Istók alkalmatos, helyes gyereknek indult. Bohókás, fejes volt; igen
lehetett rajta nevetni. Tízhónapos korában már a maga lábán járt, holott
ölben hordoztathatta volna magát. Ha megmérgelődött, nem sírt, hogy
kibékítsék, mint a többi korabeli gyerek, hanem rúgott. Inkább eltűrte a
verést, mint a babusgatást. A bolti festett játék nem kellett neki, csak
amit maga eszelt ki és munkált meg a saját feje után. Megvetette az
egyhangú fűzfasipot (amin akárki fia is tud sípolni), ő rózsalevelet
tett a nyelvére s fülemülehangokat csalt ki rajta. Nem szállott
vesszőparipára, amiről le se lehet esni, ha lovagolni akart, a palánkra
mászott; vagy a ház tetejét, a kéményt nyergelte meg.
Bolondos volt no, komolyan vette a játékot is.
Majszterné asszonyom szörnyű aggodalmakat állott ki miatta, majsztruram
azonban csak nevetett fogadott fia bolondságain.
– Majd megjön az esze az iskolában, – vigasztalta asszonyát, – egy ilyen
tátos gyereket nem kell félteni.
De csak nem jött meg az Istók esze az iskolában sem.
Mindent megfordítva csinált és mindent megvetett, ami földi jó. Piszkált
a töltött káposztában, a veres almát, amit tejtestvérkéjétől, a kis
Juliskától kapott, megosztotta kamarástársaival, az iskolai öltözködési
törvények ellenére hetyke túri süveget viselt gombakalap helyett s
árvalányhajat, sárga rúzsát, vagy fácántalut tűzött a süvegébe. A
nadrágja ellenben többnyire lyukas volt, mert a nagyerdőn temérdek
szarkamadár fészkelt a fatetőkön s igen szerette gyűjteni a
szarkatojásokat.
A tudományt befogadta Istók, mert hozzáragadt, mint ökörnyál a lajbici
posztóhoz, de a diszciplinát már nem vette be a természete. Szaporán
gyakorolta a virtust, de nem a rómait, hanem a szittyát. Még _dárdás_
korában megmászta a kollégium tornyát, átúszta a Hortobágyot
decemberben, de nemtelen pusztítást vitt véghez a puritán kálomista
erkölcsökben is. Ontotta a rigmust mint a záporeső, képet pingált és
faragott, sőt táncolni sem röstellett sutyiban. A tiszteletes kollégium
fegyelmi szabályzata szerint ezek voltak a legfőbb diákbűnök.
De a másodrendű vétségektől sem tartózkodott vala Istók. Nem feküdt le
este nyolc órakor, kifigurázta a vaskalapot és a tógát, éjjelenként
bekalandozta a hírös várost, virágot hordozott a szép leányok ablakába,
a professzor urakéiba ellenben pamfléteket röpített.
Éjjeli madár volt. Imádta a holdat, nappal ritkán lehetett látni.
Megbujt valami magányos zúgban és ábrándozott. Szítta magába tilos
könyvekből a titkos tudományokat. Kutatta a sejtelmek világát, méregette
a megmérhetetlen távolságokat, alászállott a feneketlen mélységekre s
fel az irdatlan magasságba, kereste a célját, létének okát, de soká,
soká, nem találta meg.
Professzorai nem szerették, mert megtanulta, de kinevette a pozitív
tudományt. S bár sohasem csípték rajta a verscsináláson, képfestésen és
faragáson, tudták, hogy eme, diákoknak tilos ördögi művek, csak az ő
fejéből pattanhattak ki. Silányi professzorra ő költötte a híres Dungó
gúnyverset, Tormási professzort Midás fülekkel ő mintázta meg. Sedes elé
citálták nem egyszer, de nem bizonyíthattak rá semmit, – a kollégium
közszelleme nem nevelt _kalumniátort_, Istók meg nem vallott:
valahányszor mindannyiszor ép bőrrel menekült ki a professzor urak
markából. Pedig hej, de szerették volna talpára kötni az útilaput.
Nemcsak professzor uraimék, de valamennyi tisztes civis, akinek eladó
leánya, vagy szép menyecskéje volt. Az vala ugyanis az Istók híre, hogy
ördögi hatalommal uralkodik a női szíveken. Pedig ugyan nem tett bennük
semmi kárt, virággal, dallal hódított. Az asszony csókja nem kellett
neki, csak a lelkével akart ölelkezni. Bolond volt, ideálista volt.
Majszter uram volt az egyedüli ember a híres városban, aki megértette
Istókot.
– Nem bolond ez, – mondogatta, – hanem éppen, hogy ő tudja egyedül, mit
csinál, tátos gyerek, ha mondom, dicső lesz az élete s ha majd a föld
alá kerül, nem fog rajta fogni a féreg foga.