Morcos kedvében volt a tekintetes vicispán úr; köszvény hasogatta a
lábát, a gyomra meg nem tudott emészteni. Éppen egy hosszú görcs
markolászott a térdében, midőn eléje toppant János, a huszár.
– Tekintetes uram, egy komégyiás forma ember várakozik az ámbituson.
Beerisszem-e, vagy kitegyem a szűrit?
– Hajintsd át a kapun.
– Parancsolattyára.
A huszár áthajintotta a komédiást a kapun, de hozzá volt az már szokva
az ilyes fogadtatáshoz, oda se neki, megkerülte a kúriát s visszajött a
kerten át.
– Tekintetes uram, a komégyiás újra itt van. Aszondi, hogy aszongya a
tekintetes asszonnyal köll szembeszállania, a gyussát akarja rajta
béhajtani.
– Az én leányomon? A fízfán fütyülő!… Hídd ide a tekintetes asszonyt
elibém.
Minka asszony megjelent zord apja színe előtt. Az összeráncolta
homlokát.
– Miféle komédiás kereshet téged? Azt mondja, tartozol neki valamivel.
Mivel?
Az asszony forró vérét megbolygatta valami távoli sejtelem. A szeme
fehérjeig pirult.
– Nem tudom, – vallotta határozatlan hangon, – én komédiásnak nem
igértem soha semmit. Talán nem komédiás.
– Mingyárt megválik – s János felé fordult a mérges úr. – Hídd be azt a
valakit…
Belépett a szobába egy gubancoshajú, ragyásképű, viharvert alak.
Ruházata rongy. Keze, lába reszketett, – igen ki lehetett merülve, – de
azért egyenes volt a gerince, hátracsapva hordozta fejét s szikrák
pattogtak a szeméből. Szánni lehetett volna, ha nem lett volna olyan
nagyon kevély.
– Kicsoda kend? Mit keres itt kend? – rivallt rá a hatalmas úr dühösen.
Istók végignézett rajta és nem válaszolt neki. A leányának fordult, két
lépést tett feléje, akkor megcsuklott a térde s mint egy tépett rongy,
az asszony lábaihoz esett.
– Eljöttem a jutalmamért, az üdvösségemért – rebegte, miközben
megcsókolta a dáma ruhája szegélyét.
A dáma megijedt. Nem ismert rá Istókra.
– Nem értem – hebegte zavarodottan. – Én nem ismerem, nem láttam
kigyelmedet soha.
– Én vagyok az a bizonyos debreceni diák. Meghódítottam a világot, ami
az embertől elválasztja az embert. Jöttem a jutalmamért.
– Ah!
Emlékezett már a szép Minka mindenre… És szörnyen röstellte könnyelmű
igéretét, amit szerinte lehetetlen volt beváltania.
– Nem emlékszem – buggyant ki íves ajkán a hazug szó. – Ne térdeljen
előttem. Keljen fel.
Istók engedelmeskedett. Felkelt volna ő most már magától is.
– Ha nem emlékszik a tekintetes asszony az igéretére, – mondta
kiegyenesedve s rongyos ruháját megmarkolta a mellén, mert görcs ütött a
szívébe, – ha nem emlékszik, engedje meg, hogy emlékeztessem reá. Csak
egy verset óhajtanék elmondani. A komédiás produkálni szeretné magát,
aztán örökre elmegy a komédiás. Istók elmondta a versét. Ott költötte
egy álltóhelyében; miként a zuhatag a bérci tetőről, úgy ömlött kíntól
vonagló sápadt ajkáról a szó. Hangja nekidördült, arcára kiült az ihlet
lángja.
Csak nézték a hatalmas alispán és világszép leánya, – nézték és
hallgatták. Az úr tágranyitotta szemét. Az asszony elsápadt; minden
ízében reszketett a vádtól, amely a megcsalt költő ajakáról száz
változatban a fejére szakadt. Aztán sírt is az asszony, úgy zokogott,
mint Magdolna a bűnbánó. Bocsánatért esengett a szeme.
De Istók nem bocsátott meg neki. Istók elvégezvén a produkcióját, sarkon
fordult és nekivágott az ajtónak.
Az udvaron karonfogta két huszár, mert elszédült s röhögve kitessékelte
a kapun…
Istók kivánszorgott a városból. A cigányvégen hegedűhangok csapódtak a
füléhez. Egy pötyöm rajkót hegedülni tanított az apja. A rajkó
minduntalan elhibázta a nótát, de Istók azért ráismert – az ő nótája
volt… Leült az árok partjára, mert nem bírta tovább a lába és belebámult
az éppen felkelő holdba. A cigányvégen kigyúlt a pásztortűz, nyiszorgott
a hegedű, a faluban ugattak a kutyák. Istók lehúnyta szemét, egy
szempillantás alatt visszaálmodta a multját apróra, még egyszer utoljára
megjelentek előtte a fénykévék az égen s felcsendült felette a mennyei
zene – aztán egyet nyújtózkodott s megszüntek a szenvedései…