Ha tátos gyerek volt is, sorsát Istók sem kerülhette ki. Elkövetkezvén
az ideje, kigyúlt a szerelem lángja az ő szívében is.
Az utcán látta meg eszményképét. Igen magasan ült fölötte, ötlovas
hintóban egy vasképű vén szittya oldalán. A vicispán leánya volt:
tekintetes Szoboszlay Minka özvegyasszony.
A menyecske valahogy észrevette Istókot, amint az utcán álmodozva
ődöngvén, szeme apja kevély sallangos lovaira tapadt. S csillagsugaras
tekintetével végigsimogatta a csinos hetyke legényt, kacagó mosollyal és
negédes fejbiccentésével viszonozva annak köszöntését.
Istók – nem hiába kutatta a sejtelmek világát – azonnal megérezte, hogy
ez az asszony lesz az ő végzete. A megmérhetetlen távolságoknak:
feneketlen mélységeknek és irdatlan magasságoknak, amelyek képzeletét
izgatták, íme megtalálta a végpontjait. Az egyik ő, a paszulyföldön
talált, kegyelemben nevelődött koldusdiák, a másik a hatalmas úr
világszép leánya, a tekintetes asszony. Az, ami közbül esik: az egy
egész világ. Annak, aki ezeket a távolságokat le akarja bírni, a világot
kell meghódítania.
Istók föltette magában, hogy meghódítja. Ezzel megtalálta léte
tartalmát, élete célját. A lehetetlenséget kell megkísérelnie, hogy
elérhesse a lehetőt… Elhatározta, hogy közelébe férkőzik a tüneménynek,
amely megejtette, egyben fölmagasztalta. Tudta, hogy rendes úton
haladván, az első lépésnél fellökik (száz sárkány őrzi a tündéreket):
úgy fog cselekedni, ahogy a mesebeli pásztorfiú… Naponként kiállott az
utcára, arra a helyre, ahol először látta a vicispán hintaját. Két hétig
hiába ácsorgott, de nem bánta, – az örökkévalósághoz képest egy
szempillantás az egész emberi lét, – a harmadik héten végre feltűnt a
várva-várt hintó az utca során. A szépséges tekintetes asszony benne
ült. Istók nem sokat teketóriázott; hajrá, a lovak elé vetette magát. A
ló nem gázolta el, de a kerék átment a derekán.
Egy éles sikoly. Egy hatalmas káromkodás.
A vicispán kiszállott a hintóból s huszárja segítségével a maga helyére
ültette az elgázolt diákot. Hogy ő majd felhajtatja a városi főfelcsert
gyalogosan, addig is vigyék a sebesültet a lakására.
A tekintetes asszony a helyén maradt. Ráismert Istókban a minapi csinos
diákjára s édesfájdalmas sejtelmek járták át a szívét…
A hintó elrobogott. Az asszony, hogy le ne csússzék az ülésről,
átkarolta az elalélt diák derekát. Fejét, amely keblére billent, nem
tolta el magától, inkább még igazított rajta, hogy le ne essék dagadó
eleven párnáiról. Nem kellett magát szégyellenie, hiszen nem volt
eszméleténél a fiú, csak a szíve dobogása árulta el, hogy él. Még azt is
megtette a menyecske, hogy szabad kezével megcirógatta a legény
holtravált arcát s hogy az erre se mozdult, vérszemet kapott: ráhajolt s
homlokára egy áhitatos csókot lehellt. A zárt hintó mélyében nem igen
láthatta meg senki s ennyit csak megérdemel tőle az a szegény, szegény
fiú, aki érette – azt súgta az asszony sejtelme – a halálba rohant.
Istóknak nem volt szüksége a főfelcser segítségére, meggyógyította,
életre keltette a bűvös villamos asszonycsók: felnyitotta szemét.
Helyzetével azonmód tisztában volt. Elérte célját: ott pihent a
világszép csudaasszony oldalán, úgyszólván a karjaiban. Első gondolata
az vala, hogy oh, mily csekélység volt az, amit ő kockára tett (csak egy
emberélet), ahhoz a dicsőséghez képest, amely érte; az érzése meg az,
hogy szeme előtt vakító fénykévék száguldanak keresztül-kasul az
égboltozaton s a szférák zenéje zeng fölötte valami dicső nászindulót.
