Valami végtelen keserves, szívettépő muzsika hallatszik be onnan. Olyan
csodás, olyan új! Senki sem ismeri a dallamát. Azt sem igen tudják
kitalálni: mifajta muzsika.
Nem sokáig kellett az embereknek találgatniok. Mind közelebb és közelebb
hangzott a szomorú nóta. Telezúgta a pitvart… belejajongott a tárgyalási
terembe… s megreszkettette a szíveket…
… Belépett Bódi. Nyomában a vén cigány, szájában magasra emelt pikula.
Arca átszellemült, kidülledt a szeme. Rongyos kalapja lecsúszott
fejéről, mintha égnek álló gyér, ősz haja emelte volna le… és fujta,
fujta szívettépőn, keservesen.
Senki se moccant.
A szenvedély elült az arcokról, lecsuklottak a fejek… Az emberek
kalapjukat forgatták a kezükben, vagy a ködmönükön babráltak.
… Kvik! Hrrrrr!…
A pikula egy utolsót nyikkant, a vén cigány egyet hördült, s mint valami
szennyes rongy összeesett.
Bódi felemelte, mint egy kis gyermeket és vitte ki.
Az árverezők utána bámultak és nem tudtak szólani. A végrehajtónak
megcsurrant a szeme…
Ekkor elé állott az apró, félcsipejű emberke s egy forinttal többet
ajánlott, mint a legutolsó árverező.
– Kétezerhétszázhárom.
Az emberek összenéztek. A vénebbje megcsóválta fejét, a tüzesebbje
görccsé szorította öklét.
– Kétezerhétszázhárom! – ismételte a kis ember és a végrehajtó írásába
hajolt, hogy megnézze: bejegyezte-e ajánlatát.
Ekkor egy bikanyakú tömzsi ember kiugrott a szoba sarkából és magasra
emelvén öklét, irtóztató csapást mért az ajánlattevő fejére.
A kis ember összeesett.
A végrehajtó felállott és összehajtotta az írását.
– Az árverést beszüntetem… Érvénytelen.
*
A Bódi portájára még kétszer tűzött ki a bíróság árverést. De eredmény
nélkül folyt le mind a kettő. A Bódi portájára árverezni többé nem mert
emberfia.