Morvay Tóni fel akarta emelni a fejét, de sehogy sem bírt vele. Mintha
csak oda lett volna ragadva a párnájához. Persze, mert tele volt
mindenféle szesszel és szénsavval. Fogadásból töltötte meg és diplomát
kapott érte.
Nevezetesen versenyivást rendeztek a fiúk egy nyilvános bálon. Tóni
fényes diadalt aratott társain, egy egész palack pezsgővel előzte meg
őket anélkül, hogy berúgott volna, amit azzal bizonyított be, hogy a
torna után még egy parázs csárdást ropott Bibi komtesszel, a szigorú
nevelésű Zárday-leánnyal s egyszer sem lépett a lábára senkinek.
Nem is a pezsgő fűtött be a Tóni fejének, hanem a pálinka. Volt ugyanis
a versenyző cimborák között egy nógrádi korhely is, bizonyos Tormásy
Berti nevezetű, aki megirigyelvén a Tóni borközi dicsőségét,
pálinka-tornát proponált.
Tóni nem fért a bőrébe, elfogadta a kihívást pálinkára is. Száz forintba
fogadott Tormásyval, hogy leissza őt. És megnyerte a fogadást. Ezért
kapta a bajivói diplomát barátaitól és azt a nehézséget a fejébe, amitől
fölkelni nem tudott. Pedig kerek huszonnégy órát aludt egyhuzamban,
annyi idő alatt három hétköznapi mámor is kimászhatott volna a fejéből.
De hét palack pezsgő persze és huszonhárom pohár pálinka a fizika
törvénye szerint sem párologhat el ennyi idő alatt.
De volt Tóninak a fejével egyéb baja is. Megakadtak eszének a kerekei,
nem volt képes sem gondolkozni, sem emlékezni. Nem tudta, mi
történhetett vele, legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy valami ügyetlen
kőműves, amint egy épülő ház előtt sétált, téglát ejtett a feje
tetejére.
Hogy bizonyosságot szerezzen ezirányban, nagykínosan megnyomta a
villamos csengő gombját. Kaláné, jó öreg papucsos gazdasszonya azonnal
becsoszogott és Jézus Mária!-kiáltással az ágyához lépett.
– Miért jajgat, Kaláné? – kérdezte Tóni. – Tán meg fogok halni?
– Nem, – sápítozott a hű cseléd, – de mit mívelt a nagyságos úr megint?
– Én? – utasította vissza Tóni a szemrehányást. – Hát tehetek én róla,
hogy az a tégla a fejemre esett.
– Nem tégla esett a fejire.
– Hát mi?
– Bor van benne és pálinka, az egész szoba tele van a gőzével.
– Ja úgy!…
Tóni elröstelte magát, de nem nagyon. Hidegvízborogatást rakatott a
tarkójára s mikor annyira jutott, hogy úgy ahogy engedelmeskedett neki a
feje, kimászott az ágyából és beleállván a fürdőkádba, addig zuhanyozta
magát, míg végrevalahára megindultak agyának kerekei. Emlékezni kezdett
a versenyivásra s undorral telt meg a lelke.
Különben is hadilábon állott önmagával. Nem bírt a természetével. Szíve
tele volt érzéssel, lelke csupa eszményi vággyal, de forró, féktelen
szenvedéllyel is. S ez uralkodott rajta. Összekülönbözött szüleivel,
akiket pedig a rajongásig szeretett, nekiment legjobb barátjainak,
párbajt vívott velük, s elidegenítette magától a menyasszonyát is.
Hajszálon mult, hogy vissza nem kérte tőle jegygyűrűjét. A társaságban
az volt a híre, hogy haszontalan, szívtelen, tivornyahős, lelketlen
szoknyavadász.