Katalin letette a megrakott ezüsttálcát a levendulaillatos abrosszal
leterített diófaasztalra, aztán kiosztotta a reggelit. Borbála
kisasszony kávét kapott, pirított zsemlyével, Leona kisasszony teát
tejszínnel és mandulaperecet. Maga Katalin nem evett; ő már kora reggel
elköltötte köménymagos-leves reggelijét.
A márványarcú, ezüsthajú vénleányok hallgatagon ettek, negédesen, finom
hajlású ujjal emelték szájukhoz a csészét, igen előkelőek voltak és
ildomosak. Csak Leona szürcsölt egy kicsit. Ezt nem is állotta meg
Katalin szó nélkül.
– Miért szürcsölsz, oh, Leona?
Katalin volt a jellem a három leány között, az egyéniség, a családfő. A
másik két leánynak akarata végkép beleolvadt az övébe. Ők nem
kezdeményeztek, csak engedelmeskedtek.
Leona elpirult és abbahagyta a szürcsölést.
Katalin megsimította hófehér kötényét s helyet foglalt a
biedermeyer-kanapén.
– Borbála, te körtét és diót fogsz befőzni; Leona, te a mákszárításra
fogsz felügyelni, én meg majd kimegyek a tanyára a csépléshez.
Leonka szeretett jól enni.
– Ki fog főzni? – kérdezte bátortalanul.
Katalin nem válaszolt a kérdésre.
– Sok dolgom van, beszélnem kell Meyerrel is az eladó búza végett. A
Gyuszi száz forintját elsejéig elő kell teremtenünk.
Oh, a Gyuszi havi gázsija, a száz forint! Ez csakugyan komoly dolog.
Leona elszégyelte magát.
– Katám, drága Katám, bocsáss meg, én oly önző vagyok.
Katalin, a feketeszemű, fehérhajú szűz fölkelt s a Leona vállára hajolt.
– Jó vagy, mint egy angyal, csak gyerek.
Kisietett a bolthajtásos ebédlőből, karjára fűzve kulcsos kosarát.
Égszínkék perkálruhája hangosan suhogott büszke tartású, csontos
termetén.
– Hova lennénk nélküle! – szólalt meg rövid szünet után Borbála. – Ő a
mi Gondviselésünk.
– Meg a Gyuszié – tódította Leona és sírvafakadt.
Borbála fejére tette kezét.
– Miért sírsz, Leona, te kis csacsi?
– Csak eszembe jutott valami.
– Mi?
– Az, hogy miért is vagyok a világon? Mi szükség reám!
Borbála kacagni akart, de csak turbékolt, mint a fáradt galamb.
– Lám, milyen fantaszta vagy te, Leonka! Azt se tudod mi az élet. Nem
tudod, hogy az élet nem kényszerűség, sem nem szükségszerűség.
– Hát mi? – vágott Borbála szavába Leona.
– Kötelesség, büntetés vagy álom… akármi, csak nem az, aminek te
gondolod.
– Én hivatásnak gondolom.
– De nem az, nem az, – állította Borbála fanatikusan, – senkire sincs
szükség ezen a földön, mindenki pótolható, még Katalin, sőt még Gyuszi
is.
– Oh, Borbála!
– Tudom, hogy rossz vagyok, – folytatta a vén leány, – de az igazságot
úgy sem lehet jósággal megcáfolni. Én nem vagyok senki, te sem vagy
senki, Katalin is csak úgy lóg a földi létben, Gyuszi is, de ez a tudat
nem fáj nekem. Mert nem mink vagyunk a hibásak, hanem a Sors. Az akarta
így. Hogy fölösleges vénleányok maradjunk, ahelyett, hogy…
Borbála nem folytatta, elpirult. Leona úgy is kitalálta a gondolatát.
Neki is volt vőlegénye, ezelőtt húsz esztendővel, Katalinnak is, nemcsak
Borbálának. Ő is gondolt arra nem egyszer, sejtelmes, forró vágyakat
keltő éjtszakákon, szűz ágyában: mily dicső sora lehet a hitvesnek, a
férfiboldogítónak, az anyának, aki az örökkévaló természetnek teremteni
segít! Csakhogy ő képtelen volt bölcseleti magasságokba emelkedni, mint
nénjei.
