Uraim és hölgyeim, tetszik-e tudni: mi a hideg zuhany?
A Rudasfürdőben van némi tuss, de ha a világ valamennyi gőzfürdőjének
valamennyi zuhanya az égboltozat magasságából szakadt volna le rám: azt
sem vettem volna észre attól az egy tusstól, amit Vácott a grófnétól a
nyakam közé kaptam.
Éppen szünetet tartottunk a csókban, midőn Pipi, se szó, se beszéd,
egyszerre csak visszabujik takarója alá és ugyanazon pózban, amelyben
otthagytam (még nőtlen koromban), elnyújtózkodott… A takaró szorosan
hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Szempillája
lehúnyódott s a másik pillanatban, mintha időközben nem is lett volna
ébren, édesdeden aludt.
Én persze azt hittem, hogy cicázik a kis hamis és komoly férfi létemre
csintalanságra vetemedtem. Óvatosan lefejtettem róla a takarót s
ráhajoltam pici ajkára. És, cupp, cupp, cupp, összevissza csókolgattam a
kis hamist…
Most jött a tuss.
Ahelyett, hogy (mint az előzmények után várni lehetett volna)
visszakaptam volna az elejtett csókokat: egy vérfagyasztó sikoly vált le
a grófné csókos ajakáról s a másik pillanatban egy idegen nő állott
előttem, lesujtó gőgje egész nagyságában, – ah, nem az én pipim többé: a
majoresko felesége, a kegyelmes úr leánya.
– Takarodjék eszeveszett! – sujtott le rám fuldokolva. – Vagy meghúzom a
vészféket.
De bizony kitakarodtam én még a vészfék előtt. Eszembe jutott a
kicsapatás és ész nélkül átnyargaltam egy másodosztályú szakaszba, a
vonat legvégére. És forró fejemet kezembe hajtva, tájékozódni próbáltam
a világ állása felől.
Eleinte sehogy sem ment a dolog. A világ tótágast állott és én gróf
maradtam benne: egy szerencsétlen, elátkozott gróf, akivel valami gonosz
szellem rémes játékot űzött.
Végre is belecsikkantottam a karomba: ébren vagyok-e? És belenéztem a
kis kézitükrömbe.
Pfuj, micsoda közönséges tintanyaló ábrázatot mutatott a gyalázatos
tükör! Legott kiábrándított grófi mivoltomból: tisztába jöttem, hogy
vagyok, aki vagyok, Piatsek vagyok.
Roppantul elszégyeltem magamat és áttértem az eszem megfigyelésére. Mert
azt még nem tudtam biztosan, nem őrültem-e meg.
… Hogy kellene megtudni? – törtem a fejemet… Ha – okoskodtam – imént
lefolyt szerelmi regényem az őrület viziója volt: akkor az a hölgy,
akivel csókolództam, a Pipi, nem létezik. Ha pedig létezik, –
konkludáltam, – akkor nem én vagyok az őrült, hanem a hölgy.
Visszalopództam előbbeni fülkémhez és az ablakfüggönyrésen
bekukucskáltam.
Hát, hál’ Istennek, benne volt a Pipi. Aludt a takaró alatt, a takaró
hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáját hagyta ki… Ergó, ő volt
az őrült, nem én…
Ebben a szent meggyőződésben szállottam le Pesten a vonatról és irodámba
menet fájó szívvel gondoltam el, hogy egy édes kalandot adott valahára
Isten és, hejhaj, abban is egy szerencsétlen őrült asszony volt a
partnerem.