Alig egy héttel eme kalandom után, délután két órakor (gazdasszonyom
éppen tálalta a levest) betoppan hozzám egy idegen úr.
– Piatsek urat keresem – mondta arrogánsan.
Én is királyi tanácsos volnék, vagy mi, visszaszemtelenkedtem neki.
– Nem vagyok otthon senki számára, mert ebédelek.
– A tudomány jegyében jöttem, – okvetetlenkedett a kis veres úr, – a
tudomány érdekében kérem, feleljen kérdéseimre.
– Én nem vagyok tudós – jegyeztem meg gőgösen.
– Tudom, – mondta a szemtelen idegen, – a tudós én vagyok, ön csak az
eszközöm.
– Hát akkor hagyjon engem – kiáltottam rá mérgesen.
De nem hagyott ám. Leült az asztalhoz velem szembe és belém szegezve
szúrós szemeit, vallatni kezdett, mint egy rabot.
– Szerettem volna kidobni, de nem volt bátorságom hozzá, hát tűrnöm
kellett.
– Uram, – kezdte a kis veres a vallatást, – nem utazott ön a mult hó
huszonnegyedikén a 325. számú éjjeli vonattal Bécsből Budapestre?
Nini, a kalandom napja! – gondoltam és önkéntelenül érdeklődni kezdtem.
Mert hát ki tudhat az én kalandomról? Bizonyára maga a szegény őrült
asszony se tud róla semmit. És egy árva lélek sem fordult meg a
szakaszunkban az egész utazás alatt.
– De utaztam – válaszoltam némi habozás után.
– Érsekújváron – folytatta az idegen – egy ritka szépségű hölgy szállott
a fülkéjébe.
– Igen, – mondtam bánatosan, – egy szegény őrült asszony volt.
A tudós tacskó szeme megvillant az őrült szóra.
– Az a hölgy – vallatott rémes mohósággal – férjének tartotta önt. Nem
szólította önt Mukinak?