akadt mint a többinek. E kosmopolita szekér minden rendü
és rangu európai nemzet divatjellegét képviselé. Horpadt bordáin itt-ott
pislogó halvány szinezete azt mutatta, hogy azok valaha pingálva is
lehettek. A quietált kocsi elé ragasztott lovak szőre ég fölé
meredezett, mint a tövises disznó bundája. Gacsos lábaik quondam
táncmesteri positurát ábrázoltak. Kuszált sörényökben cigány mogyorók
armadája üté fel tanyáját.
E megviselt equipagé bakján a szerkezethez méltó egyéniség szundikál.
Erre-arra hilintozó termetén paszomántos frakk fityeg; borzas fején
hépehupás cilinder kalap sanyarog és hüvelytelen lábaival az istránggal
illuminált ferhécen klavirozik.
– Valjon ki fiáé lehet ez a szörnyü alkalmatosság? kérdezé az álmos
kocsistól egy uri süheder, félre csapott árvalányhajas kucsmáját
balszemére billengetve.
– Hát-e biz a téns Józsa Gyuri uré… de hisz erre ballag ő maga is ni! –
válaszolt hetykén a geberegulátor.
Józsa Gyuri csakugyan kocsija felé ödöngött. Az ifjuság azonnal
körülövezte őt, kölcsönös ötleteket váltva egymással homéri kacagások
között.
– Bátya vigyázzon kend a sárkányokra, mert könnyen elragadhatják.
– Ragadnak is ezek, de a földhöz.
– Hisz ennek a deres csikónak tán a nagyapja se volt vakaró alatt.
– Nézd csak Pali a rudasnak hiányzik a bal füle.
– Aztán meg úgy látszik, hogy ezen irgalmatlan cugot a jó isten vasalja,
– enyelgének Gyurival a jó kedvü fiatalok.
– Tyhü a ki áldotta, hát meg sincsenek vasalva a csikók? Miska szógám
ezért meglakolsz, förmedt Józsa Gyuri a kocsisra.
Miska kocsis komolyan hátra néz és azt mondja:
– Köszönje meg az ur, hogy lovai még megvannak.
Miska kocsis aféle desentor fajbeli jó madár volt.
*
Pesten létekor Józsa Gyuri egyszer a dunaparton sétál. Az itt-ott
lézengő suhancok és léhütők között egy honoratior vonta magára
figyelmét, a ki diogenesi rezignatióval falatozta a soló tökmagot.
– Jó napot atyafi.
– Fogadj isten.
– Úgy látszik, hogy takarékos kosztot tart.
– Spórolok uram.
– Hiszen ép ily kosztosra volna nekem szükségem. Álljon be hozzám
hivatalba. Meglássa, hogy nem bánja meg.
A szóbeli szerződés megköttetett.
Pestről szerencsésen haza érkeztek,… már tudniillik a Józsa Gyuri
palotájába.
Nap nap után telik. Az inspektorrá rugtatott honoratior szeretett volna
már szemébe kacsintani annak a földi áldásnak, a mit főtt ételnek
neveznek.
A sült galambféle égből szálló speculatiót megunván, föltette magában,
hogy urát és gazdáját interpellálni fogja.
Úgy történt.
– Domine spektabilis! Szép dolog a tökmag evés módjával, hanem én, qua
inspektor dominialis, hivatalomnak aránylagos élelmezést óhajtanék.
– Bölcsen van mondva, amice inspektor. Bakatel dolog az egész. Tudja
mit? Nagy Hortobágy mellett az utszélen van nekem egy csárdám. Úgy
hivják, hogy Medgyes. Sétáljon ki oda. Álljon az utszélre s az arra járó
fuvarosok lovainak farkából huzogassa ki a lószőrt s azzal fogdosson
magának varjut.
Ilyen volt a Józsa Gyuri cselédconventiója.
*
Józsa Gyuri és L....y Pál egyszer együtt utaztak.
A tűznek vizzeli kiházasítása képzelhető, de hogy ez egymással
homlokegyenest ellenkező természetű pár ugyanazon szekeren s napokig
egymás mellett megférhessen… no ez már csoda és mégis úgy volt.
