– Édesapám!…
Bercsi Mihály a tornácon ült és pipázgatott. Fia megszólítására
félrekapta fejét.
– Édesapám, – ismételte Sándor, – a törvényen vótam.
A vén paraszt fölállott és elcsoszogott a pitvar felé. Nagy lehetett a
bánata, hogy nem állotta a fia szavát.
Az azonban nem engedett: nyomon követte az öreget.
– Édesapám, a főbíró – verje meg az Isten a törvényt – nem akart
megbüntetni, aszondta: nem lehet.
Erre már megállott az öreg. A szava is megjött.
– Nem büntetett meg?
– Nem.
Mihály elgondolkozott egy pillanatig.
– No, – mondta aztán, – majd megbüntet téged az Isten maga.
A fiú egy mélyet lélekzett.
– Hisz’ ép azt akarom én, édesapám: megérdemlem.
Csudálatos jószág az apai szív: Mihályt egyszeribe megvette megtért fia
bűnbánata.
– Nojszen, – vigasztalta őt, – nem ippég muszáj, hogy megverjen… Csak
gyónj meg, fiam, meglátod: megkegyelmez.
Ám a fiúnak csudálatosképen fájt ez a vigasztalás.
– Nem köll nékem kegyelem, – hebegte reszketegen, – inkább sorvadjon le
a kezem.
De erre már valósággal megijedt az apa… Nagy beteg lehet az ő fia lelke,
hogy a kegyelmet Istentől sem fogadja el.
– No csak, no – motyogta egyéb gondolat híján, – gyohónj meg fiam, attól
majd meggyógyulsz…
– Nem gyógyulok meg, nem gyohonok meg!… Verjen meg az Isten: azt akarom…