Ettől kezdve majsztruramnak is be kellett látnia, hogy bolond a fiú…

A kollégiumtól búcsút sem vett Istók; nekivágott a világnak egy batyuval

s három márjás tallérral, amit nevelőatyjától kapott. Átszelte a

Hortobágyot. Sóskát reggelizett, avas szalonnát ebédelt, kanászputriban,

juhászcserényben hált meg s mégis boldognak, gazdagnak érezte magát. A

szíve tele volt érzéskinccsel s ami kicsordult belőle, ajakára

kérezkedett s ott dallá, mesévé változott.

És dalait és meséit nem rótta Istók papirosra, egyenesen a szívekbe írta

be, ahol is megfoganván, vérré változtanak, hogy átfolyjanak nemzedékről

nemzedékre az utódok ereibe.

Bohó tündérmeséivel megkacagtatta, aki addig nem tudott örülni, a zord

pásztorembert, szerelmi dalaival megríkatta az együgyű fehérnépet.

Mindenütt ott hagyta a lelke fényes nyomát, ahová csak betette a lábát,

szelídebbek lettek az erkölcsök s fogékonyabbak az agyak.

Bekalandozta a fél országot, a lelkek birodalmának a királya lett.

Hovatovább annak is érezte magát. Megkívánta a királyi szót és a

koronát. Felcsapott vándorszínésznek. A puszták és falvak együgyű

lakósain kívül alattvalóivá akarta tenni a hidegeszű városi népet is.

Maga kopácsolt színpadot kölcsönkért deszkából, a díszletet is maga

pingálta meg hullott rongyra; vasabroncsból mívelte királyi kardját s

pléhkannából vagy bibulapapirosból formált koronát. De el tudta hitetni,

hogy a színpadon élőfa vert gyökeret, hogy valódi fringia a kardja s

vert arany a koronája. Mert a póza és a szava csakugyan fejedelmi volt,

bearanyozta s királyivá tette a rongyot és a vasat is.

Csak a hitetleneket és a léleknélkül valókat nem tudta Istók

meghódítani. A gőgös földi hatalmat, amely irígykedett reá. A

szolgabírák, miután nem volt igazolási jegye, többnyire megtagadták tőle

a játékengedélyt, az alispánok, mint kolduskomédiást kitoloncoltatták

megyéjük területéről.

Ám szembeszállott Istók a hatalommal is. Betörték a fejét. Börtönbe

vetették, éheztették, kínozták. De ő nem csüggedt. A fénykévék ott

úszkáltak a szeme előtt szenvedéseinek közepette is. A szférák zenéje

ott zengett a feje fölött. Ő csak ezt látta, ezt hallotta s nem érzett

testi fájdalmakat. Arcát ripacsossá mosta a zápor és a festék,

csontjaiban száradt a velő, de gerincét nem tudta meggörbíteni semmiféle

csapás, a lángot szikrázó szeméből nem oltotta ki. És soha egy

pillanatra sem bánta meg, hogy apostollá lett, holott tejben-vajban

fürödhetett volna. Megszerette a martíromságot is a jutalomért, ami reá

várt; a tekintetes asszony egyetlen csókjáért képes lett volna a

poklokra is alászállani…

Apró regények és esetek · 第 96 / 138 题