– Hiába áltatod magadat, Borbála – jegyezte meg, zsebkendőjével
fölszárítva könnyeit. – Azért, mert nem úgy alakult az életünk, mint
szerettük volna, még nem háríthatunk minden felelősséget a Sorsra. A mi
hibánk, ha nem vagyunk megelégedettek. Megelégedettek lennénk, ha
alkalmazkodnánk a viszonyokhoz… Az a mi bűnünk, hogy nem tudunk
beletörődni a megváltozhatatlanba. Csak Katalin… Mi epedünk, sóvárgunk,
ábrándozunk… A jövő életről gondolkozunk… Holott itt van nekünk Gyuszi…
Dolgoznunk kellene…
Borbála kétségbeesést kifejező kézmozdulatot tett.
– Nem tudunk dolgozni!
– Nem tudunk – ismételte szomorúan Leona.
Egy óriás angóramacska kikelt valahonnan a kanapé selyempárnái közül, s
körüldorombolván az asztalt, némi habozás után beleugrott a Leona ölébe.
A két vénleány egészen fölvidult a kényes kandúr merész udvarlásán.
Megfogták Buksit, meghempergették, meggyomrozták a kanapén s kacagtak
hozzá üdén, dallamosan, mint két szeles felsőleány.
– Buksi, te édes, Buksi, te haszontalan csirkefogó!
Kint az ősparkban csattogni kezdett egy fülemüle. A leányok ismergették
a hangját.
– Ez a Sándor – vélte Borbála.
– Nem, – állította Leona, – ez a Gábor, csak ő tud olyan hosszú pianós
trillát.
– A Sándor!
– A Gábor!
Csaknem összevesztek. A másik pillanatban összecsókolództak s kéz kézben
kihopkáztak a kertbe. Virágot szedtek, Borbála piros rózsát tűzött ősz
hajába, Leona fonnyadt keblét muskátlibokrétával ékesítette fel.
– Milyen pompás földszaga van a muskátlinak!…
– Nem vagyok nevetséges ezzel a rózsával, Leona?
– Nem, pompásan illik neked. Ninon de L’Enclos is rózsát tűzött az ősz
hajába.
– Oh, Ninon de L’Enclos!…
A két leány elgondolkozott… Ninon de L’Enclos… Az mindig szeretett. S
mindenki szerette őt. Nem törődött az erénnyel. S máig fönnmaradt a
neve. Sugárzik, mint a dicsőség… Ők is szépek voltak. Ők is szerettek…
Őket is szerette mindenki… De erényesek voltak. S még életükben elmult
az emlékük… Vajjon melyiküknek volt igaza? Ki volt az okosabb? Az
emberebb? Az igazabb? A bátrabb?
Leona elröstelte _tisztátalan_ gondolatait.
– Jobb szeretem, hogy az vagyok, aki vagyok.
Fölemelte fejét, kék mártír-szeme fájó mosollyal, révetegen kalandozott
szerteszét az égen.
Borbála összeharapta ajkát. Hallgatott. Eszébe jutott, hogy körtét és
diót kellene befőznie.
– Leonka, mikor fogsz hozzá a mákszárításhoz?
– Majd ha te befőzted a körtéidet.
A két leány szinte ellenséges indulattal vált el egymástól. Borbála a
konyhába ment, feltűzte ruháját egész térdig (nem volt a háznál tíz év
óta férficseléd), blúza ujját könyökig s hozzáfogott a munkához. De csak
úgy, mint Ostoba Ágoston. Mindenbe beleártotta magát és semmit sem
csinált. Azért kipirult az arca a tenniakarástól is. Az is szokatlan
volt idegeinek.
Leonka meg épen tragikusan fogta fel a mákszárítást. Egy üres zsákot
akasztott a nyakába kötény helyett. És maga gereblyézte a ponyvákra
szórt mákot, hozzá se engedte nyúlni Veront, a szolgálót, aki neki
segíteni akart.
– Nem értesz hozzá, Veronka… Elrontod, Veronka, erigy a dolgodra.
Félóra alatt úgy kimerült, hogy finom, ápolt kezéből kiesett a gereblye.
Leült a ponyva szélére pihenni. Elaludt. Egy kósza darázs
belegabalyodott összekuszált hajába, s rengeteg zenebonát csinált. Egy
csúnya zöld dongó összemászkálta az ajkát… Erre sem ébredt fel Leona.
