ám ennek. Úgy kellett ezekbe jóformán bottal beleverni a „vivat“ szót,
mert az a veszett természetük van, hogy az „éljent“ nem tudják kimondani
egymagában, azonnal utána teszik, hogy „Kossuth Lajos“.
*
A régi jó világban utazott a debreceni homokpusztákon egy
vándorszinész-társaság. A társaság négy férfi tagja egy kocsiban ment
leglassabban, gazdája nagyon kimélvén lovait.
Hiába kiáltoztak a parasztnak, hogy hajtson sebesebben, az csak nem
akart, míg végre egy leszállónál a négy szinész összebeszél és ismét
felülnek a kocsiba.
Megszólítja az egyik a kocsist, hogy menjen sebesebben, mert majd ez
lesz, az lesz; a kocsis nagy hetykén visszamordult.
– Azt gondolják az urak, hogy a mért nincs bajuszuk meg szakálluk,
engemet megijjeszthetnek? Sokat láttam én már, láttam én már olyat is, a
ki a száján megesz valamit, aztán a fülin jön ki. Nem olyan könnyü engem
megijjeszteni.
– Hja barátom – szól az egyik vissza, mi az ahhoz képest, a mit mi
tudunk! Nézze csak, az a ki ott ül hátul, az olyan ember, hogy ha
megharagszik, hát lekapja a fejebőrét, s oda vágja annak a fejéhez a
kire haragszik.
– De már ilyen bolondot ne mondjon az ur, ezt már nem hiszem.
Megszólal erre a parókás szinész, kinek szép márványsima feje volt:
– Hajtson jobban barátom.
– Nem loptam a lovamat, vág vissza félvállról a kocsis.
A szinész egyszerre dühbe jön, lekapja a fejebőrét és odavágva azt a
kocsis fejéhez elordítja magát:
De hajts erre-arra! Mert az enyém után mindjárt a tied is lejön.
– Gyü! ordítja az elrémült paraszt, meglátva a sima fejet, s úgy közéje
vágott lovainak, hogy két órával elébb érkezett Debrecenbe, mint a többi
szekér!
*
Az X. járás fiatal jobboldali képviselője nagy tűzzel mondott
programmbeszédje folytán szörnyen megizzadt és egyre törölte homlokát.
Midőn beszédjét elvégezte, s a publikum oszlófélben volt, M. ki hires
baloldali és nagyon élces uri ember, megfogta kezét és így szólt:
– No már öcsém, én hallottam Deákot, hallottam Kossuthot, de úgy mint
te, egyik sem – _izzadt_.
*
Az ötvenes években történt. Jámbor civil népség, Somogymegye fiatalsága,
a szükölködők vagy más valami jótékony célra bált rendezett a kaposvári
termekben. Deferentiából s tán lovagias udvariasságból az akkorában
uralma fénykorát élő katonaság is hivatalos levén, az ép ott állomásozó
„rendcsináló“ vértes ezred karcsu tisztecskéi a fényesre csiszolt
parqueten emberül megis állották a sarat, sőt akadt köztük nem egy, ki
szerette volna bevallani, miképen ő – bár Magyarországot már amugy is
egészen meghódítá – szivesen folytatná a hódítást „en particulier“ a
tüzesszemű magyar delnőknél.
Minden „szépen“ ment a szünóráig.
Ki volt már vidéki bálokban, az tudja csak, mit jelent ott e szó:
szünóra. Hja! az őserejében virágzó természet megkivánja a magáét, s
mint egy általános takarodóra mindenki az étterembe siet. Az élet anyagi
oldala lép előtérbe, s kipirult arcu hölgyek, aggodó mamák, s jól
táplált papák oldalánál vigan nevetgélnek párolgó tálak mellett, míg az
erősebb nem külön terembe huzódva, poharak között mulat, s tánctüzelte
vére lerázva a civilizáló viszkolt padlón magára kényszerített feszélyt,
vad forrásnak indul, közelebb inti a bandát s úgy tombol el-elkapva a
hegedű siró nótáját s a bús magyart dallja, míg köny nem jő szemébe.
