Pinkász az ortodoxok közé tartozott, azaz pájeszt és kaftánt viselt. A
többi nem biztos, mert a lelkekbe és gyomrokba belelátni nem lehet.
Valószínű, hogy Pinkász belül is époly korrekt volt, mint kívül, de az
is lehet, hogy suttyomban megette a kolbászt.
Ezt különben nem érdemes firtatni. Az embert olybá kell venni, mint
amilyennek látszik. Már pedig Pinkász olyan jehovás zsidónak látszott,
hogy inkább össze lehetett volna téveszteni egy ürűvel, mint egy
keresztény katolikus emberrel.
Ám egyébként is becsületes ember volt Pinkász, amit az a tény bizonyít
legjobban, hogy, bár soha életében tévedésből sem mondott igazat (úgy
kívánta üzlete szelleme), egy csöpp vagyonra sem tudott szert tenni.
Igaz, hogy ennek egyrészt felesége, a Rébi, másrészt a Pinkász
mestersége volt az oka.
Mert olyan asszony volt a Rébi, hogy alig kapart össze a férje egy
maroknyi kis tőkét: legott megterhelte egy új göndör babával. És olyan
volt a Pinkász mestersége, hogy bár háromezer percentre dolgozott, nem
tudott a tőkéje megnőni szűk forgalmi köre miatt.
Nevezetesen gyűrűs volt Pinkász. Tehát nem vitt kettős könyvvitelt,
inkább cserekereskedést űzött, mint az afrikai vadak. Már pedig ezzel
nem lehet háromemeletes házat szerezni. Magyarországon époly kevéssé,
mint Afrikában. Azaz még kevésbé. Mert Afrikában az asszony legyen
bármily szapora, nem tartozik a C. lapra. Se cipő, se ruha nem kell a
gyerekeknek s ha éhesek, egyszerűen fölkergeti őket az apjuk egy
datolya- vagy kenyérfára: ott nyugodtan legelhetnek…
Egy szó, mint száz, bolond egy pályát választott Pinkász. Csupa kín és
kötelesség volt az élete. Minden érzése a csont és a gyűrű körül
forgott, azt, ami ezen kívül esett, nem igen ismerte, hiszen még a saját
gyermekei nevének megtanulására sem maradt ideje. Mire tizennégyre
szaporodott a számuk, már nem is igen tartotta őket evidenciában. Bánta
is ő, hogy melyik az Abi, melyik a Lajos a tizennégy közül. Melyik
született előbb: a Száli-e, a Régi-e? Nem tökéletesen mindegy az, mikor
egyiknek sem vehetett cipőt…
Egyszóval mestersége nyügében és a szapora családi örömök súlya alatt
úgy tönkrelapult a Pinkász életkedve, mint a filozófiától a
Schoppenhaueré. Azt tartotta szegény: semmi sem érdekes, ami az élethez
tartozik; még legérdekesebb lenne agyonütni az összes állatokat és
embereket, a bennük levő csont miatt. Bár ez sem érne semmit. Legjobb
lenne mingyárt a pokolba sülyedni (úgyis az lesz a vége), ott talán
vígabban lehet _exisztálni_, mint a földön.
Pinkásznak ez a rengeteg apátiája akkor hágott a tetőpontjára, mikor egy
gyászos napon egyet gondolt Pinkászné és magára hagyta férjét és a
gyermekeket.
Még csak nem is sírt a zsidócska. Fölállította a mérleget.
– Meghaltál, Rébi: az tiszta haszon lenne, mert nem lesz több gyereked;
de mit ér most már a haszon, mikor több kárral jár, mint amennyit ér.
Mert mit kezdjek én tizennégy gyermekkel? Az üzletet nem folytathatom.
Csakugyan nem folytathatta. Legidősebb fia tizenöt, leánya tizenhárom
éves volt. Ezek csak érezték a nyomort, de ahhoz, hogy meg is értsék,
tizennégy egyenlő részre osszák, alkudjanak, gazdálkodjanak vele: még
igen fiatalok voltak. Egy-egy kevésbé élelmes testvérkéjük még éhen
találna veszni a kezük alatt.
Denikve otthon maradt Pinkász. Lovát, talyigáját eladta és egynapi
gondolkodás után beállított az urasági udvarba.
– Nadságos úr, éhes a tizennégy árvám és én most már nem mehetek nekik
kenyeret keresni… Én lehozom a nadságos úrnak a kéket az égből: tessék
engem a gazdaságban használni valamire.
A földesúr szánakozva bár, de elmosolyodott.
– Mire Pinkász? Mihez ért maga?
