Eszter szót se szólt apjának a János megjöttéről. De elárulta azt a
magaviselete: szeme ragyogott, szíve dalra fakadt. Először négy év óta.
A gőgös apa erein végigfutott a rossz sejtelem hidege. De ezt nem árulta
el, inkább enyelgésre biztatta magát.
– Jaj, szógám, de meggyütt a kedved egyszeribe!
Még egyebet is akart mondani: valami negédes tréfát, de csak nem állt rá
a szája sehogy. Két éve, hogy meghalt egyetlen fia, nevének örököse:
azóta befagyott a Kasi György humora… Mitől örüljön? Idegenre marad a
nagy vagyon: nem Kasi-nemzetség fényét fogja hirdetni. És ez még a
jobbik eset. Mert hiába tapossák háza küszöbét falkástól a kérők: a
leánya megkötötte magát, a koldus szeretőjét várja. Pedig tudja,
tudhatja, hogy amíg ő él, nem lehet az övé… Nyilván halálát lesi a
tulajdon leánya.
Elgondolkozván ezen a szomorú soron: mély bánat szállotta meg a vén
paraszt szívét. Csak nézett maga elé, olyan mereven, mintha fejébe
fagyott volna a szeme. Aztán mégis megmozdult s nagylassan és kínos
küzködéssel szóba kapott.
– Fiamat elvette Isten, mán csak te maradtál néköm, Eszter, hát el ne
hagyj… az ő kedviért.
– Soha! – mondta a leány lelkes szeretettel. – Se édes apámat, se – őt.
A Kasi arca vérbeborult.
– A mán meg nem lehet. Vagy én, vagy ő? Válassz.
Csend. A leány kezét tördeli.
– Hát melyikünk? – kérdezte szinte könyörögve az apa.
– Nem megyek férjhez – mondta szaggatottan a leány. – Eltemetkezem
elevenen, ha úgy kívánja édesapám.
Nem volt ez gúnynak szánva, de az volt azért. És megmarta a kevély ember
lelkét.
– Inkább is lássalak a koporsóban, – kiabálta, – mint annak a koldusnak
a nyoszolyájában!
Azzal, mintha a saját kegyetlen szavaitól menekülne, lihegve csörtetett
ki a szobából.
A pitvarban éppen hogy bele nem ütődött Csóri Jánosba. Majd leesett a
lábáról, de egy pillanat alatt összeszedte magát.
– Adj’ Isten, gazduram! – köszöntötte János.
– Fogadj’ Isten! – viszonozta György a köszöntést. – Minek erányában
tisztölhetem?
Úgy tett, mintha rá nem ösmert volna Jánosra.
– Hát nem ösmér, gazduram?
Kasi György felnézett a János hajára, onnan le a cipője hegyére (urias
ruha volt Jánoson), ami közbül esett, kihagyta, úgy mondta:
– Nem ösmérem – nem…
– Én vagyok Csóri János.
– Csóri? Csóri János? – komédiázott a vén paraszt. – Hagy lám csak…
Nono, emlékszek mán, emlékszek…
János világjártában kitanulta az embert: legott észrevette, hogy hazudik
a György magaviselkedése. Egy fájó, de gúnyos mosoly vonult el az ajaka
szélén.
– Hát csak nem akart megösmérni?! Igaz, – folytatta, – nem tudja még,
hogy gazdag ember lettem. S hogy nem szólt rá Kasi, még hozzátette: –
Húszezer forintot szereztem pengőbe.
Elhallgatott; várta a hatást. Úgy számította ki, hogy a vagyoni
különbség megszüntével önmagától megszűnik a nagy paraszt gőgje is. Mert
mi egyéb különbség lehetne még közöttük ezenkívül? Rosszul számított…
Kasi Györgynek még csak a szempillája se rezzent meg a legény gazdagsága
hallatán; közönyösen, unottan mondotta:
– Nohát a jó lesz kendnek, az a péz.
– Neköm nem igen köll – jegyezte meg János csendesen. – Az Eszter miatt
szereztem.
György úgy tett, mintha nem értette volna. Meg is mondta:
– Nem igen értem, nem. – És fölnézett az égre.
János hevessége igen sokat okosodott a négy idegen év alatt, de ez a
tettetés csak mégis kihozta a sodrából. Összeráncolta homlokát, úgy
vágta ki:
– Ne sokat parádézzunk gazduram. Jól tudja, mi járatban vagyok:
feleségnek kérem a lyányát, az esküdt mátkásomat.
Kasi György legjobb szerette volna a faképnél hagyni Jánost, de csak nem
tette. Meggondolta, hogy gőgjének az a fegyvere, ami jó volt a koldus
János ellen, a gazdag Jánossal szemben visszafelé sülne; az ő méltóságán
ejtene sebet. Hát válaszolt Jánosnak és nem nézett el a feje felett,
hanem egyenesen bele a szemébe. Fagyosan, mint az acél.
– Az nem lehet, – mondta, – kendnek az én lyányom nem vót mátkása
sohanap.
– Az Isten előtt!…
– És nem is lesz – folytatta György megrázva üstökét. – Ha kódisnak nem
adtam, világjáró jöttmentnek még úgy sem adom.
Most vette csak János igazában hasznát a nagyvilág zűrzavarában szerzett
önuralmának. Még csak az arca sem torzult el, egész nyugodtan válaszolt.
– Ha világot jártam, csak kend miatt jártam. Én magamtul elvettem vóna
Esztert szegényen is. Kend nem adta, mivelhogy koldus voltam… Hát most
mán nem vagyok az…
– Még annál is rosszabb…
– Tudjam: mért?
Györgynek kidagadt a halántékere, hátracsapta fejét.
– Hát hol a hazád? A hazád? Melyik faluba való vagy? Kié vagy – mi
vagy?… Míg kódis vótál, – folytatta tompán, – ha csak zsellérház is vót:
vót hova tenned a fejedet. Földecskéd is vót, ha nem is a tied, de
jussal vágtad a kapádat bele. Vót falud, komád, cimborád… vót törvényed,
Istened!… Mid van most?… Lelketlen lelked és ebül szerzett húszezer
forintod!… Hogy merészelsz hát az én lyányomra szemet vetni?!…
Csóri János elsápadt. Szívén találta az öreg paraszt szava. Föld- és
fajimádó lelkén végigvonaglott a szégyenkezés kínja. Igaz, igaz!
Senkije, semmije! Lelke se. Különben nem felejtette volna el a távol
idegenben, hogy a koldusnál is koldusabb, hiába van pénze garmadával,
akinek hajléka, hazája nincs.
– Végképen igazat mondott, gazduram, – jelentette ki pirulva, – de majd
kijavítom a vétket…