A bizottsági ülés véget ért. A magisztrátus érdemes urai aláírták a
jegyzőkönyvet és egy utolsót nyögtek.
Ekkor fölemelkedett a polgármester.
– Urak, – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, – ma nálam
ebédeltek valamennyien.
Hatan éljeneztek, ketten savanyú, irígy képet vágtak: a nyurga főjegyző
és az árvaszéki elnök. Az előbbi nem is állotta meg szó nélkül.
– Ejnye, – mondta s megvakarta tarkóját, – akkor az én malacpecsenyém
kárbaveszett.
– Malac?! – csodálkozott a polgármester.
– Malac?! – búgta búsan az árvaszék elnöke is.
– Hol kerítettél te ilyenkor malacot? – folytatta a polgármester
kelletlenül. – Tudtommal csak egy malac volt egész Debrecenben, azt is
én vettem meg.
A főjegyző nem engedte a dicsőségét, megesküdött, hogy nála is malac
lesz ebédre: sült malac.
– No, ha sült malac, – vágta ketté a versengést a főfiskárius, –
megesszük vacsorára hidegen.
– Úgy se bánom – adta meg magát a főnótárius.
– Helyes, – nyomta rá a pecsétet a polgármester, – az én malacom úgyis
tokánynak lesz elkészítve.
Az urak felcihelődtek és mentek a polgármesterhez. Hozzáláttak a
különböző pálinkákhoz és hájaspogácsát nyeltek hozzá.
A polgármester leszólta a pogácsaevőket.
– Ne egyetek annyit, hásze malactokány lesz… Tegye le azt a komisz
tésztát, öcsém, – rivallt rá egy szerény kis aljegyzőre, – mondom, hogy
malac lesz…
Engedelmeskedtek valamennyien, csak a főjegyző renitenskedett
irígységből.
– Éhes vagyok, – mondta, – nem győzöm az ebédet bevárni.
A polgármester bosszúsan távozott, hogy megsürgesse feleségét, de még
sokkal bosszúsabban jött vissza.
– Urak, – jelentette ki sápadtan, – ellopták a malacot, nem lesz tokány.
Valamennyi orr lehúzódott, mint a bánatos pulykakakasé, a
malacújdonsághoz nekikészült gyomrok szemrehányást korogtak a város feje
felé, amiért nem vigyázott jobban a »malacukra«.
– A főjegyző mohón kapott az általános lehangoltságon.
– Aki malacot akar, jöjjön hozzám ebédre – jelentette ki diadalmasan. –
Biztosítalak benneteket, hogy nálam meglesz a malac.
A polgármester elképedt.
– Ezt a szégyent csak nem teszitek meg velem!
De bizony megtették. A malacra dühös gyomrokban nem lakozik illendőség,
a stréber aljegyzőt kivéve, mindenki a főjegyzőre szavazott.
Ez diadallal kísérte haza vendégeit. Mit volt mit tennie, velük ment a
polgármester is.
Nem bánta meg. Öt perc alatt kisült, hogy a főjegyzőné asszony, nem hogy
malacpecsenyével, de még ebéddel sem várta vendégeit.
A főjegyző felrobbant, mint a puskapor.
– Az áldóját, – káromkodta el magát, – hát nem volt itt a gazember?!
– Miféle gazember? – kérdezte a nagysága.
– Hát az a kacskaringós bajuszú.
A polgármester felrántotta szemét.
– Miféle bajuszú?
– Kacskaringós bajuszú…
De a bajusz már az árvaszéki elnököt is érdekelte.
– Milyen bajuszú? – kérdezte és mellen ragadta a dühös főjegyzőt.
– Kacskaringós! – förmedt ez rá az elnök úrra. – Mi közöd hozzá?
A polgármester szétválasztotta őket.
– Dejszen, – jelentette ki elhűlve, – annak az embernek én vettem meg a
malacát.
A főnótárius ismét kakaskodni kezdett.
– Én vettem meg, ha mondom!
A polgármester dühbe jött.
– A teringésit, – kiabálta, – csak tudni fogom, hogy mit vettem!…
– Én sem vagyok tán hülye!…
Senki sem értett semmit, csak az árvaszéki elnök orrontott valamit.
Eddig hallgatott az ő malacvásárjával (mert mit dicsekedjék el
kudarcával), de most már látva, hogy a polgármester és főjegyző még
amúgyabb jártak: kirukkolt vele.
