Az egyik asszony a János nyaka alá nyúlt, felültette a beteget az
ágyban.
– Mondja kend, János bácsi, hogy: Jézus!
– Jézus! – nyögte az öreg.
Most a másik vénasszony szólalt meg.
– Mondja kend, János bácsi, a lelke üdvösségéért mégegyszer, hogy:
Jézus.
– Jézus! – hápogta János.
Az asszonyok hókuszpókuszokat csináltak az égő gyertyákkal s helyeslőleg
bólogattak.
A harmadik asszonyra került a sor.
– Mondja kend, János bácsi, hogy könnyű legyen kendnek a főd, harmadszor
is, hogy: Jézus.
De ezt már megsokallta a halódó.
– Nem mondom – jelentette ki határozottan. – Kéccer mondtam a Fiúisten
nevét, hiába fel nem veszem harmaccor is.
– De csak mondja kend, – ijjegették a szakavatott asszonyok áldozatukat,
– mondja kend, mert elkárhozik.
– Ne izéjjetek velem, nem vagyok tán se bolond, se gyerek!…
János bácsi meglepően egészséges hangon tiltakozott lelki nyugalmának
megháborítása ellen. Ám az asszonyok nem hagyták magukat. Meglóbálták
gyertyájukat, sápítoztak, szörnyülköztek.
– Mondja kend!… Mondja kend!
– Azért se mondom!
– A pokolba kerül kend!
– Micsoda? A pokolba! Én? Tán mert oda kívántok?
János bácsi kiugrott az ágyából, úgy folytatta:
– Hát azért sem! Megmutatom néktek, adta boszorkányjai, hogy egy fitying
sem üti az én halálomból a markotokat… Megmutatom, hogy túléllek
mindnyájatokat…
Az asszonyok ijedten rebbentek széjjel. János még utánuk kiáltott.
– Engem senki se kunérozzon, mikor meg akarok halni. Azér se halok meg a
kedvetekért…
Negyedóra mulva végre megjött a pap. De már nem volt szükség rá. János
elébe ment s tiszteletteljesen kezet csókolt neki.
– Engedelmet istállok, főtisztelendő érdemes uram, hogy
idebolondítottam, de már elment a kedvem a haláltól, elvették a
vénasszonyok. Furt ijjegettek, – panaszolta, – az orrom körül
legyeskedtek a gyertyákval, mintha már nem is lennék az élők között,
összepörkölték a bajszomat is.
Az okos, humoros szentatya elmosolyodott.
– Mondtam kendnek, János, hogy nincs semmi baja.
– Lett vóna, – állította János, – mán itt is vót a Halál az ágyam
fejinél, de szerencsére megkegyelmezett, beérte azzal a kínzással, amit
az asszonyoktól kellett elszenvednem…
És megmaradt János emellett az igazsága mellett. Ma is váltig azt
hajtja, hogy végérvényesen meghalt volna ezelőtt tíz esztendővel, ha
életre nem bosszantják vala a sirató vénasszonyok.