A vétket Csóri János úgy javította ki, hogy megvette az Italos-árvák
telkét. Tizennégyezer forintot fizetett érte és a rajta találódott
állatokért. Volt már gyönyörű cserepes háza, áldott fekete földje,
selymes rétszőnyege. Övé lett a haza egy része: just formálhatott a
közös édesanya szívéhez. De egyébként is engesztelgette megtévedését:
harangot vett a toronyba, kitataroztatta a régi becsurgó paplakot,
székét a templomban ezer forinton váltotta meg. Csupa látható erkölcsi
kötelék, amikkel lelkét szülőföldjéhez kívánta rögzíteni: a harang, a
paplak, a templom…
Kevély Kasi jól tudta hová vág Jánosnak mindez a cselekedete: az ő
lelkét akarja velük a sarkából kiemelni… Holott azt nem lehet! Mert
hozzá van nőve az élete eréhez. Az, ami még él, a helyéből ki nem
mozdítható… Miért? Csak jöjjön János, majd megmondja néki.
Jött János. Se kevélyen, se alázatosan, erkölcsi győzelmétől és
szerelemtől ittasan.
– Eljöttem a lyányért – mond. – Van hazám, hajlékom, földem, van
egyházam, Istenem, hát mán most senki jámbor hivő lélek nem tagadhatja
meg tülem istenes kérésemet…
– Ha nem én! – vágta el szavát Kasi György és farkasszemet nézett a
makacs kérővel.
Az elsápadt.
– Miért tenné? – hebegte, de egyben villámlott a szeme.
A vén parasztnak tarkóba csuklott gőgös, kemény feje, apró, szúrós
szemét végigjártatta az ég boltozatján, mintha keresne ott valamit.
Mert nem vagy az, aki én. A te fajtádnak még a mennyországban is lentebb
a helye.
– Mibe különb kend nálamnál?
– Mibe?! – (Mint a csökönyös ló, haragosan megrázta a fejét.) – Mibe?!…
Eredj a temetőbe. Olvasd végig a fejfák írását: abbul megtudod… Ott
pihen a hitestársam, – folytatta szinte grandiózus szenvedelemmel, –
édesanyám, édesapám, az öregszülém, meg annak az öregszüléje, mind
valamennyi. Három gyermekemet temettem magam is abba a szentelt földbe…
Most számolj be te a nemzetségeddel. Miféle földben aluszik az öregapád
apja? Hol a fejfája? Melyik templomban imádkozott?… Felelj hát: hagy
tudjam, ki ija-fija vagy?
János nem tudott mindjárt felelni. Ismét szíven találta a szó, de
ezúttal sebten lepattant róla.
– Én becsületes ember vagyok, – mondta némi szünet után, – az volt a
szülőapám is. Nem tehetek róla, hogy elárvultam korán és nem akadtam a
sírja nyomára. Szegény ember kenyér után jár… ott a sírja, ahol elfogy a
kenyere.
Kasi bevette az okos szép szót.
– Nem is csúfollak érte, – mondta lentebb hangon, – de te se csúfolj meg
engem azzal, hogy vélem egy sorba kérezkedjél… Itt a kezem, – folytatta,
– derék legény vagy, de a lyányom nem néked termett.
János visszautasította a Kasi jobbját. A gazda utolsó szavaiból már nem
az igazság érce csengett ki, gonosz önzés duhogott belőlük. Az ellen
pedig föllázadt a János jogérzete.
– Ha nem adja kend szívvel, viszem erővel. Jussom a leány! Négy évig
küzdöttem érte, megszereztem, enyém.
Mondván, ment a házba a leányhoz. Kasi utána kiáltott:
– Vidd. Ha megy, elviheted erő nélkül is.
Bizott a leánya adott szavában, szűzies szemérmetességében, bízott a
vérkötelék bűvös erejében. Be se ment János után a házba. Leült a tornác
elé és várt. Arca nyugodt volt, bár némi szorongást érzett a szíve
körül. Nem csuda. Most fog elválni a leánya sorsa, ami egy az övével,
egy az egész Kasi-nemzetség sorsával, mert ők ketten az utolsó Kasiak…
… Megkattant a pitvarajtó závárzatja… A vén parasztnak elállt a
lélekzete. Szeme kidülledt: úgy nézett a pitvarajtó felé… Kordul
sarkában az ajtó… No most! Egymaga lép-e ki rajta a legény, vagy a
leányával együtt?…
Kasi György a szívéhez kapott. Jött Csóri feléje, kezén a leány.
– El kell mennem véle, édesapám, – rebegte Eszter, – mert szeretem,
megesküdtem véle…
Kevély Kasi György emelte volna kezét a szívéről, de már nem volt hozzá
ereje. Leesett a keze. És utána bukott az egész hatalmas testével.
… Gőgje össze volt nőve az élete erével.
Megtört a gőgje: megpattant az életere.