Szepessy Tivadar gróf a kandalló előtt teázik és térdét melegíti a csúza
miatt.
Könyv is van előtte, Schoppenhauer, de csak néha néz bele. Inkább a maga
gondjait tépegeti. A lelkét analizálja. De nem képes tisztába jönni a
problémájával, konfúzus feje váltig összetéveszti a fogalmakat. Az
előítéletet a kötelességgel, az erőszakot az erővel, a vérbeli ösztönt a
szeretettel. Általában minden érzése ösztönszerű. Úgy ragadt rá abban a
miljőben, amely a szokásokból és hagyományokból él.
Az igazi élet nem törődött vele, bepólyázta a gazdagság gondtalanságába,
félredobta egy sötét sarokba és grandiózus erőkifejtésébe részt nem
juttatott neki. Elsatnyult. Semmit sem tudott. Agya nem tudott
fegyelmezni, lelkének nem termettek eszményei.
Húszéves koráig tanult, harmincéves koráig lovacskázott és bakkozott,
azután megházasodott és a haza dolgával babrált húsz esztendeig.
Hogy miért élt így, azt ő maga sem tudta volna megmondani. A kártyát
unta, a feleségét nem szerette, a hazát meg restellte szeretni, inkább
csak a királynak vágyott szolgálatára lenni, mert ösztöne azt súgta
neki, hogy az »udvar« valami nagy dolog.
Egyszóval olyan volt a lelke, mint a kanárikalicka, csecse madárkák
számára való, az emberi eszmények sasszárnyának széjjelcsapta volna csak
a szele is.
Természetesen, egy ilyen ember nem szokott gondolkozni. Még kevésbé
magába szállni. Hogy mégis magába szállott Szepessy Tivadar, annak egy
rendkívüli körülmény volt az oka: megölte a fiát. Nem sajátkezűleg
ugyan, de közvetve ő volt halálának az oka.
A szerencsétlen fiú ugyanis halálosan beleszeretett egy erdészleányba és
titkon megesküdött vele. Az apja elátkozta, amit a beteges, érzékeny
lelkű fiú nem bírt elviselni. Meghasonlott az élettel: főbelőtte magát…
Egy hete temették el…
Hát most azt szerette volna tudni Szepessy, hogy mi ő ezek után:
gyilkos-e vagy hős? Lehet ez is, az is. A szeretetről nagy dolgok vannak
a bibliában, ott minden jó ebbe a fogalomba olvad bele. A biblia szerint
tehát gyilkos lenne.
Csakhogy a bibliának ellentmond az egész világ. Még a legutolsó paraszt
sem képes törvényeit szószerint követni a többi paraszt miatt, hát még
az arisztokrata, akinek rettenetesen bonyolódott társadalmi kötelességei
vannak, amiket átlépni _botrány_ számba megy.
… Mit? Egy parasztleányt fogadjon családjába? Csak azért, mert a fia úgy
akarja? Micsoda apa lenne az, aki így őrködnék családja fényén s fia
társadalmi állásán?! Hülye vagy bitang!… Meg lehet halni, de beteges
szerelmi szeszélyből foltot ejteni a családi címeren, pulyaság…
Megmentette fiát ettől a pulyaságtól. Mint Brutus leányát, inkább sírba
fektette saját vérét… Tehát hős?!…
… Szepessy Tivadar körülnézett a szobában. Mintha valami neszt hallott
volna…
Semmi. Nyilván csak a feje zúgott. Vagy az ablak csörrent meg a kint
tomboló hózivatartól…
Térdét szokatlanul erősen szaggatta a köszvény. Ürességet érzett
csontjaiban. És csodálatos, éppen ez az üresség fájt neki… Elkezdett
képzelődni. Lassacskán üresnek kezdte érezni mellét, fejét is, csak a
puszta bőr maradt rajta, már csontot sem érzett magában… És mindez az
üresség fájt kegyetlenül.
Megutálta testét és először életében borzasztó nevetséges
pöffeszkedésnek kezdte érezni a rangját, az excellenciás címét és minden
viselt dolgát.
Eszébe jutott tavalyi nagy beszédje, amit a képviselőházban mondott:
abban sem volt semmi, csak puszta értéktelen szavak… És hogy deklamálta
azt a semmiséget! A tükörből tanulta be, kivágta a mellét,
gesztikulált!… Hülyeség!… Hülyeség!…
Belemarkolt ritkuló hajába. Dühös volt magára, hogy teljes életében
áltatta magát, mint valami mániákus…
Szepessy Tivadart az esze nem vezette nyomra, de útbaigazította a
fizikai fájdalom.
– Eh, – ordított fel fájdalmában, – megöltem a fiamat. Hiába mentegetem
magamat: gyilkos vagyok!
Fölugrott… Ismét az előbbi nesz… Az ajtóhoz vánszorgott s kikiáltott a
boltíves folyosóra:
– Ki az?
Mély csönd.
Újra kiáltott volna, de torkába fúlt a hang. Becsapta az ajtót, s magára
zárta. Az ablakhoz ment és hallgatódzott. A téli vihar kísérteties
süvöltése belefájt züllött idegeibe. Füle megcsendült, zúgott a feje. A
szoba levegője fojtogatni kezdte. Gondolta: ha csak egy percre is,
kinyitja az ablakot.
A nyitott ablakon át belemeredt a hóvak éjbe. Egy bozontos, vinnyogó
alakon akadt meg a tekintete. Hamarosan ráismert. Barry volt, a
bernáthegyi kutyája. Csak azt nem tudta elképzelni: miért szűköl s miért
nyugtalan az eb. Hol lehasalt, hol fölugrott és körbe járt valamit. Mi
lehetett? Kimeresztette szemét… Nagynehezen kivette, hogy mozgott valami
a kutya mellett: fölemelkedett és ismét lehanyatlott…
Szepessy Tivadar eleinte azt gondolta, hogy valami állatot, talán rókát
csípett meg Barry, de csakhamar rájött, hogy e föltevése nem valószínű.
A testes, lomhamozgású Barry nyúlnak, rókának nyomába sem ér.
… Mi hát?
Egy pillanatig gondolkozott.
… Hátha valami összefagyott ember? Egy gyermek talán!
Fölrántotta bélelt bőrkabátját s biztosság okáért zsebrevágta
forgópisztolyát. A fájdalom egyszerre kiállott köszvényes lábából,
ruganyos léptekkel az udvarra sietett.
Barry, a nemes állat már ott várta a kastélyajtóban. Hogy gazdája
kilépett rajta, végignyalta kezét párolgó nyelvével, aztán rövid
ugrásokkal eléje került.