Ha a róka kutyaszorítóba kerül, kutyául érzi magát. De azért benne marad
a róka-természete is. Nem visít oktalanul, hogy még jobban magára
terelje a figyelmet, hanem inkább hallgat, nézdel és szimatol, hogy
kispekulálja a menekülés útját-módját.
Menyus is ezenképen cselekedett.
Mindenekelőtt figyelmesen megvizsgálta a kocsma tereprajzát: merre
lehetne legalkalmatosabban megugrani a rendőr elől? Aztán magát a
fegyveres embert vette szemügyre.
Nem tetszett neki se a kocsma arhitektúrája, se a rendőré. Csak egy ajtó
volt a kocsmán, azt is elállta a rendőr; eme rendőr meg olyan kemény
csikasz embernek látszott, amilyennel nem bátorságos kikezdeni.
Egyebet kell kitalálni, vélte Menyus… De mit?… Rájött hamarosan.
Leitatja a rendőrt, vagy ha nem bír vele a bor, megvesztegeti. Inkább
rászánja a malacért kapott tizenöt pengőjét, mint hogy sem becsukják
szégyenszemre.
– Koma, – kezdte a barátkozást, – imhol egy üveg bor, igya meg kend a
tiszteletemre.
A rendőr barátságos embernek bizonyult: készségesen lehajtotta a
szívesen kínált italt, még rá is köszöntötte Menyusra:
– Adj’ Isten!
De mikor már lent volt a bor, legott megváltozott a fránya ember
természete.
– Cihelődjék kend, – morgott rá Menyusra, – megyünk a kóterbe!
– A világért se, – kérlelte ez, – három óráig még megihatnánk egy-két
üveget.
De csak kérlelhetetlen maradt a rend embere, felöltöztette Menyust és
kituszkolta az ajtón.
Hát, gondolta a koma, most már csakugyan nem marad egyéb hátra, rá kell
szánnia az egész tizenöt pengőjét. Alig tettek száz lépést az utcán,
belesugott a rendőr fülébe:
– Komám!
– No?
– Van-i kendnek gyereke?
– Van, hál’ Istennek, öt.
– Ugyan, úgy-e? És egészségesek?
– Miért kérdi kend?
– Csak azér’, – kertel Menyus, – mer már fagyoskodni kezd az ájer,
ráférne a gyerekekre a csizma.
A rendőr nem tudta elképzelni sem, hová akar Menyus kilyukadni.
– Mi köze kendnek az én gyerekemhez? – kérdezte s hogy szaporábban
szedje a lábát, egy nagyot lökött Menyuson.
A koma a világért sem haragudott meg érte, sőt inkább még kedvesebb lett
a szava.
– Csak azér’ mondom, – válaszolt szívbeli hangon, – mer igen megszántam
a kend fijait.
– A fijaimat?! Nincs azoknak kutya bajok se.
– Möghiszem, möghiszem, – mondta Menyus, – hanem azér’ igen szeretnék
nékiek új csizmát venni.
– Csizmát?!… Mi a f.....k?
– Kend bemén a bótba – folytatta a koma – és ezen a tizenöt pengőn, amit
most a markába dugok, megveszi a csizmákat. Én addig kint várok s ha
meglesz a vásár, odébb mehetünk.
No, értett most már a rendőr mindent. Oldalba is röpítette Menyust,
olyanformán, hogy menten elállott nemcsak a szava, a lélekzete is.
… És ezzel aztán végkép befagyott a szegény koma minden reménysége:
szügyibe vágta bús fejét, mint egy igásló, ami a végit járja és
sóhajtva-nyögve kocogott a rend embere után, megátkozván Szuszogót, nem
egyszer, de százszor, amiért vesztére úgy sietett a malacaival.
Mire a városházára értek, már olyan puha volt a különben kemény Menyus,
hogy rálehetett volna kenni kenyérre vaj helyett. Elhatározta, hogy
mindent bevall, miután belátta, hogy a tettenéréssel szemben úgy se
használna a tagadása; azzal még csak jobban magára mérgesítené az
urakat… Isten ments! Inkább sír nekik egy sort, hogy megvegye a
szívüket.
Ám nem sokáig tartott a Menyus jámborsága; csak addig, amíg ki nem
eszelte egy lézengő tyúkprókátor.
Ez a prókátor a városháza folyosóján leste a klienseket s hogy meglátta
a rendőrfedezet alatt bevonuló Menyust, menten hozzája szegődött és
bemutatkozott.
– Csibe Márton ügyvéd vagyok – mondta s egyben egy hatost nyomott a
rendőr markába, hogy időt engedjen az értekezésre.
Menyus mindez ideig nem igen tudta, hogy mire való mesterember légyen
egy fiskális, csak sejtette, hogy jelen állapotában nem árt vele szóba
állani.
– Mi baj, no? – kérdezte és vizsga szemmel nézegette a kis karikalábú
embert.
– Azt én kérdem magátúl, atyafi – felelte ez és bizalmasan megveregette
a koma vállát.
– Mögmondjam? – habozott Menyus.
– Meg hát, különben hogy segítsünk rajta?
Menyus még mindig habozott, de miután a rendőr is biztatta, végre
rászánta magát: őszintén elmondta az egész malac-históriát.
A kis prókátor végighallgatta figyelmesen, aztán megcsóválta fejét.
– Az eset igen súlyos, – mondta, – legalább egy hónapot kóstál és alig
lehet rajta segíteni.
Egy hónap… Menyus elszédült. Azt hitte, legföljebb két-három napra
ítélik el a csintalanságáért és íme, egy egész hónapra van kilátása!
Egy pillanatig nem tudta, vajjon hasba vágja-e a fogadatlan prókátort,
vagy könyörögjön neki. Végre is az utóbbira határozta el magát.
– Segítsen rajtam az úr, – nyögte, – ha Krisztusa van!
– Nincs Krisztusom, – vallotta be Csibe Márton, – de azért
megpróbálhatunk valamit…
– Mondja, – rimánkodott Menyus, – áldja meg valamennyi szent!
– Azok engem meg nem áldanak, – hárította el magától a prókátor a
jókívánságot, – mert nem vagyok a hitükön, de nem is az a fő. A fő az,
hogy van-e tíz pengője?
– Van.
– Akkor – folytatta Márton mester – ide hallgasson:
– Kétrét áll a filem…
– Ha vallatni fogják, – magyarázta Csibe, – tegyen úgy, mintha
meggárgyult volna. Semmire se feleljen akkurátusan; jobban mondva,
sehogy se feleljen, csak füttyentsen. Igy ni: Fitty!
– Akármit kérdeznek?
– Akármit kérdeznek.
Menyus igen furcsállotta a különös tanácsot, megcsóválta fejét.
– Nem tesz az úr lóvá? – kérdezte gyanakodva.
Az ügyvéd eloszlatta a gyanuját.
– Egy krajcárjába se kerül – mondta. – A tíz pengő csak akkor jár nekem,
ha bevált a fütty.
… Ez már beszéd, gondolta magában Menyus s miután éppen hármat ütött az
óra, szorongó bár, de reményteljes szívvel beigazította magát a
tárgyalási terembe.