Az akkorában még egész friss sebből vérző honfi kebel, kezdetben amugy
is nyomottá tette a hangulatot, s azok jelenléte, kik durva kézzel e
sebeket ütni segítették, szintén alig volt alkalmas a bús emlékek
feledtetésére, – de az illatosan párolgó tálak csörgése s a poharakban
habzó tűznedv lángja mellett mind jobban olvadni kezdett a fagyos fásult
kebel s a kiirthatlan jó kedv, a magyar jellem ez ősvonása, elfoglalá
megillető helyét.
Egyszerre, midőn a társalgás fölmelegedve a rántott csirkék, cottletek
stb. boncolgatásában, már élénkebb hullámokat vetett, s az izzadó
cigánybanda épen bevégezve a sirva vigadó nóták egyikét, összedugott
fejjel azon tanácskozott, kinek a nótáját kezdje? bántó applombbal
föláll egy tisztecske, s kardját megcsörrentve egy ujdonatuj piros hasu
ötforintost oda vet Miska cigánynak:
– Sie Primgeiger! Gott erhalte! s fensőbbsége érzetében a publikumhoz
fordulva:
– Meine Herren! aufstehn!
Mit volt mit tenni? A tényleges hatalom előtt meghajolva vagy tán a
sértő gyöngédtelenség ily hallatlan fokától megkövülve, a megye kemény
szittya ivadéka állva hallgatá végig az emlékezetes dallamot. A tisztek
oly triumfáló arccal néztek körül, mintha honvédeink sohasem látták
volna a hátukat.
Hagyján a fölszaggatott honfiseb, hagyján a fölszaggatott honfibú, hisz
kezdtük azt már megszokni, hanem a sok meghült pecsenye, mely áldozata
lett a „Gotterhaltenek“.
A győzelem érzetében, daemoni mosolylyal ajkán, kardcsörtetve foglalt
helyet ujból a tiszti kar s a pincéreknél vacsorát kezdett rendelni,
mely meg is érkezett.
Ki tudja mi történik, ki tudja mily elégtételt vesz a joggal
fölháborodott fiatalság, ha egy köztiszteletben álló őszfejü hazafi
közbe nem lép.
A nem sejtett sértő merény után beállott vészteljes csöndben felállva,
teljes nyugalommal zsebébe nyul, s meglehetős puffadt tárczájából a
legeslegujabb tizforintos bankót kikeresve, oda nyujtja Miska cigánynak:
– Miska fiam! Mir zweimal „Gotterhalte!“ s tisztes arcát a fehér
waffenrockok felé fordítva:
– Meine Herren aufstehen!
S Miska bandája egész elkeseredéssel huzta a nótát, egyedül
hangszereikért remegve, nem hivén, hogy el ne repedjenek szégyenükben.
Az elégtétel teljes volt, a tökéletesen lefőzött tisztek boszusan
hagyták oda a termeket, hol számukra ez intermezzo után nehezen lett
volna mosolygó ajk, vagy kéjesen villogó szem.
S a fölsült tisztecskéktől megtisztult légkörben vidáman folyt a
mulatás, ki világos ki virradtig.
*
S. M. B.-n 1850-ben egy telivér bezirker Sch. ur volt a megyei főnök. A
többiek között egy magyar dijnoka is volt, Cs. ur.
Egyszer pár perccel később ment a fönt nevezett dijnok az irodába a
hivatalos óránál.
– Hol volt ön? rivalt rá Sch. ur.
– Gr. T–éknél tettem tiszteletemet.
– No’s mi ujság ott? Volt még valaki ott? Kit látott.
– Láttam gr. T. Sándort.
Az érdemes megyefőnök nagy szemeket csinált e válasz hallatára. Nem
kérdett többet semmit. Sietett szobájába.
Sch. ur csendőrökért küldött, s míg ezek eljöttek, szép álmai voltak
ébren. Már látni képzelte a nagy dicsérő okmányt, melyet kapni fog, hogy
egy oly veszedelmes embert, kinek már neve föl is akasztatott,
elfogatott.
A csendőrök megérkeztek.
– Ön – szólott Cs.-hoz Sch. méltóságos pathosszal – rögtön elmegy gr.
T.-ékhez, s elfogatja T. Sándort.
– De miért?
– Miféle kérdés ez. Azt kell-e hinnem, hogy ön is a rebellisekkel tart?
Ha gr. T. Sándor egy óra alatt nincs itt, önt is elzáratom, mint gyanus
embert. Semmi ellenvetés tehát. Induljon. Gr. T. Sándornak nagy vétkei
vannak. Ezt ön tudja.
