Sügér János bácsinak igazság szerint már ezelőtt tíz esztendővel kellett
volna az árnyékvilágból a fényesbe átköltözködnie. Ám nincs teljes
igazság, ma is itt lent dőzsöl az öreg kopott szűrében, hála a sirató
vénasszonyok fölös buzgalmának.
Az eset úgy kezdődött, hogy János bácsi egy kiadós disznótor után
lefeküdvén, egyéb kellemetlenségek között azt álmodta, hogy megjelent
neki a Halál angyala a kaszás ember kíséretében.
– Igazítsa el földi dolgait, János bácsi, – így szólt az angyal, – mert
holnap estére érte gyüvök.
A kaszás nem szólt semmit, csak a kaszáját fente.
János bácsi sokkal jobban hitt az álomban, mint akár a keresztkomája
esküvésében: rendtartó keresztény-katolikus emberhez illően már kora
reggel hozzáfogott a munkához, egyrészt, hogy tiszta állapotokat és
emlékeket hagyjon maga után, másrészt hogy megkönnyítse magának az
előtte álló iromba hosszú utat, ami alighanem csak a poklok tornáca
előtt fog véget érni.
Kikászmálván ágyból, egyenesen nekiment a ládafiának s kiemelte belőle
azt a bizonyos _acskót_, ami hatvan évi földi tartózkodása gyümölcsét
tartalmazta és elballagott vele a jegyzőhöz.
– Tekintetes uram, ügyes-bajos dologba gyüttem, megfizetném, ha
eligazítaná.
A jegyző bólintott.
– Beszéljen, János bácsi.
Az öreg paraszt körülnézett a hivatalos szobában.
– Tanu kék, – mondta, – tessen valakiket beparancsolni, addig nem
beszélhetek.
A kövérbajszú falusi tisztviselő elnevette magát.
– Tán testamentomot akar kend mondani, hogy a dolgának ilyen nagy
feneket kerít?
– Aztat, ippeg hogy aztat…
A szükséges három ember (a segédjegyző, a harangozó és egy vénasszony)
egy kettőre előkerült valahonnan. János az asztalra tette a pénzes
zacskót.
– Négyszázharminchat forint hetven krajcár van benne, olvassa meg a
tekintetes úr.
A pénz megolvastatott a tanuk előtt, meg volt az utolsó garasig. Most
már bemondhatta János a testamentumot is a segédjegyző tolla alá. Úgy
intézkedett, hogy apró zsellérportáját a hozzátartozó három köblös
földdel öccse örökölje, a testvérbátyja korhely fia. A drága készpénzt
ellenben mind szent célokra hagyta: szétosztotta az eklézsia, a pap, a
kántor, a harangozó és a sirató asszonyok között. Különösen eme
fehérszemélyekről gondoskodott nagylelkűen, tíz-tíz pengőforintokat
igért nekik hatuknak, ha buzgón végzik kötelességüket. Végére járván a
végrendelkezésnek, el is lépegetett hozzájuk, hogy külön-külön lelkükre
kösse a mennybéli üdvössége iránti érdeklődést.
– Csak estvére halok meg, – mondta nekik, – de azért nem árt, ha helyben
lesznek napszállat előtt.
A vénasszonyok a dús hagyomány tudatában fűt-fát igértek Jánosnak. Hogy
olyan parádés jajveszékelést rendeznek a tiszteletére, amitől megesik az
ördögök szíve is. Felöltöztetik patyolatfehérbe, lábát kinyújtóztatják,
kezét keresztbe teszik a mellén, szemehéjját lecsukják, egyszóval
semmiről sem fognak megfeledkezni, krajcárt is tesznek a feje alá, hogy
a föltámadás ne találja egészen pénztelenül.
János bácsi boldog megnyugvással állított be a paphoz:
– Főtisztelendő, érdemes uram, én ma estére elköltözködök, arra kérem,
ha meg nem sérteném, tisztölje meg szegény házamat napszállat előtt,
hogy fölvehessem az utolsó kenetet.
A szentatya nagyot nézett.
– De hiszen kutyabaja kendnek.
János helybenhagyta.
– Nincs. Egészséges vagyok, mint a makk, de estére möglesz a baj, –
állította, – biztosan möglesz.
Vévén a pap igéretét, hazafelé bandukolt János bácsi. Megtisztogatta
ócska puskáját, megkente a csizmáját, aztán lefeküdt az ágyba. Oda
citálta maga mellé a vén Julist, aki tízévi özvegységében gondot viselt
és mosott rá.
– Imádkozzál, Julis, mert én elmenek.
– Há mén kend? – kérdezte ijedten az asszony.
– Mán – humorizált János – vagy a poklokba, vagy a mennyországba,
biztosat nem tudhatok.
– Tán meggárgyult kend! – korholta Julis. – A sőre se lehet jobb színben
kendnél.
János ráhujjantott.
– Ne zavadzálj bele az én dógomba. Megmondtam, hát elpatkolok.
– Van lelke kendnek! – siránkozott a vénasszony. – Igy magamra hagyni
engemet!
János bácsi dühbe gurult.
