Praha Samu kitántorgott a kórházból és miután megrészegedett az éles,
friss levegőtől, belekapaszkodott egy ákácfába… A kórházi urak azt írták
ugyan egy nagy könyvbe, hogy egészségesen bocsáttatott el, de ebből egy
szó sem volt igaz. Ha véletlenül fejedelem Samu, a tudós orvosok
napjában három bulletint állítottak volna ki köz- és mellékérzéseiről,
nemhogy egészségesnek nyilvánították volna.
Azonban nem ez az igazságtalanság bántotta Praha Samut, hanem a sorsé. A
kórházban leamputálták jobb karját könyökben: hát mihez fogjon most már?
… Régi mesterségét nem folytathatta, abba biztosan belesült volna az
első alkalommal. Nem volt ő olyan elsőrendű tolvaj, hogy a balkeze is be
lett volna gyakorolva a zsebekre, mint egynémely kartársáé… Utólagosan
elsajátíthatná ugyan a balog-tempót is – hanem addig!… Akár éhen halhat,
míg valamelyes ügyességre tesz szert. Mert nem olyan könnyű és
nyugodalmas mesterség ám a zsebmetszés, mint például a kefekötés. Ész,
kitartás és kemény szív kell hozzá. Az sem igaz, hogy nem jár munkával:
a favágás is könnyebb…
Életében először elmélkedett Praha Samu ilyenformán, mialatt az ákácfát
ölelte, hogy a földre ne essék. Addig nem igen feszegette életmódja
minéműségét: lopott, mert élni muszáj. Ez egy olyan emberi törvény volt
szerinte, amit józan ésszel nem lehetett megdönteni. Bezzeg ő is jobb
szeretett volna úgy élni, mint a bankárok, de hát mindenki nem lehet
bankár. De még becsületes mesterember sem. Hiszen ő maga is kitanult
lakatos volt, de nem kellett a munkája senkinek. Fölös volt… A világnak
csak egy bizonyos számú lakatosra és becsületes emberre van szüksége, a
többinek egyebet kell próbálnia, ha koldulni nem akar. Már pedig odáig
nem sülyedt volna Samu, nem, a föld minden kincséért sem. Inkább
minduntalan kockára tette szabadságát, ami pedig a legdrágább kincs a
földön…
A Samu lelkét, midőn elmélkedése fonalán ehhez a ponthoz jutott:
rettenetes harag szállotta meg.
… Micsoda?!… Hogy ő kolduljon? Azért, mert nincs jobb keze? Mert beteg
és alig áll a lábán?!… Soha! Inkább beleugrik a Dunába… Hanem persze nem
mindjárt. Ostobaság lenne tőle elhamarkodni a dolgot. Nem egyszer volt
már olyan soron, hogy három napig nem evett és Isten mégis megsegítette
az utolsó pillanatban…
Hogy ajkára jött Isten szent neve: egy kimondhatatlan áhitatos érzés
szállotta meg a nyomorék ember lelkét. Összetette volna kezét, de miután
az egyik hiányzott, azt gondolta, hogy betér a Rókuskápolnába: ott
térdreveti magát. A Miatyánkot tudta gyermekkora óta: azt majd elmondja
Istennek… Összeszedte minden erejét és bevánszorgott a templomba. Az
ajtóban egy olvasós koldusasszony ült, régi jó ismerőse, még abból az
időből, amikor nem koldult, hanem céhbeli orgazda volt.
Samu menten ráismert, de nem állott vele szóba: egy megvető pillantást
vetett rá és befordult a templomba. A vénasszonyt sérthette a gőgje,
mert utána kiáltott:
– Kár kényeskedni, még kend is kikerülhet a sarokra…
… Praha Samu nem egyszer, de tízszer is elmondta a Miatyánkot. S mintha
az áhitat erőt szított volna beteg tagjaiba: már egész bátor lépésben
jött ki a kápolnából. Befordult a Rákóczi-, onnan ki a Thököly-útra.
Ennek egy mellékutcájában, a Lupi kocsmájában szokott tanyázni, ha pénze
volt, az ő hű cimborája, Ruzsi, a betörő… Hát odamegy… Ha csakugyan ott
lesz Ruzsi, iszik a borából és tör a kenyeréből. Az nem koldulás. Nem
egyszer traktálta meg ő is Ruzsit.
Amint így csoszogna, ösztönszerűleg jobbra-balra pislogatva az óraláncok
felé, egyszerre csak a vállára csap valaki. Egy kuszahajú, múmiaképű
csavargó volt. Igen megörült Samunak.
– Upra, te! Hát mi mász?…
– Nini, Csikasz! Kint vagy?…
– Kint…
Nézték egymást és fénylett a szemük.
– Jól megy most neked? – kérdezte Samu.
– Jól… Van három bikám… Hát te mikor _fogtál_?
– Én, – mondta szégyenkezve Samu, – régen. A kórházban voltam öt hétig.
– És megbillentette csonka karját a kabátja alatt.
Csikasz rábámult és szótlanul megcsóválta fejét. Jó sokáig állott a két
ember így egymással szemben. Samu szemlesütve, Csikasz gondolkozva,
hallgatagon.
– Akkor te igen kutyávul vagy – törte meg az utóbbi a csendet. – Mért
nem vigyáztál jobban?
– Vigyáztam, – válaszolt Samu, – csakhogy rozsdás volt a ráspoly,
megszúrtam az ujjamat. Vérmérgezést kaptam, hát levágták a kezemet…
– Hm… _Nyitni_ akartál?
– Nyitni. A _grájfolás_ igen szűkösen adta…
Csikasz újra megcsóválta fejét.
– Nem tudsz te nyitni – korholta Samut. – Mit fuserálsz a más
mesterségébe?… Most itt van, ni!
