Morvay Tóni kártyás is volt egyebek között. De annyira mégis uralkodott
magán, hogy csak addig kártyázott, ameddig pénzzel bírta. Nem csinált
adósságot. Igaz, hogy atyja havi ötszáz forint zsebpénzt adott neki.
Ennyiből szépen megélhet egy magános fiatalember. De a büszkesége is
visszatartotta Tónit attól, hogy másra szoruljon. Nemhogy pénzt, de még
szívességet sem kért soha senkitől. Pénzét megszámolta minden reggel s
ahhoz képest költött. A versenyivási kampányt követő reggelen is az volt
az első dolga, hogy felöltözködvén, belenézzen a tárcájába.
Elképzelhetetlenül kínos meglepetés érte. Üres volt a tárcája, egyetlen
bankót sem talált benne. Elsápadt. Biztosan emlékezett rá, hogy a bálban
még négyszáz forintja volt, a költsége legföljebb annyira rúghatott,
amennyit Tormásytól fogadásban nyert; – hová lehetett tehát a pénze?
Kártyázott volna részeg fejjel? Akárhogy erőltette az agyát: erre nem
emlékezett… Meglopta volna valaki? Talán a kocsis, aki hazaszállította?
Vagy Kaláné?
Ez az utolsó csúnya gyanuja észretérítette. Keresztet vetett a pénzére,
hogy elkerülje azokat az apró piszkosságokat, amelyekbe ilyes
nyomozatoknál könnyen beletévedhet a jóhiszemű ember is. Nincs, hát
nincs. Ergo, szerezni kell, hogy legyen.
Miután sem atyjához folyamodni, sem adósságot csinálni nem akart, egyéb
választása nem volt Tóninak, minthogy eladjon vagy elzálogosítson
valamit. Az utóbbira határozta el magát. Rengeteg küzködése volt az
álszemérmével, jó egy óráig kerülgette a zálogház környékét, míg le
tudta győzni hiúságát. Feltűrte kabátja gallérját, szemébe húzta puha
kalapját, még egy utolsó pillantást vetett az utcára, nem látja-e meg
valaki ismerőse: úgy osont be a hátsó kis ajtón, mint egy betörő.
Sokáig kellett várakoznia, míg rákerült a sor. Arca lángolt, homlokán
kicsapott a hideg verejték. Olyan volt, mint a hideglelős. Szeme
nyugtalanul cikázott a részint könnyelmű, részint szerencsétlen kliensek
tömegén, míg végre egy fiatal leány csodálatosképen úgy megragadta a
figyelmét, hogy nem nézett többé máshová, szinte azt is elfelejtette,
hogy hol van.
Tizennyolc évesnek látszó, nagy, lázas szemű s végtelenül finom arcélű
leányka volt. Ruhája fekete, arca hófehér. Kivételesen pazar és jól
gondozott hajkoronájára fekete bársonycsokor volt tűzve. Egy vékony kis
csomagot szorongatott a hóna alatt. Türelmesen, szinte ijedten várta a
sort. Egyszer egy sűrű könnycsepp szivárgott a szemébe, de nem törülte
le, csak előre hajlott kissé s a könny a földre hullott.
A földre hullott a leányka könnye, de nem veszett ott el nyomtalanul. A
lelke (igen: van lelke a könnynek) megszállotta a Tóni szívét és jobban
meghatotta, mintha fuldokló zokogásba tört volna ki a zálogháznak
valamennyi egyéb látogatója.
Már nem szégyelte magát a nyegle világfi. Egy különös, mondhatni
rejtelmes érzés azt szuggerálta beléje, hogy nincs joga pirulni ott,
ahol egy nálánál sokkal tisztább, nemesebb lény nem röstelli a
szomorúságát. Logika persze nem volt az érzésében, de hát ki is keresne
következetességet ott, ahol a lelki változásokat nem az értelem
provokálja, hanem az a titokzatos, megmagyarázhatatlan ösztön vagy
sejtelem, aminek sem oka, sem eredete nincs s nem egyszer mégis
okozatává, végzetévé lesz lelki világunknak.
Mikor a feketeruhás leányka átnyújtotta csomagját a korláton, egyszeribe
oly kíváncsiság vett Tónin erőt, hogy nem állhatta meg: szinte
öntudatlanul félrelökött egypár szegény asszonyt és a leány mellé
állott. Tudni akarta, mi van a csomagjában.
Hát biz abban igen prózai tárgyak voltak: két pár hímzett hófehér alsó
nadrág s egy ugyanolyan ing.
Ám az, aki a dolgok lényegét nem azok használati értéke szerint ítéli
meg, akár sírva fakadhatott volna a leányka fehérneműinek láttán. A
lelkek ismerőjének sok mindent elárul néha egy darabka vászon is.