– Miféle vétkei lehetnének, meg nem foghatom.
– Ő nagy forradalmár.
– Hisz még szólani sem tud. Két hónapos összesen. Hogy lehetne egy ily
gyermek forradalmár?
– Mi? mit beszél ön?
– Én gr. T. S. fiáról beszélek, ki két hónapja, hogy született.
– S a másik T. Sándor? Az nincs ott?
– Nincs.
Ekkor vette észre Sch. ur, milyen bolondot csinált szinte.
Cs. dijnok azonban mégis elvesztette hivatalát.
*
A mantuai csata után elborongva bolyongott föl s alá a csatasikon a
holtak és sebesültek között a vitéz Alvinczy.
E közben jajkiáltás üti meg füle dobját. A hang után indulva egy béna
vitézre akadt, kit nem vettek föl a kocsik.
– Osztrák vagy fiam? kérdi németül Alvinczy.
– Osztrák a ménküt, magyar vagyok az ebadta, még pedig nagy-szalontai!
felelt sértődve a vitéz.
*
1789 körül, gróf Eszterházy egri érsek idejében történt, hogy a b.-e.
egyháznagy, mint egyszersmind főispán egy nevezetes megyegyülés
alkalmával Hevesmegye rendeit ebédre kérette magához. A megjelentek közt
egy oly kitünőség is volt, a ki csak kevéssel azelőtt tért át a r. kath.
vallásra a reformáltak közül. Ez a nevezetesség igen jó izü humoros uri
ember levén, azzal mulattatta az ebéd fölött környezetét, hogy az
elhagyott felekezet félszegségeit taglalgatva, jelen volt régi
hitsorsosait tüzte ki élcei célpontjául. Az érsek kissé restelvén a
dolgot, tréfás modorral akarta végit vetni a kellemetlen tárgynak, mely
célból egy baljánál ülő öreg táblabiróhoz ily szavakat intézett:
– Lássa édes J. G. uram, mily buzgó hive vált az anyaszentegyháznak Z.
urból ily rövid idő alatt.
Mire a megszólított veterán egész higgadtsággal két felé simítván
tisztes ősz bajuszát, lakonikus rövidséggel ekkép válaszolt ő
eminentiájának:
– Hja kegyelmes uram, szökött szolga soha se mond jót régi gazdájáról.
A RÉGI JÓ IDŐKBŐL.
Történik egyszer, hogy a legnagyobb magyar azt álmodja, miszerint az ő
szegény nemzetén nagyon sok átok volt és van. Elaludt. Viziói voltak.
Hajnalra már arra ébredt, hogy hátha ez ősi átkokat oly áldásokkal
lehetne ellensulyozni, melyek magától az anya-átoktól származnának.
Az ige testé vált. Az álom való lőn. Egy hét mulva hajóra szállt a nemes
férfi. Szándéka volt kipuhatolni, ha vajjon Magyarország eredeti folyója
– a Tisza – lehetne-e s miként hajózható?
A pompásan fölcicomázott gőzös a Tisza hullámain kelepel immár. Egymást
éri rajta a műértő és dilettans notabilitás. A Tiszavidék partokra
sereglett népsége ujjongatva, különbféle helyszerü ajándékokkal s
deputatiók akkjában üdvözlé az uj vendéget.
Az ősi folyók egyik fűzrekettyés kanyarulatánál, hol az izletes
kecsegefaj garmadánként fészkel, nehány öreg halász kiküldöttségi
állapotra piperézte magát, és egyszerü áldomás kiséretében bográcsos
halászlével kedveskedett a grófnak és vendégeinek.
Ebéd utáni állapot. Az enyhe verőfény, a begyomrozott paprikás halászlé,
s a hazai nektárok mámorhatalma a gőzös födélzetére csalták a
vendégkoszorut.
Olaszország leghiresebb mérnöke – Paleocápa a hajófödélzet egyik
szögletében fekete kávézik. Körüle egy pár gőzöskapítány figyelmez a
folyam akadályaira. Távolban néhány nemes atyafi kékelő dohányfüst
karikákat utalványoz a szelek szárnyaira.
– Ugyan Miska sógor mit gondolsz, mért kandikál az a német ott a
szögletben mindig az ég felé? szól egy táblabiró pajtásához.
– Miféle német?
– Hát amott a kormányos körül.
