A szerelemtől megihletett diáknak ettől kezdve egyszeribe szűk lett a
kollégium. Kifelé vágyódott belőle a szabad ég, Isten végtelen
csillagszöges dómja alá, ahol szemnek és léleknek nem állít korlátot
emberi mesterkedés; szabad a szemhatár, az eszme, a szó, nyűgöt nem
ismer a szív. Ez az igazi világ; ezt kell neki meghódítania.
Istók vállára akasztotta a batyut s kezébe vette a vándorbotot.
– Édesapám lelkem, édesanyám szentem, köszönöm a jóságukat, én most
elmegyek…
Juliska csendesen zokogott, a nemzetes asszony hangosan jajveszékelt.
Majsztruram egyet köszörült a torkán.
– Ne menj te fiam a vakba, jobb itt a világoson. Rád testálom a céhet,
odaadom neked a jányt, itthon maradj.
De Istók csak rázta a fejét. Sem a gazdagság, sem a boldogság kilátása
nem csábította el. Elment a _vakba_, a lelke után.