– A kiskésit, hisz nem magamtul menek, ha’ visznek!
Julis leült embere lábánál egy székre és hozzáfogott az imádkozáshoz.
Pörgette az olvasót s halkan duruzsolt hozzá. Nem hitt gazdája
elkövetkezendő halálában, az volt a meggyőződése, hogy _megveszlett_ az
öreg. A ráimádkozás jó orvosság lehet ez ellen is.
János gazda szinte mozdulatlanul feküdt az ágyban, csak a szeme sugara
sétált fel s alá a gerendákon s gondolatai kóboroltak szerteszét a
világban a gazdag mult s a szűkös jövő sikátorai között… Már neki
befellegzett. Csak azt kellene kitalálnia, hogy mikép tehetné
legalkalmatosabban jóvá az alatt a pár óra alatt, ami számára az életből
még hátra van, azt a tömérdek istentelenséget, amit életében elkövetett…
Ha valaki azt neki biztosra meg tudná mondani. Bizony ráhagyná
tajtékpipáját, a szűrét, sőt még egyebet, talán a szekerét is. Dehát –
vélte János bácsi – olyan okos ember talán nincs is a világon. Annyit
meg ő is tud, hogy a Halál szomszédságában csöndesen viselkedjék az
emberfia, illedelmesen beszélgessen embertársaival, nem úgy cifrásan,
káromkodással vegyest, mint ahogy szokta, mikor jó dolga van. Az is
bizonyos, hogy bűnbánást kellenék mutatnia, bocsánatot kellene kérnie
azoktól, akiket valaha is megbántott vagy megkárosított.
Már nyelvén volt a szó, hogy Julist Kovács Mátyásért küldje, aki neki
legfőbb haragosa volt (méltán pedig, mert kehes lovat adott el Mátyás
gazdának egészséges helyett). Ám lenyelte a szót János bácsi: jobban
megfontolván jámbor szándékát, rájött, hogy hiába jönne el hozzá Kovács
Mátyás, úgy se tudná megkövetni. Ahhoz ő nem ért, azt a mennyországban
is aligha fogja megtanulni.
Hát csak feküdt János. Hanyatt és mereven. Elvetvén gondját a
földieknek, közömbös lélekkel várta a Halált. Hovatovább beszüntette
agya működését is. Minek gondolkodjék, mikor gondja nincs. Szeme
kifáradt az egyhelybe nézéstől: karikákat vetett a levegőbe, színes
vízhólyagokat vetített a szoba falára. Megunta a karikákat s a
bugyborékot, lehúnyta szemét… A derékalj nyomta a derekát. Jobb oldalára
akart fordulni, de benneszakadt az akarata. Minek erőlködjék erre a
rövid időre! Majd eljönnek a sirató asszonyok, vesződjenek azok vele,
nem ingyen teszik… Roppant fáradtságot érzett. Alig eszmélt. Mintha már
csakugyan körülötte ólálkodott volna a kaszás ember, akit megálmodott.
Pedig csak álmos volt János bácsi. Érzékei összetévesztették az örök
elmúlás jelenségeit az álom előtüneteivel. Az autoszuggesztió titokzatos
ereje nyügében elpetyhüdt a teste, idegei nem reagáltak, szíve verése
szinte elállott… Csak Julis duruzsolását hallotta. Az is összefolyt a
fülében. Valami óriás földöntúli dongó dünnyögésének hallotta az
ájtatos, imádságos hangokat.
Öt óra tájban, mikor megjöttek a sirató vénasszonyok, már alig hápogott
János bácsi. Kapkodott a levegő után. Halántékerei kidagadtak. Unta a
halódást szörnyen: kergette az egyik sirató asszonyt, menne a papért.
A többi és Julis néni hozzálátott a munkához. Szakértő tapintattal
teljesítették hivatásukat. Vigasztaltak, siránkoztak, egy-egy égő
gyertyát tartottak kezükben.
János bácsi igen izzadt. A gyertyák bosszantották a szemét, a siránkozás
belenyilallott a veséjébe.
– Vigyenek ki a tornácra, – nyögte, – Isten szabad ege alatt szeretnék
meghalni.
Az asszonyok teljesítették kérését. Megragadták az ágyát és szaporán
karatyolások között kitaszigálták valahogy a tornácra. János úgy érezte,
hogy eme művelet közben apró darabokra töredeztek a csontjai. Nem bánta
a csontokat, a túlvilágon úgy se veszi többé hasznukat… Csak jönne már a
pap, hogy hozzáfoghatna végre a meghaláshoz.
De csak nem jött a pap. Igen késett. János elvesztette türelmét.
Elkáromkodta magát:
– Az áldóját, mér nem iparkodik jobban a főtisztelendő úr, mikor az
embernek sietős útja van.
A sirató asszonyok elszörnyülködtek a pogány kifakadáson.
– Jaj, János bácsi, most elkárhozik kigyelmed, ha ki nem engeszteljük a
szenteket.
A halódó magába szállott.
– Hásze arra valók vagytok, hogy kiengeszteljétek, nem ingyen teszitek.