A szomorú kis teremtésnek két kis nadrágja és ingecskéje nagyon is
ékesen beszélt. A finom hímzett csipke rajtuk elmondta, hogy még nem is
régiben jómódban élt az ő tulajdonosuk, hófehérségük, selyempapírbélésük
megsúgta, hogy egy széplelkű, házias leányka viselte gondjukat. A
zálogházi hivatalnok brutális kezébe vette a finom fehérneműt,
széjjelbontotta a nadrágokat, kíméletlenül, mindenki szemeláttára,
azután odaszólt a leánynak hivatalos hangon, szárazon:
– Négy korona… Tetszik? Nem tetszik?…
Vérbeborult a leányka sápadt arca. Egy pillanatra eltakarta szemét a
kezével, de hamarosan megerősítette szívét.
– Igen szépen kérem, – szólalt meg halk, reszketeg hangon, két nagy
fényes szemét a hivatalnokra emelve, – szíveskedjék hat koronát adni:
annyi kell.
– Nem lehet.
A leány gondolkozott egy pillanatig, aztán visszakérte a holmiját.
– Megpróbálom másutt, meg kell próbálnom, – mondta s átvevén a
fehérneműt, egy asztalhoz támolygott vele, hogy ismét összecsomagolja.
Tóni, aki végignézte, szinte végigszenvedte az egész jelenetet, utána
akart rohanni, hogy felajánlja neki a segítségét. Az utolsó pillanatban
jutott az eszébe, hogy egy krajcárja sincs… Hirtelen kikapta
nyakkendőjéből a tűt és odadobta a hivatalnoknak.
– Siessen kérem, igen sürgős dolgom akadt.
És szívszorongva tekintgetett vissza a leánykára. Attól félt, hogy az
hamarabb kész lesz a csomagolással, mint ő a maga dolgával s akkor el
fog távozni és nem fogja többé látni soha.
Mély lélegzetet vett, midőn megkapta a kölcsönösszeget. Százhúsz
forintot adtak a melltűjére. A leányka éppen akkor nyitotta ki az ajtót,
Tóni utána sietett azzal a szándékkal, hogy azonnal megszólítja. Nem
talált abban semmi tiszteletlenséget. Hiszen úgy fog vele beszélni, mint
egy grófkisasszonnyal… És még sem merte megszólítani. Pedig, szégyenére
legyen mondva, nagy gyakorlata volt az ilyesmiben: nem egyszer
vetemedett életében aszfaltbetyárkodásra is.
Egyszóval nem mert Tóni a leánykához közeledni. Csak követte őt, mint az
árnyék öt-tíz lépésnyire.
Az útbaeső legközelebbi zálogházba betért a leány. Tóni az ajtóban
leste. Tíz perc mulva kijött. A csomag ott volt a hóna alatt.
Igy járt a leányka a harmadik zálogházban is. Arca mind haloványabb
lett, járása mind ingatagabb. Igen betegnek, igen nyomorultnak látszott.
Az is volt. Egyszer el is szédült s hogy el ne essék, egy lámpásba
kapaszkodott.
A szánalom végre elhatározásra bírta Tónit. A beteg leányhoz ugrott,
hogy támogassa.
– Kisasszony – hebegte zavartan. – Kegyed rosszul lett, engedje meg…
Nem folytatta. Zavarba hozta a leány rajta csüggő, csodálkozó szeme. De
még jobban a szava.
– Igenis, – mondta, – ha tetszik, én követni fogom önt.
Tóni majd leesett a lábáról.
– Hová? – kérdezte bambán.
– Ahová akarja – válaszolt a leány végtelen szomorúsággal. – Ne féljen,
tudom én azt, hogy mit jelent, ha egy ilyen előkelő úr egy magamfajta
szegény leányt az utcán megszólít.
– Tudja?!
– Tudom. És bele kell nyugodnom. Isten látja lelkemet, hogy megpróbáltam
mindent, de a sors nem akarja, hogy tiszta maradjak. Nem kellek munkába
senkinek. Gyengéllenek. A szemem elromlott, nem látok vele hímezni,
varrni se. Nem tudok fizetni a háziasszonyomnak. Azt mondta, hogy ha hat
koronát nem hozok neki ma, kitesz az utcára. Már mindent eladtam, nincs
egyebem, csak ez a kis fehérneműm, de nem adnak rá, csak négy koronát.
Gondoltam én arra is, hogy a Dunába ugorjam. De nem merem megtenni.
Félek, hogy nagyon megbüntetne érte az Isten, pedig a másvilágon boldog
szeretnék lenni.
Heves fájdalom nyilallott a Tóni szívébe, hallatán ennek a tragédiának,
amellyel a könyörtelen Élet összetörte egy gyenge, szűzies lénynek
utolsó eszményét, kétségbevonta annak legősibb, legszentebb jogát. S az
a hősiesség, amellyel az utolsó ingecskéjéig kitartott női becsülete
megvédelmezésében, sőt ha nem félt volna Isten büntetésétől, a halálba
menekült volna a bukása elől: egész valóját mélységes szégyenérzéssel
töltötte el… De a leány előtt nem árulta el lelke háborgását.
Megállított egy üres bérkocsit.
– Tessék fölszállani, mert messze lakom.
A leány szó nélkül engedelmeskedett. Bent a kocsiban illedelmesen felelt
a fiatalember kérdéseire, nem mutatott sem dacot, sem gyűlöletet, csak
reszketett egy kicsit. El volt szánva.