Uraim és hölgyeim, nem tudom: tudják-e: mi a meglepetés?
Ha villám csap le két arasznyira az ember orra elé: az kellemetlen
lehet, de még nem meglepetés; ha az ember két ternót nyer egyvégből: az
bizonyára kellemes véletlen, de még ez sem meglepetés; hatszoros
halmozást nyerni a lóversenyen: komisz szerencse, de még ez sem az
igazi.
Az a meglepetés, ami engem a folyosón ért, mikor a fejemet
szellőztettem.
Elmondom: nincs-e igazam?
Az történt ugyanis velem, hogy a grófné, a kegyelmes úr leánya, a világ
legremekebb asszonya, egyszerre csak megjelenik a folyosón. És mintha
csak örökké ismertük volna egymást, rámszól gyöngéd házsártossággal:
– Muki, az Istenért, meghűtöd magadat!
– Muki! – ismételte duzzogva és szerelmesen vállamra hajolt.
Hát ezt nevezem én meglepetésnek.
… Nem szép név a Muki, a Ferenc sokkal szebb, de a grófné ajkáról úgy
hangzott felém, mint szférák zenéje, angyalok kara. És én, gyáva pimasz,
mégis így válaszoltam rá, dadogva, hebegve:
– Boccsá… natt… méltóságos grófné… ttéttévedni méltóztat: nenenem én
vagyok a Mmummuki.
Hát attól, ami ezután következett, normális ember bizonyára megbolondult
volna, de én, tudja Isten, éppen attól kaptam józanészre.
A gyönyörűséges asszony ugyanis elkacagta magát és össze-visszacsókolta
molyos szakállamat.
– Kis bolondom, – sugta fülembe, – neked mindig tréfán jár az eszed,
ahelyett, hogy megcsókolnád a te pipidet.
– … Pipidet?!…
– Hát nem vagyok én a te pipid?
– Dehogy nem, – mondtam csókjaitól teljesen kiokulva, – a pipim vagy
bizony.
– Te meg a bocim vagy – susogta lágyan, szerelmesen.
– Én a bocid – mondtam.
Igy ment ez tovább. Perbetétől egész Nagymarosig egyhuzamban
csókolództunk. Én természetesen a mennyekben uszkáltam és teljesen
megfeledkeztem még arról is, hogy ki vagyok. Illetve elhittem a
grófnénak, hogy nem én vagyok én, hanem a gróf, a Muki, az ő férje és
hogy nászutazáson vagyunk a Riviérián. Mert minduntalan ezt hajtogatta.
Párkánynánánál azt állította, hogy: no most Milánóban vagyunk, Maroson
pedig azt mondta: Génuába érkeztünk.
Egyebet aztán alig is beszélt, mert mindig csókolództunk. Egyszóval egy
tökéletesen ideális házasság volt a miénk, ami arisztokraták között nagy
ritkaság. Igaz, hogy majoresko voltam, tehát nőm megválasztásánál nem
kellett a pénzre néznem.