– Nem német a pajtás, hanem olasz.
– Mindegy nekem akármi faj. Én mindent németnek tartok, a ki nem magyar.
– No hát majd megkérdeztetem én per gőzös kapitány, hogy a tallián mért
vizsgál nappal is csillagot.
– Van-e válasz?
– Persze hogy van.
– Halljuk!
– Kérdésedre azt felelte az olasz, hogy azért tekinget annyiszor s oly
busan az egek felé, mert e tájon nagyon magosan járnak a föllegek, s
ennélfogva e vidék gyakori szárazságnak lesz kitéve. E bajon csak
földöntözés és csatornázás által lehet segíteni.
A hajó népsége mosolygott, és elfeledte e fontos észrevételt.
Széchenyi azonban összevont szemölddel figyelt a jós meteorolog
szavaira.
Paleocápa jóslata szóról-szóra teljesült.
*
Ó alkotmányos novemberi nap volt. Ezzel azt akarom mondani, hogy az eső
zuhogott, a hogy zuhoghatott, a sarak sarával pedig a föld közepén levő
opálbányák csókoloztak.
A zápor épen utban ért. Jó négy lovam volt. Fiatal csikók, azaz hogy
sárkányok. A rudas főleg oly hatalmas erővel rendelkezett, hogy még a
fekete bankóból is képes lett volna negyven krajcárt kiráncigálni,
holott annak valódi értéke öt garas volt.
Besötétedett. A vidék láthatára oly koromfekete köpenyt öltött, hogy
beillett volna orgyilkos karbonárinak.
– Jártál-e már erre valaha Miska? kérdém a kocsistól.
– Jártam ám, de hányszor!
– Úgy hát tudod erre a dörgést.
– Dejsz’ uram nem ér itt a tudomány semmit, most a lovak az urak.
– No hát isten hirével.
Alig ejtem ki e szavakat… paff puff úgy becsapódunk egy
pocsolya-örvénybe, hogy én a fejem tetején kerestem a szememet. Miska
kocsis pedig kufferembe nyulkált a lovakért.
Csupa merő iszap voltunk. Magammal nem igen törődtem, mert az efféle
lucskos állapot, mint alföldi suhanccal velem született; hanem az
oldalamon fityegő bőrtáskát féltettem, melyben tizezer forint volt egy
barátom kérelmére Szatmárba viendő.
A sárkeblű vendégfogóból kitápászkodva a szomszéd csárdához vergődtünk.
– Extra szobát kérnék, de hamar ám, mert láthatja kend, hogy ördöggé
vagyok lucskosítva, mondám a szájtátó csaplároshoz.
– Biz uram itt Kondoroson nem szolgálhatunk extra szobával, hanem a mi
szegény cellánkba tessék besétálni.
Azonnal a pénztáskához láttam. Ezen tollatlan jószág velem együtt
szintén árokban fürödvén: bankó tartalma úgy elázott mint a csap.
Első dolgom volt a részeg bankókat azon két superlátos ágy dunna gazdag
keblére terítgetni, melyek a szobában tulipánoskodtak.
A szolgáló holmi vacsoraféléhez tányérokat csörömpölt. A dunnákon
heverésző temérdek bankót megpillantva oda sug hozzám, hogy tens uram
tessék ám vigyázni ezekre az izékre, mert három szegény legény vetődött
imént a csapszékbe.
– Három rabló?
– Igenis, három betyár, még pedig a javából.
Ellenállásról szó sem lehetett. Pusztai vidék, segélyhiány, szakadó eső
s a csaplár orgazdai hivatala mind ellenem esküdtek. Itt csak furfanggal
lehetett menekülni. De miként?
A szikkadás végett kipányvázott bankó telepet ép összeseprendő valék,
hogy azt elrejthessem, midőn az okos és becsületes szobaleány e szavak
után „ne bántsa az ur a pénzt… gondoltam valamit“ kirándult a szobából s
nehány perc mulva visszatérve, az ágyakat… illetőleg a pocsolya-ittas
bankókat lacsuha és lebbencsnek való nyujtott tésztákkal betakargatta.
Az eső folyvást zuhogott. Én egy pislákodó gyertya mellett szundikáltam.
A korcsmában halotti csönd.
– Hál’ istennek! Eltávoztak – gondolám. Dehogy távoztak, sőt nagyon is
megjelentek, mert éjfél tájban három darab torzonborz haramia állott
előttem.