Ám az asszony nem látta a fénykévéket, nem hallotta a mennyei hangokat,
csak a férfi eszméletre térését vette tudomásul s fölmelegedett szíve
azonmód lehűlt.
– Hogy érzi magát? – kérdezte kegyesen. – Nem tört-e össze valamije?
S lefejtette karját az ifjú derekáról.
– Köszönöm – sóhajtotta az halkan. – Boldog vagyok.
Csend… Az asszony szólalt meg először.
– Tudja, mi történt magával?
– Tudom, hisz én akartam.
– Mit akart?
– Beszélni akartam a tekintetes asszonnyal, közelről akartam látni.
A menyecske elpirult.
– Azért még nem kellett volna magát a lovak elé vetnie.
Az árva diák lehajtotta fejét.
– Hogy juthattam volna máskép a közelébe?
Újra csend. Az asszony kinézett az ablakon, zongorázott rajta, majd
hirtelen visszafordult.
– Hátha meghalt volna?
Istók csak mosolygott.
– Ha úgy volt megírva – belenyugodtam volna abba is.
Forró vérhullámok verdesték a szép asszony szíve falát. Hogy ki ne
buggyanjon az érzése, összeharapta ajakát.
A hintó befordult a vármegyeháza udvarára. A menyecske megfogta védence
kezét.
– Jöjjön a szobámba, beszélnem kell kigyelmeddel.
Az öreg úr még nem jött meg. A tekintetes asszony leültette Istókot.
Igen izgatott volt, arca kigyúlt, szinte látni lehetett, mint lüktet a
halántékere.
– Mit akar?… Mit kíván tőlem?… Mit remél?!
Istóknak elhomályosodott a szeme.
– Semmit, csak szeretem.
S elfúlt a hangja. Az asszonynak ellenben, hallván a merész szavakat,
föllázadt a gőgös vére, minden csöppje erezett márványos arcába szökött.
– Hogy vetemedhetik ilyen merészségre? Kicsoda kigyelmed?
Erre már hátracsuklott a diák feje is. Büszke szeméből szikrák pattogtak
az asszony felé.
– Ember vagyok. És mindent merek. Csak a férgek félnek.
A tekintetes asszony egyszeribe leszállott a talapzatáról. Már csak a
fejét rázta, amidőn kérdezte:
– Nem érzi azt a nagy távolságot, amely elválaszt bennünket egymástól?
– De érzem.
– Akkor – kérdezte az asszony – mi célja lehet?
– Le akarom bírni azt a távolságot, legyőzöm az időt és a teret,
meghódítom a világot, amely közénk esik.
A menyecske áhitatos csudálattal csüngött a legény remegő ajakán,
amelyről ezek a fenséges, fennhéjázó szavak leváltak.
– Hogy s mivel akarja – kérdezte szinte szomorúan – a világot
meghódítani?
– Az égi lánggal, amely a szívemben lobog…
– Én a magáé, – mondta a dáma leküzdve lázadó szemérmét, – bármily
magasan szárnyal a lelke, nem lehetek soha.
– Azt én nem is akarom, – jelentette ki Istók alázatos hangon, – én az
én földi jutalmam mértékét kicsinyre szabom, az örök üdvösség
foglalójának tekintem csupán.
– S mi az a jutalom?
– Egy csók; egyetlenegy harmattiszta csók.
Elfordult a tekintetes asszony. Immár teljesen elapadt a vérbeli gőgje.
Úgy érezte, hogy az a mérhetetlen távolság, amely elválasztotta a
szegény diáktól, máris elfogyott.
Lassan fölemelte gyűrűs jobbkezét s odanyújtotta a szegény diáknak.
– Menjen, boldoguljon és jöjjön vissza… A csókot megkapja, amikor
követeli: mihelyt méltónak érzi magát reá.