Csak akkor nyitotta fel szemét, midőn Sánta Palya, a falusi levélhordó,
póstatáskával a nyakában, beballagott a galambdúcos kastélykapun s
tanácstalanul megállott a fejénél.
Leona felriant s fülig pirulva igazított szoknyáján és haján. A férfi
közellétét megérezte álmában is.
– Mit hozott, Palya?
Palya nem igen volt beszédre berendezve. A kisasszony markába nyomta
azt, amit hozott. Egy újságot és egy levelet.
– Ehun…
– Gyuszi! – kiáltotta Leona, miután egy pillantást vetett a levélre. –
Gyuszi!
Borbála egy rőfös fakanállal a kezében kiszaladt a konyhából.
– Gyuszi? – kérdezte s hugához szaladt lelkendezve, kikapva kezéből a
levelet.
A két leány összeveszett a Gyuszi levelén. Azon, hogy melyikök bontsa
fel. Végre is abban állapodtak meg, hogy megvárják Katalint, hiszen neki
szól a levél. A nagy esemény azonban annyira elővette idegeiket, hogy
otthagytak mákot, befőttet s szobájukba siettek toalettet csinálni.
Megmosakodtak tetőtől talpig, két óra hosszat öltözködtek. Parádét
csaptak a Gyuszi levelének. És elfelejtettek ebédelni, mindössze egy
darab kalácsot evett meg Borbála, Leonka meg egy falat piskótát.
Lélekszakadva rohantak az udvarra, mikor meghallották a kocsi búgását,
amely Katalint hozta a tanyáról.
– Levél Gyuszitól! Gyuszi írt!
Katalin vévén a hírt, meg sem várta, míg megáll a kocsija, kiugrott
belőle. Megbotlott a ruhájában. Elbukott. Semmi. Véresre horzsolta
kezét. Semmi.
– Hol a levél?
– Itt a levél!…
Ők hárman vénleányok, fiatal pirossággal arcukon, rohantak a nagy
ebédlőbe, hogy elolvassák a Gyuszi levelét. A Gyusziét, aki utolsó
sarjadéka volt a Samarjay-családnak, akit rájuk bíztak elhúnyt szülei;
aki jogász volt Budapesten, hogy majdan miniszter lehessen belőle, méltó
utódja elődeinek, akik főispánok, híres táblabírák, hadvezérek voltak, s
akiért szívesen kiontották volna szűz vérüket.
– Gyuszi. Oh Gyuszink! Egyetlen drága emberünk!
Sikongtak, pityeregtek, óbégattak, míg remegő kezükben végre kinyilt a
levél.
Katalin olvasott:
»Édes kis nénikéim!
Több egy hónapjánál, hogy nem írtam nektek, de amilyen jók vagytok,
hiszem, megbocsáttok nekem. Rengeteg a dolgom. Belegurultam a társaság
legeslegközepébe, ami sok mindenre kötelez. Különösen hogy nem hagynak
békét az asszonyok. Mintha csak én lennék az egyedüli férfi a világon.
Különösen Mimi komtesz bomlik utánam, meg Bébi baronesz, meg Lilli, meg
Tuska… jóformán a nevüket sem tudom.
Szerelemmel csak győzném a jeut, _motosz_ elég van bennem, csak a
bugyellárisom lapos. Beláthatjátok, hogy az utolsó Samarjay nem
alázhatja meg magát. Nem ihatik a más pezsgőjéből, nem autózhatik idegen
autón. Virágra is sok pénz kell s méregdrága a koszt is a kaszinóban.
Mit tehettem! Megpuffoltam egy uzsorást ezer korona erejéig. Most
követeli a pénzét. Azzal fenyeget, hogy kiír a lapokba.
Drága nénikéim, küldjétek meg nekem póstafordultával ezt a rongyos ezer
kroncsit. Akadályozzátok meg, hogy az utolsó Samarjay, mint valami
borbélylegény, főbelőjje magát. Mindhármotoknak számtalan puszit küld a
ti
_Gyuszitok_.«
Katalinnak, míg olvasott, gyakran megcsuklott a torka, de mindannyiszor
erőt vett magán, még mosolyogni is próbált azokon a brutalitásokon,
amelyek a levélből arcába csapódtak, megalázva női méltóságát, amely
ellen gondolatban sem vétett soha.