Az egyik pisztolyt szegzett rám, a másik éles baltát villogtatott az
orrom körül, a harmadik rémítő dorongot suhingatott fölöttem.
– Ide a pénzzel?
– Miféle pénzzel? felelém nyugodtan.
– Dejsz nem ütjük el tréfával a dolgot, a kinek oly pompás négy lova
van…
– Annak az erszénye se sovány.
– Bizony pedig sovány atyafiak – felelém és saját tátogó bugyillárisomat
markokba is nyomtam.
– Ez kevés, hol a többi?
A pisztoly közelebb nyomult felém, a balta sürübben villogott; a furkós
pedig az esőhöz menydörgést suhogott.
– Ha nem hiszik kedtek, hogy nincs több pénzem, hát kutassanak össze
mindent.
Úgy is volt. A tésztával halmozott ágyon kivül minden ziget-zugot
fölkotorásztak. Persze sehol semmise volt.
Eltávoztak. Reggel azonban a kocsist kötözve, a négy tátosnak pedig hült
helyét találtam.
No még lebbencs és lacsuka aligha aquirált tizezer forintot.
*
Még a harminczas évek elején egy Baczur Gazsi-féle jurátus fölment
Pozsonyba az országgyülésre, de nem mint megyei követ. Itt legnagyobb
malörje az volt, hogy attilája rosz lévén, a jurátusok gyülhelyén
illőleg nem jelenhetett meg. Kapja tehát az N. consiliariustól diurnum
fejében kapott sarkig érő fölső kabátot, s szánja attilának, gondolván
ez még fordítva jó szolgálatot tesz. Hanem az a volt bökkenő, hogy –
mint hallá – itt magyar szabó nincs, ő pedig németül nem tud. No de a
hevert ész könnyen segít magán. Előveszi emlékező tehetsége lexiconját
és hosszas fejtörés után összefércelt egy német előadást, s azzal a
szabóhoz beállít.
Köszöntés: Karsamadiner her fon scheider.
Azután előveszi a hóna alól a kabátot, kiterjeszti és mutogatja
külsejéről belsejére és viszont, így adván elő a dolgot szóval:
– Vasz ájni, dasz auszi, vasz auszi dasz ajni. Und knöpfen zo rakhen:
(mellére mutat) ánc, cváj, dráj und vart a piszli: und viderum ánc,
cváj, dráj und vart a piszli; und nok ájmol ánc, cváj, dráj und ganc
várt a piszli!
– Ezt a kabátot akarja az ifju ur attilának fordítatni? mond mosolyogva
a szabó.
– Hát tud az ur magyarul! csodálkozék a juratus. Egész fél éjszakán
srófoltam össze e néhány német szót s azzal is fölültem! No hiszem szép
gyerek lesz az, a kinek a kedveért én valaha németül megszólalok.
*
Juratus koromban egyszer a többi közt nagyon megbuktam. Bukásom abból
állott, fél évre szóló apanázsomat egy estén elkártyáztam. Egy ideig
puff és kontó-csemegéken tengődtem. A sovány credit azonban mielébb
elpárologván: pénz alá haza mentem. A jó mama eleinte zsörölt-pörölt
velem, végre kibékült mint minden anya.
Anyai áldásos szeretet! Nincs párod a sziv világában!
– Kedves mamám, mielébb szeretnék ám Pestre visszamenni.
– Ez annyi tesz, hogy mielébb pénz kellene, felelé mosolygva a mama.
– Persze mielébb és minél több.
– Igen ám galambocskám adnék én, ha volna, de az uri háznál jelenleg egy
garas sincs.
– Van Icig zsidónál.
– Van biz ott fiam elég, hanem nagyon drága.
– Mama lelkem csak most az egyszer.
– Adósságba nem örömest verem magam, de ha megigéred, hogy többé meg nem
busitasz, tehát…
– Igérem mama, megigérem, s aztán…
– Holnap turi vásár. Ilyenkor sok marhakupec érkezik a felső
vármegyékből… no hát nem bánom, föláldozok éretted nehány tinót.
A jó mamát örömemben össze-visszacsókoltam.