– Mindent megtanulok; _megfogom a nyulat_ is.
– Hát előbb fogja meg a nyulat, – tréfált a nagyságos úr, – akkor majd
beszélhetünk.
Pinkász szót sem szólt a kegyetlen, cinikus tréfára; kiszédült az
udvarház kapuján, végigtántorgott az utca során. De midőn már majdnem a
viskójához ért, hirtelen visszafordult. Józan, praktikus fejébe valami
fény villant bele. A Gondviselésbe vetett ortodox, fanatikus hite, avagy
őrület gyújtotta-e: nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy csudálatosan
felrázta apatikus lelkét. Fölkapta kaftánját és visszaszaladt a
kastélyba.
Az úr éppen vadászatra indult. Vállán fegyver, mögötte vagy tíz hajtó és
egy vadász.
Pinkász megállította.
– Nadságos úr, – kiabálta szinte fenyegető hangon, – mi lesz, ha
megfogom a nyulat?!
A földesúr nagyot nézett, de humorát nem veszítette el.
– Akkor – mondta – megfogadom erdőcsősznek dupla kommencióra.
Pinkász sarkon fordult, a legközelebbi közön betért és átcsapott a
mezőkre. Sietett, amennyire csak nyűtt, gyönge tüdejétől tellett s egy
kukoricatábla szélében lihegve megállott… Körülnézett: nem látja-e
senki, aztán lekutyorodott… Újra szétnézett… Fülelt…
Kaszát fent valaki a délibábos távolban… Fönt, éppen a Pinkász feje
fölött, egy pacsirta trillázva uszkált a levegőégben… Különben semmi
nesz…
De ezt is sokallta Pinkász. Azaz csak a kaszapengést, mert embertől
jött. Holott egyedül szeretett volna lenni Istennel: titokzatos
bizalmasságban, távol emberi zajtól, végkép egyedül…
A kaszapengés megszűnt… Pinkász föllélekzett. Aztán felgombolta
kaftánját és döngetni kezdte csupasz mellét. Jajgatott is hozzá és egy
szívbekapó keserves imádságot sírt el… Majd végigterült a földön és a
porba ütögette fejét…
… Durr! – Egy lövés dördült el alig száz lépésnyire tőle.
Az imádságos zsidó rá se hederített: folytatta fakírmunkáját, míg a
végire nem ért…
… Durr! – Egy újabb lövés…
Erre már összerezzent Pinkász, mert golyó ellen nem védte az imádság;
fölállott, hogy kiabáljon, de gyönge, rekedt hangja beleveszett egy
távoli kürtriadásba.
Pinkász nem erőlködött tovább. Tudta már hányadán van. A kukoricaföldön
vadászott a földesúr. A vadászkürt a kopókat hítta. Nyilván egy új
terület meghajtására került a sor…
Miután mindezt konstatálta: egy éles kaffantás ütötte meg a Pinkász
fülét. Még sohasem vadászott, hát csak sejtette, hogy nyulat űz a kopó.
Ösztönszerűleg lekuporodott és belenézett a tengeribe.
… Csakugyan!… Egy jámbor süldő bujkált előtte, alig húsz lépésnyire;
meglapult; ugrott egyet, aztán egy óvatos szökéssel kint termett a
mesgyén s jött egyenesen szembe vele. A kutya, úgy látszik, nyomot
tévesztett, nem volt sehol.
A penészes kis zsidó égnek emelte szemét és visszafojtotta lélekzetét.
Egy bokor guggolt előtte… óvatosan és nesztelenül a tövébe kuporodott és
nézte a nyulat: nézte merőn és mozdulatlanul.
A riadt állatka nyilván csak a hátulról fenyegető kutyaveszedelemre
figyelt: kitáncolt a kukoricából és egyenesen a Pinkász bokrának
tartott. Nagyon meg lehetett ijedve, mert mintha vak lett volna, nem
vette észre Pinkászt, pedig a kaftánját is surolta, midőn
elhelyezkedett.
A kis zsidó azt hitte, hogy menten elájul. De csak hitte, mert éppen az
ellenkezője történt. A galambra lecsapó kánya, a skatulyából kipattanó
krampusz, sőt maga a villám sem lehetett volna fürgébb, mint amilyen ő
lett egyszeribe. Fölugrott, ráhasalt a nyúlra, görcsösen átölelte a
remegő állatkát és…
– Adonáj, Adonáj! – őrjöngött fanatikusan, mialatt minden erejével
meztelen kebléhez szorította a kapálódzó nyulat. – Áldott légy, Isten,
zsidók Istene!