Csúnya vagyok, mint az északi szélvész, kopott, fakó, mint a kitömött
bagoly, amibe beleesett a moly.
Ezt azért bocsátom előre, mert így érthetetlenebb, tehát eredetibb a
grófnéval lejátszódott kalandom története.
… Úgy kezdem, mint a divatos novellisták.
… A 325. számú bécsi vonat prüszkölve száguldott tova, villogó két
tűzszarvával utat törve az éji sötéten át… A hold kidugta pufók képét
egy rongyos felhő kárpitja mögül s szelíden hunyorgattak a kicsiny
ártatlan csillagok…
Egy leborravalózott elsőosztályú fülkében magánosan merengve üldögéltem
s miközben egy dzsánaklist füstté fujtam, régi kedves emlékek, elégikus,
fájó ábrándok kavarodtak fel multam homályából lelki szemeim előtt s
egybevegyültek szivarkám kékellő füstjével…
Képzeletem versenyt száguldott a gőzszörnyeteggel, csakhogy én fölfelé
törtettem a csillagok honába, a gőzös meg vízszintesen, vasban kiszabott
útja szerint. És az én fantáziám nem akart pihenni: minden pillanattal
merészebb lett a röpte, holott a lokomobil meg-megpihent, ha kifogyott a
szussza, hogy vizet vegyen. Ilyenkor elsikoltotta magát és fujva,
prüszkölve elcsendesedett. A vonatvezető pedig harsány hangon hirdette
ki, hogy hol vagyunk.
– Érsekújvár!
A durva földi hangok fölriasztottak mélázásomból; beszüntettem lelkem
utazását és kinéztem a kocsi ablakán. – Vennék egy sonkászsömlét,
gondoltam magamban, ha helybe hoznák.
De nem hoztak helybe, csak sört. Hát sört ittam és szidtam a pincért,
mert nem volt friss csapolás. Aztán újra rágyújtottam egy szivarkára és
elégülten gondoltam el, hogy milyen urasan utazom is én! Egy forintért,
akár egy főhercegnek, vagy udvari tanácsosnak, külön fülkét adott a
kalauz.
De ez a gondolatom csakhamar kiverődött fejemből. A kocsi folyosóján
sürgés-forgás… Egy inas szattyánbőr-kézitáskával… egy komorna két
kalapskatulyával… a kalauz kalaplevéve… és egy lefátyolozott karcsú
hölgy lebegve – ostromot intéztek magános fülkém ellen.
Hohó, ez nem járja! – gondoltam magamban, de csak gondoltam, nem mertem
szólni, mert az öreg úr igen gyanusnak tetszett nekem, alighanem
kegyelmes úr lehetett. Már pedig én csak irodaigazgató vagyok a
pénzügynél és kicsapatni nem akarok.
Szerencsémre nem soká feszélyezett az excellenciás, úgy látszik, csak a
leányát kísérte el, leszállott a vonatról.
Hárman maradtunk a fülkében. A fátyolos hölgy, akit méltóságos grófnénak
szólított a komorna; a komorna, akit Bettinának szólított a grófné és
én: Piatsek Ferenc irodaigazgató a pénznél.
A Betti igen csinos volt. A grófnéról eleinte nem tudtam semmit a
fátyola miatt. Kombinálnom kellett.
Kombinálni jól tudok. Valamiként a régészek képesek egy tizenötezer éves
csülökcsontleletből megszerkeszteni az egész antidiluviális állat képét:
azonképen én egy finom női bokára rá tudom képzelni az egész női aktot.
Miután igen csúnya vagyok, sokszor mulatok magamban ilyen szárazon.
Megpillantván a grófnénak szoknyája alól kacéran kikandikáló bokáját,
legott tisztában voltam vele, hogy útitársnőm nem utolsó lelet és nem
antidiluvium.
Hamarosan kitűnt, hogy nem csalódtam. A grófné ugyanis alig pihente ki
magát, kiküldte Bettinát és lefeküdt a velem szemközti ülésekre,
betakarván magát egy puha plüsstakaróval.
Még soha sem voltam ilyen bizarr, bűvös-bájos helyzetben. A szívem igen
kopogott és mindenféle bolond gondolatom támadt. Különösen midőn a hölgy
levetvén fátyolát s felém fordulva, lehúnyta szemét. Remek arc volt,
soha életemben nem láttam olyan finomat.
Eleinte csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok szép, aztán az bosszantott,
hogy gyáva vagyok, később már a származásom is dühbe hozott, végül
keserűen kifakadtam a sors ellen, amiért tintatartó mellé helyezett
egész életemre, ahelyett, hogy ereimet donjuáni hajlamaimnak megfelelő
vérrel látta volna el.
… Ha Don Juan lennék, – gondoltam el dühös tehetetlenségemben, – most
fölcsókolhatnám a szép grófnét és Budapestig elhitethetném vele, hogy
üdvözülés kizárólag csak az én karjaimban létezik… Vagy: ha Don Juan
lennék, letérdelnék melléje és pici íves ajkára hajolván, lerészegíteném
magamat ambrás lehelletétől… Vagy még: ha Don Juan lennék, átkarolhatnám
karcsú derekát és…
Egyszóval annyi mindenféle donjuáni fogást eszeltem ki, hogy megélhetett
volna belőle három Don Juan is. De mihaszna, irodaigazgató vagyok
csupán, egyet sem mertem végrehajtani.
Csak sóhajtottam és izzadtam. És mindig Őt néztem. A takaró szorosan
hozzátapadt észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Oh, azok a
bokák! Imádom a karcsú bokát!
Irodaigazgatónak lenni és imádni a karcsú bokát: van-e ennél nagyobb
tragédia?
Nem is állottam sokáig tantaluszi kínjaimat: kimentem a folyosóra, mert
majd kettéhasadt a fejem. Kidugtam az ablakon a friss levegőre… Szíttam
a friss levegőt és sírtam mérgemben.