A másik két leányasszony már nem volt képes így magán uralkodni. Az ő
szemükből legyőzhetetlenül meredt ki a fájdalom, szégyenkezés, rémület
öccsük közönséges, szemérmetlen levelén. Lesütötték szemüket, nem mertek
egymásra nézni. Izgatottan lesték a Katalin szavát. Nem volt bátorságuk
hozzányúlni, hogy fölemeljék, a szemük láttára sárba zuhant
aranybálványhoz… Majd Katalin.
Hát Katalin meg is tette a magáét. Hihetetlen energiával rátámadt öreg
hugaira.
– Mit rémüldöztök? Mi történt? Semmi sem. Gyuszi az, aki volt. Gyuszi
férfi, ura tetteinek. Gyuszi él s ez a fő. A mi kötelességünk neki
szolgálni. Egyéb kötelességünk nincs is. Ő az egyedüli hajtása a család
korhadt fájának, mi a kertészek vagyunk.
– Honnan vesszük az ezer koronát? – kérdezte Borbála gyáván.
Katalin szemrehányással vegyes kicsinyléssel nézett le Borbálára.
– Oh, be lassan működik az eszed, nekem már a zsebemben van az a hitvány
ezer korona.
– Óh! – csodálkozott Leona.
– Annyi, mintha a zsebemben volna – magyarázta ki magát Katalin. – Ide
figyeljetek. Eladjuk a lovakat, a Sárkányt meg a Bosztont, ez hatszáz
korona, édesanyánk menyasszonyi ruháját zálogba tesszük, bizonyosan
kapunk rá négyszáz koronát. Hatszáz és négyszáz: az ezer.
– Oh, a Sárkány és a Boszton! – síránkozott Borbála, aki igen szeretett
kocsikázni.
– Jaj, az anyánk menyasszonyi ruhája! – sápadozott Leona. – Megver az
Isten!
Reszketett hozzá, mintha máris utólérte volna Isten csapása.
Katalin is belesápadt kegyeletsértő szándékába, de azért erős maradt.
– A mi anyánk az égben meg fog nekünk bocsátani, hiszen unokájának
megmentéséről van szó…
Másnap bekocsizott a vármegye székhelyére s elzálogosította a
szentemlékű aranybrokát ruhát. Harmadnap eladta Sárkányt és Bosztont
féláron s táviratilag elküldte Gyuszinak a pénzt.
Aztán elkezdtek takarékoskodni, nélkülözni ők hárman, fehérhajú vén
leányok, akik szépek, előkelőek és menyasszonyok voltak nem is olyan
régen, harminc-negyven évvel ezelőtt.
És Gyuszi, az aranynak nézett sárbálvány ott fönt a rothadt fővárosi
levegőn térdig gázolt a rózsában és posványban. Váltig csinálta az
uzsoraadósságot, amit mindig kifizettek a _három leányok_, szenvedésre
született aggszüzek, valameddig egy szál fa maradt a híres somorjai
parkban, egy valamirevaló bútor a kastélyban, egy ép cserépzsindely a
francia tetőn.
Akkor aztán, miután úgy sem vehette volna több hasznukat, elbúcsúztak ők
hárman fehér szentek Gyuszitól, a fekete embertől, szép sorjában,
egymásután. Először Leonka halt meg. Március végén megcsapta a hűvös,
részegítő tavaszi szellő és elesett. Április közepén követte Borbála.
Borbála egy székben aludt el a kastélyterraszon. A napba nézett és
elaludt.
Katalin utolsónak maradt. Közeledni érezvén halálát, magához hivatta az
egyedüli férfit, aki házukba járt, a papot.
– Főtisztelendő szent atyám, ha majd eljön Gyuszi az én temetésemre,
mondja meg neki, hogy érette mondtam utolsó imádságomat s az ő nevével
ajkamon tértem Istenemhez. Vegye át a kulcsokat és adja át neki… És most
gyóntasson meg, főtisztelendő szent atyám.
* * *
A három aggszűz az égben tovább őrködött Gyuszi fölött. Gyuszi
megundorodott magától s még mielőtt kompromittálhatta volna a Samarjay
nevet, főbelőtte magát.
És így együtt vannak most már mind a nemes Samarjayak.