A komaság nagy tisztesség a szenvedő félre nézve, különben alig akadna
rá bolond. Mert _kőccséggel_ jár ám a komaság. Úgy illik ugyanis, hogy a
keresztapa egy pengőforintot csusztasson a gyermek pelenkájába és a
bábaasszony fékötőjébe is dukál egy másik pengő. De még holmi csemege is
jár a keresztelőre: bárány vagy malac; de lehet adni egy süveg cukrot
is.
Berecki Menyust igen alkalmatlan időben és helyről érte a kitüntetés.
Káromkodott is miatta eleget. Mert szoboszlai ember létére egész
Debrecenbe hívták komának és olyankor, amikor még híre se volt se
báránynak, se malacnak.
Menyus ennek folytán a süvegcukrot lett volna kénytelen megvásárolni, ha
Szuszogó, a kocája meg nem könyörül vala rajta. Ez a Szuszogó ugyanis
hirtelen és váratlanul kilenc egészséges malaccal ajándékozta meg
Menyust, a keresztelőre nézve éppen idején, amúgy pedig két héttel
előbb, mint sem _illett_ volna.
Menyus összecsapta kezét a csudán és megölelvén a kilencedik malackát, a
keresztelő napján pontosan beállított vele Debrecenbe.
A koraszülött visító állatkát igen megbámulták a híres városban, majdnem
kinézték a hóna alól.
Egy kövér szemüveges úr megállott láttán és széjjelvetvén lábát,
homlokára tolta szemüvegét.
– Nini, malac! – kiáltott fel és útját állta Menyusnak.
– Malac, hát malac – hagyta helyben Menyus flegmatikusan és ki akart
térni.
De a kis szemüveges útját állotta.
– Megveszem – mondta és majd kiugrott a szeme.
– Nem eladó.
– Adok érte öt forintot.
… Öt forint egy öthatosos malacért!…
A Menyus keblében erős érdekharcot vívott a becsület a kapzsisággal. Az
idő kicsisége folytán a becsület lett benne a győztes.
– Ej no, – mondta, – nem vagyok kuvasz, hogy eladjam a körösztfiam
malacát!
Ámde alig lépett el a szemüveges úr, legott rájött, hogy hirtelen és
bolondot cselekedett. Utána kiabált a szorgalmas vevőnek:
– Mit is tetszett mondani?
– Öt forint…
– Vigye! – vágta rá Menyus sebesen, hogy ajánlattevőnek ideje ne legyen
megbánni a vásárt.
Egy csöppet sem bánta meg, ragyogó arccal szúrta ki a vételárat és
apróra megmagyarázta Menyusnak, hova vigye a malacot…
– Amoda a piac túlsó sarkán az emeletes sarokházba… Kéretem a nagyságát:
készíttesse el ebédre tokánynak, lesz vagy hat vendég hozzá…
Menyus ütött a fejével, hogy érti és illetékes helyen minden kommentár
nélkül kézbesítette a tokány-kandidátust.
A nagyságos asszony igen megörült neki.
– Ki van fizetve? – kérdezte.
Menyus, okulván az előzményeken, nem akarta elhamarkodni a választ,
gondolkozott egy pillanatig, csak aztán felelt:
– Nincs, – mondta, – három pengő jár érte.
Őnagysága alkuvászott egy darabig, végre is leolvasta a kért három
pengőt.
A koma boldogan csoszogott le a lépcsőn… Most már bízvást megveheti a
süvegcukrot, futja a kétszer eladott malac árából, még az egyéb költsége
is bőven kitelik belőle.
Kifordulván a kapun, egyenesen nekivágott az Arany Oroszlánnak a cukor
végett. Ám alig tett három lépést, egyszerre csak – kvik! kvik!
röfröfröf! – éppen a lába közé szalad valami fürge csuda.
– Nini, – ismergeti Menyus, – hisz ez az én malacom!
És hátrapislantván: nem szalad-e valaki utána a sárga háztól, gyors
elhatározással lekanyarítja a subáját és rádobja a kis szökevényre.
A művelet pompásan sikerült: a malac belegabalyodott a subába és ami fő,
senki sem látta, bátorságosan fel lehetett szedni a subát, csak arra
kellett vigyázni, hogy benne maradjon a malac.