Turra érkeztünk. Bogrács, utravaló és szénával gazdagon megpakolt ernyős
szekerünk a marhavásár közt állapodott meg. Az eladó tinókat akkor már
ott találtuk. A mama a szekérben már várta a jó szerencsét, melynek
elején ferhéchez kötőfékezett lovacskáink jó izün ropogtatták az illatos
szénát.
Én a Laci-konyhára ballagtam. A régi jó időkben a kis városok országos
vásárjain fölállított Laczi-konyhák a nemzeti élet sajátságos játéka
volt.
E törzsgyökeres alföldi város egyik térségén jelenleg élénk
sürgés-forgás, robaj s néphullámzat mutatkozik.
Itt kövér göbölyök; szelid szemü tehenek; jármos ökrök és nyugtalan
üszők körül fürge kupecek alkudoznak. Amott fáradt gebéit menyre-földre
dicsérgeti az ezüst gombokkal megspékelt rongyos cigány. Erre piramis
alaku cserépedény telep mellett óvatosan guggol a gömöri producens,
nehogy egynémely próbanyargalásra ostorozott csikó az ő fazéknépségét is
megtáncoltassa. Egymás átellenében ásítozó ponyvasátrakból étvágyingerlő
illat ömlik a légbe. A sátor közepén füstölgő vályogoltáron
pipacspirosra hevült menyecske kezei közt biborszin Laci-pecsenye
sustorékol; a konyha hátterében kosorru dudaszó mellett egy-egy pityókos
betyár bokázik, keserves népdalt dudolgatva a pásztorizene mellé.
Falatozni „zsindelyes“ nevü csárdába vetődtem. A végtelen hosszu ivóka
csordultig telve volt nyalka legénységgel. A vidám fiatalság egy szál
klarinét mellett bokázgatott. A jámbor klarinétos füstös pofája úgy ki
volt az örökös fuvalgástól dagadva, hogy szél próféta teljes
holdvilágnak szó nélkül beillett volna.
Én egy zugba eső asztalka mellé huzódtam. A legények farkasszemeznek.
Csorba száju palackokból egy hajtókában járja a vallató csiger. Patyolat
inges legénység furakodik a tömegen át. A vezénylő sugár alak földig érő
ingujját fölbillentvén, egy abból kiviruló ólmos bottal közé vág az
asztalnak. E hangra a másik legény a mestergerenda felé villogtatta
fokosát.
Az alföldi népszokás értelmében ezek verekedési jelszavak voltak.
Úgy is volt. Két egymással ellenkező párt között megkezdődött a
verekedés.
Izmos furkósok alatt kongának a hosszú fürtös koponyák. Széles vállakon
keresett utat magának az ólmos fütykös! Szikrázó fokosok villogtak a
légben. A csárdai csata elkeseredve vivatott.
Szemtől szembe láthatva a néperő oktalan fecsérlését, borozó asztalkám
melett ép azon mindenható népnevelésről ábrándoztam, mely e hatalmas
népfaj megváltójául minden emberbarát eszméi közt főhelyet foglal, midőn
egy a csatából felém hátráló polgártárs úgy hozzám csapott fokosával,
hogy annak két betűje rám ragadt és kilenc évig a hátammal pecsételtem
levelet.
A bezuzott koponyák, kék vörösre páholt és lepedőbe forgatott turi
atyafiak közül magam is cimeres hátgerinccel menekhetém. Utközben
eszembe villant Magyarország nagy prófétájának azon arany mondata, hogy
ha az in partibus és legközeleb a zsindelyes csárdában elpazarolt ifju
erő nemesebb irányt vehetne, mily hatalmas szellemi és anyagi tőkét
nyerne a nemzet.
Utamban a rózsaszin kedély és szellőkkel játszadozó friss lég egy
életrevalóbb nemzedék iránti reménynyel töltének el.
Ősi szabásu ekhós szekerünkhez elvergődtem. A tinók már akkor elkeltek.
A vándor tulkok árát örömmel osztá meg velem a jó mama.
E kegyeletes subventió elég volt arra, hogy jurátusi állomásomat ismét
elfoglalhassam.
JÓZSA GYURIÁDÁK.
Józsa Gyurinak kedvenc mottója volt:
„Praetor minima non curat.“ Élceit és megyei dictióit e frázissal szokta
illusztrálni.
Egy rengeteg kanikulai hőségben retirál Gyuri a Jajvár melletti lakház
tornácának északi klimája alá. Familiáris karszékében pöfékel, a melyben
már egérarmádia tanyázott s belőle pozdorja szunyogok ágaskodtak.
