– Uram, – jelentettem ki felháborodva, – ön aljasul meglesett bennünket.
A kis veres mintha örült volna felháborodásomnak, aprókat kacagott.
– Nyugodt lehet, – mondta aztán, – nem lestem meg önöket. Én a kérdéses
napon Budán voltam, ha tetszik, alibivel fogom bizonyítani.
Égnek meredt a hajam.
– Akkor honnan tudja?!
Rám se hederített, folytatta a vallatást:
– Pont éjfélkor kezdődött az esemény és pont két órakor szűnt meg.
Ezalatt a két óra alatt önt férjének tartotta a szép asszony, aztán
végkép elfelejtette.
Majd kiugrottam a bőrömből. Keresztet vetettem magamra.
– Isten csudája! – kiáltottam fel. – Nem a Belzebub maga?
– Ne féljen – nyugtatott meg a kis veres tudós s váltig kacagott
megdöbbenésemen való gyönyörűségében. – Én a spiritiszták egyesületének
az elnöke vagyok s az a hölgy senki más, mint az én kiválasztott
médiumom.
Ah!… Kezdett előttem derengeni a világ. Derengeni, de forogni is… Tehát
nem őrült volt a grófné, csak a hipnózis vak eszköze?
Önkénytelenül felébredt bennem a lovagias érzés hipokrízise.
– Hallja, uram, – jelentettem ki határozottan, – ön akkor aljasul
visszaélt titokzatos hatalmával, ön azzal az ártatlan nővel egy
aljasságot művelt.
– A tudomány célja szentesíti az eszközöket – felelte a kis patkány
grandiózus méltósággal… – Különben, – folytatta jókedvűen, – önnek semmi
oka gúnyolódni, mert csak tőlem függött, nyakába akaszthattam volna egy
vénasszonyt is.
Hát ezt be kellett látnom. Bocsánatot kértem. Sőt búcsúzáskor,
szégyenkezve bár, de megmondtam neki:
– Ha netalán még egyszer hipnotizálni tetszenék: szíveskedjék a grófnét
legalább négy órára elaltatni, mert kettő kevés.
Megigérte, hogy úgy lesz. És be is váltotta a szavát.
Azóta már háromszor voltam Muki.
Nevetséges állapot, beismerem, de miért adott Isten donjuáni szívet,
donjuáni kvalitások nélkül? Tehetek én róla, hogy nincs bennem mágnes s
mással vagyok kénytelen megmagnetizáltatni a hölgyemet?