Kitünően ment ez is. Menyus egy fogással derékon csípte a malacot
subástúl, egy másik fogással kitapogatta és befogta a szörnyen visító
állatka orrát, azzal igen becsületes, jámbor képpel odébb állott.
Betért a Péterfia-utcába, arrafelé még nem ismerték, de különben is azon
a vidéken lakott a komája, akinek a malacot szánta. Mert most már
természetesen szó sem lehetett a süvegcukorról, hiszen ha el is adta
kétszer, ott volt az eredeti ajándék a hóna alatt.
Ott volt ám, de addig ficánkolt kínjában, míg egyszer csak kievickélt a
suba labirintusából és a földre potyogott.
A koma elcsípte ugyan hamarosan, de már késő volt. Egy újabb ugyancsak
szemüveges, nyurga úr meglátta és szenvedélyesen nekiment Menyusnak.
– Nini, malac! – kiáltott fel sóváran és elkapta a karját.
A koma természetesen megijedt egy kicsit, mert a lelkiismerete nem volt
mellette, de azért nem hagyta magát.
– Malac hát, malac! – mondta hetykén. – Mi köze hozzá az úrnak!
– Megveszem!…
– Meg-e?…
Nagyot lélegzett Menyus… No, ha csak ezzel fenyegetik, gondolta magában,
az még nem veszedelem. Sőt tiszta haszon, mert még csakugyan rajt’ érik
a turpisságán… És akkor hogy tagadjon, ha nála találják az eleven
bűnjelet? Jobb is lesz, ha harmadszor is túlad rajta.
– Hásze, – mondja a nyurga úrnak, – eladó lenne, ha jól megfizetnék, mer
igen böcsös malac ám ez, már ketten is _kérték_.
– Hogy adja?…
Rövidesen megalkudtak négy forintban. A nyurga úr fizetett és
megmagyarázta Menyusnak, hova szállítsa a malacot:
– A Péterfia-utca 20-as számú házába… Üzenem az asszonynak, hogy
süttesse meg szép ropogósra, vendég lesz ebédre…
Menyus a könnyen szerzett tizenkét forinttal úgy érezte magát, mint aki
nyakig benne ül a szerencse közepében. Elhatározta, hogy a sors eme
kegyes bizalmával a világért sem él vissza… Mi a mennykőnek szállítaná a
malacot másnak, mikor maga is jóllakhatik belőle a keresztelőn. Nem
Krisztus ő, hogy efféle apró csintalanság miatt szégyelje magát,
kiváltképen ha senki sem tudja meg…
A nyurga úr háza előtt megállapodott Menyus, visszanézett, nem
ellenőrzik-e s látván, hogy nem, szapora lépésben odébb iszkolt. A
legközelebbi mellékutcába befordult, éppen abban lakott Szüri András, a
keresztkomája.
No, most már az a fő, gondolta, hogy mennél hamarább révbe jusson a
visító malaccal.
Ám, ember tervez, Isten végez, nem jutott el az ajándékállat a
keresztelőre soha, ahelyett eladta Menyus negyedszer is, még pedig egy
fiskálisforma, téntásujjú úrnak.
Csakhogy ez már óvatosabb volt vevőelődjeinél: nem bízta rá Menyusra a
malacot, csak amennyiben neki kellett azt hazacipelnie. De ő is vele
ment, jobban mondva előtte.
Persze ő sem csinálta egész okosan (Menyust kellett volna
előrebocsátania), mert mire jó negyedórai kutyagolás után a háza előtt
megállott: nem volt Menyus sehol.
Igen félt ugyanis a koma, hogy a hosszú úton beletéved az érdekelt felek
valamelyikébe és menten ráismer a hozzátartozó csudamalacról, hát inkább
beugrott egy közbeeső kocsmába, oly ügyesen, hogy senki sem vette észre.
És mivelhogy ekkorára nagyon is kényelmetlen bűnlajstrommá növekedett a
malac: elhatározta, hogy egy tapodtat sem cipeli tovább – hogy végkép
eltűnjék a föld színéről, inkább beletemeti a tulajdon gyomrába.
Rendelt egy liter bort s a malacot rábízta a kocsmárosra.