Átellenében afféle alföldi nyárias pongyolában a jurium director
ropogtatta a tökmagot.
– Ejnye be gazdagon ozsonnázik amice!… irigylem.
– Megjárja no! – felelé a director, fraternizálva a körüle leselkedő
kuvaszokkal.
– Erre már egy kis nektár is kell.
– Persze hogy dukál, – s jóizüt kortyintott a kutvödörből.
A komondor-compánia kirohan a sivatag portából s rettentő csaholástól
viszhangzik a Jajvár.
– Idegen szagot érzek, – dümmögé a direktor.
Igaza volt. Paraszt deputatió jelenik meg Gyuri előtt lecsüggesztett
fejjel és siralmas arcvonásokkal.
– Domine spectabilis! égett emberek vagyunk. Az emberiség nevében
segélyért esedezünk.
– Hüm, hüm, leégtek. E bajon segítünk. Praetor minima non curat.
Cigánynyal szolgálhatok. Majd épít ez az élelmes faj nyakra főre. Hé
Guga, Tarkó jertek ide.
– Hisz uram cigánynak mi is bővében vagyunk. Nekünk más források
kellenek.
– Mondtam már, hogy praetor minima…
– Dejsz’ nem minimum az, mikor egy egész falunak se hajléka se kenyere.
Uram! istennek ajánlom.
Józsa Gyuri e merész szavakra úgy neki vörösödött, mint valami rozzant
vasfazék a kohóban. Vászon pipájából oly szörnyet szortyintott, mely
akármely kurazir-trombitába oda illett volna szusznak.
– Nos domine Varangy, mit szól ehhez a paraszt impertinentiához?
– Csak azt mondom, spectábilis, hogy a deputatusnak igaza volt.
– Ejnye herkópáter et tu, mi fili Brute! Menjen kend varjut fogni.
– Igenis, rögtön indulok.
Gyuri és a director elváltak.
*
Józsa Gyuri egy izben nagyon rosz launéban volt. Minden áron házasodni
akart.
– Gazsi jerünk leánynézőbe, – mondá nekem.
El is mentünk. Nagyuri licitation aquirált egyszer egy batárt; eleinte
hambárnak használta, később disznóól lett belőle. Ezt a mammutot kelle
jármű gyanánt decorálni. Megtörtént. A verébarmadia belőle
kiostoroztatván, becsipetett három darab hektikás gebét, melyeknek
hátgerincével bátran lehetett volna beretválkozni. A carpentumba
befészkelődtünk. Azt hittem, hogy Zsodomában vagyok, úgy lesülyedt
alattam a kocsiülés. Józsa Gyuri röhögött. Nyári idő és nagy szárazság
levén, a batárba szivárgott pormennyiség miatt mangalicák lettünk. A
nászfalutól mintegy negyedórányira békanyállal borított mocsár terjeszté
elénk büzös keblét. A batár megáll. Gyuri leugrik. Kiszalad róla a
gonyaféléje és pár perc alatt a pocsolyában lubickolt.
– Mit csinál bátyám? kérdém.
– Hát leánynéző toilettet.
Elszunyadtam. Rémitő ordítás ébreszte föl. A batár előtt Józsa Gyuri
jajveszékelt in puris naturalibus, és talpig befeketepontozva. Hát a
mocsár lópiócái kosztoltak a termetén. Szerencsére a kocsis
tarisznyájában levő porsótól lepattogtak róla a mocsár despotái.
– Gazsi! van-e nálad zsidóbőr?
– Micsoda?
– Tapló.
– Van nekem, tensuram! – szólt a kocsis. A háromszáju sebhelyeket
betaplózva, Gyuri a gunyaféléjébe hengerődzött, haját simára körmölte,
batárba vágta magát, s a menyasszonyi faluba vánszorogtunk.
Csinos kastély udvarára érkeztünk. Józsa Gyurka rendkivül lovagias ember
lévén, először is a konyhába pillantott be szolgáló-szemlére. Én
szégyenelve azt az olcsó statuscsinyt: szögletbe lapultam, mint a
palacsinta. Gyurka ép egy izmos ancillát ölelgetett, midőn betoppan a
tenyeres-talpas háziasszony s a spectaculum láttára Gyurira förmed.