– Nem csak ti vettétek meg a cifrabajszos malacát, – jelentette ki
humorral, – hanem én is.
Némi eszmecsere után kisült a Menyus turpissága.
A vendégek kacagtak rajta, csak a főfiskárius, aki igen éhes volt, nem
nevetett.
– Most már – dohogta – ne azon disputáljatok, hogy ki lett becsapva,
hanem azon, hogy hol ebédelünk.
– Bíz igaz a, – mondta a polgármester s az órájára nézett, – az én
ebédemnek már fuccs: _megöregedett_.
– Nálam meg – konstatálta a főjegyző szégyenszemre – nincs is tíz
személyre való ebéd.
– Akkor – hirdette ki a főfiskárius – nem marad egyéb hátra: menjünk a
Bikába ebédelni.
Diktum-faktum: útnak eredt a jeles magisztrátus a Bika felé. Ki
nevetett, ki káromkodott, de mindenkinek korgott a gyomra.
Elég sebesen gyalogoltak a többnyire kövér urak az éhség korbácsa alatt,
talán egy égi csudának sem állottak volna meg, annyira siettek.
Az égi csudának nem állottak meg, de megállottak egy igenis földi szag
szimatán.
A Bekéné kocsmájából valami gyanus illat áradt ki az utcára és
fölizgatta a csiklandós orrokat.
Először a főfiskárius orrába csapódott.
– Malactokány! – kiáltott fel az éhes úr.
– Abbiza, malac! – hagyta helyben a polgármester.
– Még pedig tarhonyával – konstatálta az árvaszéki elnök.
A főjegyző gyanura kapott.
– Alighanem a mi malacunkat eszik – mondta. – Kérdezzük meg Bekénétől,
kitől vette.
A polgármester megkapta a kilincset és szigorú képpel belépett a
kocsmába. A többi úr libasorban utána…
És nem hiába jártak. Amit a kocsmában láttak, fölülmult minden
várakozást. Nemcsak a malacukra bukkantak rá az urak, hanem egyben a
régi gazdájára is…
Mert ott ült Menyus csakugyan az ivóban; előtte egy nagy tálban a
tokány, majd sorjában: a subája, a kalapja, négy üveg bor, a
dohányzacskó, a szeredás, a pipa. Nyilvánvalólag nagy biztosságban
érezte magát, hogy így széthányta minden ingóságát. Még a fejét sem
ütötte fel a vendégek közeledtén: úgy bele volt merülve a tokány
élvezetébe. Csak akkor ocsudott fel, midőn megszólították. Igaz, hogy
igen furcsán tisztelték az urak.
– Gazember! – rivallt rá a polgármester úr.
– Zsivány! – kiabálta a főjegyző.
– Bivaly! – ordította az árvaszéki elnök.
Menyusnak éppen tele volt a szája, de úgy elképedt, hogy elfelejtett
nyelni. Csak nézte a kis szemüvegest, a nagy szemüvegest és a tintásujjú
árvaszéki elnököt, jogutódait a malacban és rászánta volna az esze
felét, ha ki tudja vala sütni, miféle csuda révén kerültek ezek együvé.
Persze nem sütött ki semmit, aminélfogva úgy összekavarodott különben
leleményes esze, hogy gondolni sem próbált a védekezésre.
– Ejnye, – nyögte, miután végre nagynehezen lenyelte a torkán akadt
falatot, – egy csöpp szerencsém sincsen!
– Most jön csak az igazi leve! – vágta kajánul a szemébe a kegyetlen
főjegyző. – Azt is megitatjuk kenddel.
– Keressen, öcsém, egy rendőrt, – intézkedik a polgármester az
aljegyzővel, – és hozza ide.
Menyus még csak nem is tiltakozott a rendelet ellen, csak a kocsma
levegőjét kifogásolta.
– Szörnyen meleg van itt – mondta bizalmaskodva s olyan képet vágott
hozzá, mint egy elesett borjú. – Úgy-i az urak se fáznak?…
– Lesz még melegebb is – biztatta az árvaszéki elnök.
Egy darabig még riogatták Menyust a kegyetlen urak, aztán hogy
megérkezett az aljegyző, rábízták őt a vele jött rendőrre, azzal a
kemény paranccsal, hogy pont három órára ott legyen vele a városházán.
A rendőr ismételte a parancsot és tisztelgett. Az urak folytatták
útjukat a Bika felé.