A kollégiumtól búcsút sem vett Istók; nekivágott a világnak egy batyuval
s három márjás tallérral, amit nevelőatyjától kapott. Átszelte a
Hortobágyot. Sóskát reggelizett, avas szalonnát ebédelt, kanászputriban,
juhászcserényben hált meg s mégis boldognak, gazdagnak érezte magát. A
szíve tele volt érzéskinccsel s ami kicsordult belőle, ajakára
kérezkedett s ott dallá, mesévé változott.
És dalait és meséit nem rótta Istók papirosra, egyenesen a szívekbe írta
be, ahol is megfoganván, vérré változtanak, hogy átfolyjanak nemzedékről
nemzedékre az utódok ereibe.
Bohó tündérmeséivel megkacagtatta, aki addig nem tudott örülni, a zord
pásztorembert, szerelmi dalaival megríkatta az együgyű fehérnépet.
Mindenütt ott hagyta a lelke fényes nyomát, ahová csak betette a lábát,
szelídebbek lettek az erkölcsök s fogékonyabbak az agyak.
Bekalandozta a fél országot, a lelkek birodalmának a királya lett.
Hovatovább annak is érezte magát. Megkívánta a királyi szót és a
koronát. Felcsapott vándorszínésznek. A puszták és falvak együgyű
lakósain kívül alattvalóivá akarta tenni a hidegeszű városi népet is.
Maga kopácsolt színpadot kölcsönkért deszkából, a díszletet is maga
pingálta meg hullott rongyra; vasabroncsból mívelte királyi kardját s
pléhkannából vagy bibulapapirosból formált koronát. De el tudta hitetni,
hogy a színpadon élőfa vert gyökeret, hogy valódi fringia a kardja s
vert arany a koronája. Mert a póza és a szava csakugyan fejedelmi volt,
bearanyozta s királyivá tette a rongyot és a vasat is.
Csak a hitetleneket és a léleknélkül valókat nem tudta Istók
meghódítani. A gőgös földi hatalmat, amely irígykedett reá. A
szolgabírák, miután nem volt igazolási jegye, többnyire megtagadták tőle
a játékengedélyt, az alispánok, mint kolduskomédiást kitoloncoltatták
megyéjük területéről.
Ám szembeszállott Istók a hatalommal is. Betörték a fejét. Börtönbe
vetették, éheztették, kínozták. De ő nem csüggedt. A fénykévék ott
úszkáltak a szeme előtt szenvedéseinek közepette is. A szférák zenéje
ott zengett a feje fölött. Ő csak ezt látta, ezt hallotta s nem érzett
testi fájdalmakat. Arcát ripacsossá mosta a zápor és a festék,
csontjaiban száradt a velő, de gerincét nem tudta meggörbíteni semmiféle
csapás, a lángot szikrázó szeméből nem oltotta ki. És soha egy
pillanatra sem bánta meg, hogy apostollá lett, holott tejben-vajban
fürödhetett volna. Megszerette a martíromságot is a jutalomért, ami reá
várt; a tekintetes asszony egyetlen csókjáért képes lett volna a
poklokra is alászállani…