Az üldöző kopó felhajtotta a nyúl nyomát és dühösen kirontott a
kukoricásból. Amint azonban meglátta a Pinkász keblén rugdalózó állatot:
úgy megdöbbent, hogy menten befogta a száját; aztán – alló! – lába közé
csapta a farkát és éktelenül visítva, elinalt.
Pinkász tovább jajgatta a háláját:
– Adonáj! Adonáj!…
A vadászok azt hitték, hogy valami szerencsétlenség érte: abbahagyták a
hajtást és élükön a földesúrral segítségére siettek a jajveszékelés
nyomán…
– Pinkász!…
A földesúrnak torkán akadt a szava… Pinkász megfogta a nyulat!… Hát
lehetséges ez?… Nem a képzelet őrült játéka csak?…
A zehernyés kis zsidó fölvetette fejét és bátran, szinte kihívóan
hozzálépett.
– Nadságos úr, – kiabálta átszellemülve, – megfogtam a nyulat!
A földesúr lesütötte szemét.
– Úgy látszik, – mondta halkan, s hogy van Gondviselés.
– Van Isten – javította ki Pinkász. – Isten, aki nem hagyja el az ő
gyermekeit!
A földesúr átadta fegyverét egy hajtónak és intett Pinkásznak, hogy
eressze el a nyulat. Aztán kivett a zsebéből egy tízforintost és átadta
Pinkásznak.
– Vegyen rajta ruhát a gyerekeknek… Ezt a pénzt a dupla kommencióba nem
számítom bele…