Samu olyan képet vágott, mint a megdorgált gyermek, midőn magába száll,
de mégsem enged az igazságból.
– Hásze – dohogta – most mán én is tudom…
… Mozogni kezdtek. Egy darabig szótlanul csoszogtak egymás mellett,
aztán a lóversenytér környékén megszólalt Csikasz:
– Mán most mi lesz veled?
– Tudom is én…
– Tudsz balkézzel?…
– Nem tudok.
– Tanuld meg.
Samu rossz néven vette a gyámkodást.
– Mi közöd hozzá!…
Csikasz dühbe gurult.
– Ejnye, az istállóját, hogy mi közöm-e?! Hát nem vagyok a cimborád?
– Hásze, az vagy, – mondta Samu szégyenkezve, – hogy ne vónál az…
– Nohát!… Gyere a Lupihoz, ott majd kigondolunk valamit…
Mentek a Lupihoz, de ahogy a lebúj közelébe értek, megtorpant Samu.
– Csikasz!
– No?
– Bent van Ruzsi?
– Mit tudom! Csak gyere.
Samu habozott.
– Először nézd meg: bent van-e Ruzsi?
– Minek?
– Félek tüle.
– Mér’? Tán becsaptad?
Samu megharagudott.
– Ijnye, az áldóját! – förmedt rá Csikaszra. – Hát mit gondusz te rulam?
– Nono, – kérlelte Csikasz, – tudom én, hogy becsületes ember vagy… Hát
mér’ félsz tüle?…
Samu igen restelhette, amit mondandó volt, mert elpirult.
– Összeszid – mondta csendeskén.
A múmiaképű gúnyosan nevetett.
– Pfu! – mondta. – Mit bánod? Aztán – folytatta – meg is érdemled, a
mér’ szamár voltál.
– No, csak nézd meg – kérte Samu újból. – És ha bent lesz, mondd, hogy
ne szidjon.
Csikasz most már nem ellenkezett, befordult a kocsmába, de menten
visszajött.
– Begyühetsz. Nincs bent.
Betértek az ivóba.
Csikasz disznósajtot és egy üveg pálinkát rendelt… Eszegettek és
iszogattak. A Samu vértelen arca kigyúlt lassacskán, szeme villogni
kezdett.
– Hej, – sóhajtott fel, – mégis csak szép az élet…
– A Práter-utcában van egy házam, – mesélte Csikasz, – már egy hete
vigyázom, hogy el ne szaladjon.
– Jó ház? – kérdezte Samu pislogva.
– Jó. Csak egy süket vénasszony lakik benne.
– Akkor az nagyon jó, – lelkesedett Samu, – először nékem is olyan
helyet kellett vóna tróbálni.
– Még ma éjjel _kihurcolkodok belőle_ – folytatta Csikasz. – Azt hiszem,
kerülni fog egy kis aprópénz is.
– Ijnye!…
– Jó is lesz, mert köll lesz…
– A péz mindig köll – jegyezte meg Samu kijelentésszerűen.
– Hásze mindig köll, de most még több köll lesz a köllnél – játszott a
szóval Csikasz.
– Mér’? – kérdezte Samu kíváncsian.
Csikasz nem válaszolt. Lenyelt egy jókora darab disznósajtot és
leöntötte egy pohár pálinkával.
– Mér’? – ismételte a kérdést Samu.
Csikasz leszidta a kíváncsiságáért.
– De nehéz fejed van! – mondta. – Hásze nem élhetsz levegőből, amíg meg
nem tanulod a balkezest!
Praha Samu jó ideig nem szólt semmit. Úgy elérzékenyült, hogy a könny is
kicsordult a szeméből.
– Cimbora! – szólalt meg nagysokára mégis.
– No?
– Jó ember vagy te nagyon!…
– Szamár!…
– Tán még a püspöknek sincs olyan jó szíve, mint neked.
– Ej, fogd be a szád’?
– Nem fogom én be. Mert én ezt sose felejtem el neked.
Erre már Csikasz is elérzékenyedett.
– Nojszen csak becsületes ember vónék én is, vagy mi – mondta. – Te se
hagynál engem, ha bajba vónék.
Samu megesküdött rá, hogy bizony nem hagyná az ő édes cimboráját, inkább
beleugornék a tűzbe is érte.
És hangja ércéből, szeme tüzéből, egész remegő valójából ki lehetett
érezni, hogy amit mond, nem üres beszéd.
Röstellte is Csikasz nagyon. Ki nem állhatta az érzelgősséget. Úgy
érezte magát, mint a paraszt a cifra szalonban. Alig várta, hogy
szabadulhasson a cimborája hálája elől…
– Samu!…
– No?
– Hol hálsz?
– Hát a ligetben.
– Eredj a Zsufa nenőhöz, gyenge vagy.
– Nem a. Kiállom a ligetben.
– Ne okoskodj – szidta Csikasz Samut. – Itt van a pénz, fizesd ki a
cekket, mert én sietek.
Mondta s ellentmondást nem tűrve, az asztalra dobta utolsó három
forintját Samu elé. Azzal kisietett az ivóból.
Samu ott maradt, amíg meggyöngült szervezete fel nem mondta a
szolgálatot… Lefordult a székről és meghalt…
Csikasznak éppen kapóra jött a práter-utcai siket asszony pénze.
Koporsóra és temetésre kellett az utolsó garasig.
… Éhesen követte cimboráját a temetőbe, éhesen és egyedül. Mikor az
utolsó göröngyöt is eligazították a Samu sírhantján, egy nagyot
sóhajtott Csikasz.
– Szamár! – kiáltott fel s keserűen felkacagott. – _Nyitni_ akart, mikor
_fogni_ se tudott!…