… Bilicky Pál, a milliomos Dóci Kata férje, belépett a Béla Sándor dr.
előszobájába. De most nem csípte meg az ajtónálló szobaleány állát, mint
ezelőtt két évvel, először, mert azóta fölvitte Isten a doktor sorát:
inast tartott szobaleány helyett, másodszor, mert a báró is megváltozott
két év alatt: abbahagyta a bolondozást és méltósággal folytatta a
rangját…
– Fogad a nagyságos úr? – kérdezte Bilicky az inastól s átadta neki a
névjegyét.
– Bejelentem méltóságodat…
Egy perc mulva nyílott a fogadószoba ajtaja. Bilicky belépett. Az orvos
tárt karral eléje sietett.
– Isten hozott, édes báróm, drága cinkosom!
A báró megrázta barátja kezét, de örömének kitörését nem tudta
viszonozni: szomorúan mosolygott s fáradtan lógázta a fejét…
– Tehát – mondta, miközben egy karosszékbe ereszkedett – híres orvossá
tettelek csakugyan!…
– Igen, neked köszönhetem a karriéremet – hálálkodott az orvos. – Igaz,
hogy svindli révén, dehát mundus vult decipi… Ilyen a világ!…
– Igazad van, barátom, – hagyta helyben Bilicky, – bár csak végig
megmaradtam volna emellett az igazság mellett.
– Hogy érted?
– Meggyóntam a feleségemnek, hogy becsaptam, – vallotta be a báró,
miközben fájdalmas sóhaj tört ki a kebléből, – meggyóntam neki s ezzel
tönkretettem a boldogságomat.
Az orvos meghökkent.
– Szerencsétlen, hogy lehettél olyan könnyelmű, ha tudtad, hogy szüksége
van arra az – illuzióra?
– Nagyon megszerettem, – válaszolt Bilicky, – nem bírtam tovább a rút
képmutatást… Mindig azt az átkozott sebhelyet csókolgatta… Egyszóval,
végét vetettem a hazugságnak, azt hittem, annyira megszeretett, hogy meg
fog bocsátani…
– És?…
– És csalódtam. Az az asszony nem magamért szeretett engem: az érette
halálra kész férfit szerette bennem csupán… Kiábrándult belőlem, beadta
ellenem a válópört.
Egy könnycsepp gördült ki a szegény báró szeméből. Az orvos joviálisan
kezelte a lelki beteget.
– Ha csak olyan asszony, – vigasztalta őt, – nem érdemes utána búsulnod.
De az csak rázta a fejét.
– Nem tudod te, mi a szerelem?!
Csütörtököt mondott az orvos minden egyéb igyekezete is: a bárót nem
lehetett megvigasztalni. Fogta is a kalapját, hogy búcsúzzék, mikor a
doktornak az utolsó pillanatban új ötlete kerekedett.
– Várj csak, – s szelíd erőszakkal leültette barátját, – egy eszmém
támadt… Még ki lehet reparálni a dolgot. Egyszerűen azt mondod a
feleségednek, hogy nem mondtál neki igazat: csak a szerelmét akartad
próbára tenni, s még ma is benned van a golyó.
– Hogy-hogy? – álmélkodott Bilicky. – Azt ő úgyse hinné el.
– Majd elhiszi, ha látni fogja.
– Nem értelek…
– Becsempészem én azt a golyót az oldalbordád közé s egy hónap mulva
kiveszem a feleséged szemeláttára…
– Vagy úgy!
A bárócska elsuhintott a füle mellett, majd így folytatta:
– Köszönöm, pajtás, többet nem csalok. Tudod, – tette hozzá fájó
gúnnyal, – mióta _folytatom_ a rangomat, igen komoly és korrekt ember
lett belőlem… Aztán meg, mit ér nekem most már a feleségem szerelme,
mikor tudom, hogy csak azért a _golyóért_ szeretett. Nem tudnék vele
élni. Imádom és mégis idegen nekem! Tragikus dilemma ez, amit csak
egyféleképen lehet megoldani…
Mondván, elbúcsúzott a kis Bilicky báró régi barátjától, hazament és
megoldotta a dilemmát: szívenlőtte magát.
Az asszony, a szegény, beteglelkű milliomos Dóci Kata most már megint
szeretheti őt.