L. Pál és Józsa Gyuri, hogy mennyire különböztek egymástól, onnan is
kiviláglik, miszerint Józsa Gyuri bőbeszédü ember volt, L. Pál pedig még
szólni is röstelt. Józsa Gyuri a legcsekélyebb tréfán is jót hahotázott;
L. Palit ellenben senki sem látta még mosolyogni sem.
A régi idők vasut nélküli csámpás modora szerint az utazó pár elvégre
Pest alá vergődött.
Novemberi lucskos idő volt. Az alföldi országutak akkor tájban két hét
alatt öreg lóvá csépelték az ifju csikót. Több napi barangolás után L.
Pál a Rákoson szólalt meg először.
– Mit gondolsz Gyurka, hová szálljunk?
– Furcsa kérdés, hát oda a hová urak szoktak szállni.
– Te mondád ezt Gyurka?
– Persze hogy én.
– Különös… hisz te oly cinikus ember vagy, hogy minap is harminc darab
disznókereskedővel háltál a „két kecskénél“ egy szobában.
– Más idők, más emberek. Urral utazom, punctum.
Az urias terv végrehajtatott. A négy lovas hintó a „fehér hajó“
vendéglőbe vágtatott.
Abban az időben e vendéglő fényes hirben állott.
Lepakoltak. L. Pál azonnal könyvek után látott, hogy a szobai
csöndélethez egy kis szellemi harapni valója legyen. Józsa Gyuri friss
gunyavásárlás végett a zsidó-piacra ballagott.
A vendéglőben mintegy két hétig időzhettek.
L. Pál ritkán hagyta el szállását. Nagyon szeretett heverészve
olvasgatni.
Józsa Gyuri nyakába vette a fél várost, fölkereste régi cimboráit és
azoknak műértő társaságában étvágygyal evett-ivott a „fehér hajónál“.
Indulás ideje következik. Józsa Gyuri a vendéglői számlavisitatiót
vezérli; L. Pál pedig otthonos kényelemmel ágyban heverész, s pipaszó
mellett olvasgat.
– A kontó rendén van. Bátran ki lehet azt fizetni – jegyzé meg
helyeslőleg Józsa Gyuri.
L. Pál baloldalára fordul; familiai tajtpipáját megbillegteti és annak
öblös kéményéből oly iszonyu füstfölleget szortyint a magasba, melyet
akármelyik kanikulai ménykő is fészkül választhatott volna.
– Pali pajtás, fizesd ki a kontót.
L. Pál hátranyul és ázsiai nyugalommal vizsgálja a vendéglői
dokumentumot.
– Nem az én dolgom. Te traktáltál, te is fizess.
– Ej mit komédiázol; hat nagy urnak egy peták. Fizess.
L. Pál kifizette a számlát.
– Téns uram, be van fogva, – szól az inas Pál urhoz.
– Jól van fiam… azonban Pál ur folyvást ágyban nyujtozkodik.
– Pali sógor ugrasd ki már magadat abból a dunna örvényéből… nem hallod
mily ékesen nyerit az ostorhegyesed. E dal nekünk szól.
L. Pali komolyan lapozgat és pipázik.
A holmik már kocsira voltak pakolva.
Az inas ép az utolsó podgyászszal foglalkozott, s ez a Pál ur kedvenc
fegyvere volt. A puska sárkánya azonban az ágyszélbe akadván, a fegyver
eldurran és L. Pál feje alól egy csomó párna tollut a levegőbe zudit.
Józsa Gyuri a puskaszóra kipattant bőréből mint valami terhes bomba… az
inas elájult… a pincérek ordítozva futkostak, s a vendéglői népség
összecsődült.
L. Pál pedig nyugodtan pipázva, az általa lapozgatott könyvből egy kissé
félre hunyorít és hidegvérrel azt mondja a tápászkodó inasnak:
– Miska fiam, máskor ne szeleskedj, most is kicsibe mult, hogy agyon nem
lőttél.
A familia tajtpipa végnótáját szortyogván, Pál ur kisétált az ágyból,
szép csöndesen felöltözködött és kocsijához ballagott.
Ez aztán első rangu flegma-gyakorlat.
*