– Kaláné, a maga gondjaira bízom a kisasszonyt. Hívjon hozzá orvost és
ápolja, mint a saját gyermekét. A holmimat meg pakkolja össze, s küldje
a Hungáriába…
Kaláné egy szót sem értett az ura beszédjéből.
– Hogyan? Hát a nagyságos úr elmegy és maga helyett a kisasszonyt hagyja
itt? Nem lenne egyszerűbb, ha más lakást bérelne a kisasszonynak, ha már
erővel segíteni akar rajta.
– Nem, édes Kaláné, – vágta el Tóni a jó asszony szavát, – én ezentúl
nem fogok a magam kényelmére cselédet tartani, majd ha találni fogok
kedvemre való egyszerű hónaposszobát, odaköltözködöm.
A hűséges vén gazdasszony sírva fakadt.
– Hát elcsap a nagyságos úr?
Tóni megsimogatta ősz haját.
– Dehogy csapom el, lelkem, csak az állásán változtatok. Idáig az én
cselédem volt, ezentúl a kisasszony anyja lesz.
Mondván, tiszteletteljesen meghajtotta magát a szép, tizennyolc éves
leánykának, akinek a rajta lévő ruháján kívül két pár alsónadrág és egy
ingecske volt mindene; – meghajolt a tivornyahős, kártyás, szoknyavadász
világfi a koldusleány szűzies fensége előtt, s anélkül, hogy csak egy
ujjal is érintette volna, távozni akart.
De nem engedte a leány, míg meg nem köszönte a nagylelkűségét. Úgy
köszönte meg, hogy térdre vetette magát megmentője előtt, megragadta
mind a két kezét és addig csókolta, görcsösen, míg el nem vesztette az
eszméletét.
Szerencsére nem öl az öröm. Erzsike, – ez volt a leányka neve, –
hamarosan kiheverte lelki válsága gyötrelmeit. Kipirosodott,
megerősödött. Tüneményes szépséggé fejlődött a jólétben és lelki
békében.
De Tónit soha még csak egy pillanatra se hozta kísértetbe a szépsége. A
hajdani híres szoknyahőst komoly, szigorú erkölcsű férfivá változtatta
egyetlen ragyogó könnycsepp, ami egy veszendő koldusleányka bánatos
szeméből kihullott.
Az úri társaság csodálkozott e hírhedt gavallér átlényegülésén. De annak
okát sohasem tudta meg.