… Hát csakugyan egy dermedt kisgyermek, egy hét-nyolc éves leányka
feküdt a hóban… Barry, amint hozzáért, óvatosan szájába fogta és vitte a
kastélyajtó felé. Úgy látszott, idáig is így hozta valahonnan a
gyermeket.
A grófon szégyenkezéssel vegyes meghatottság vett erőt.
– Mennyi erő és mennyi szív van ebben a kutyában! – dörmögte magában. –
Ez a gyámoltalanokat nem hagyja el…
Rászólt a nemes állatra:
– Barry!
A kutya megállott. Szepessy kivette szájából a gyermeket és az ölébe,
bőrkabátja alá rejtette… Rosszabb egy kutyánál csak nem lehet.
Barry apró vakkantásokkal köszönte meg gazdája jóságát, amellyel kis
védettjét oltalmába vette, azzal egy boldog, megelégedett nyögéssel
lehasalt a kastély becsapódó ajtaja elé.
Szepessy szobájába vitte a gyermeket. Lefektette egy kerevetre, aztán
csengetni akart, hogy orvosért küldjön.
Nem volt rá szükség. Egypár pillanat alatt fölengedett a megdermedt
gyermek. Először csak megmozdult, aztán szemét nyitotta fel. Nem
beszélt, de mosolygott.
A gróf még soha életében nem analizált semmiféle mosolyt, de ez a mosoly
egyszerre a szívébe szállott. Ráhajolt a leánykára, s megsimogatta
sápadt arcocskáját.
– Nem fáj semmi, leányka? – kérdezte oly gyöngéden, hogy maga is
meglepődött rajta.
A gyermek csak mosolygott és tagadólag intett a fejével.
– Nem, – lehelte ki gyöngén, – csak éhes vagyok.
A kandalló előtt állott a teázó-asztal, rajta a szamovár és mindenféle
inyencség.
A gróf elkészített egy csésze teát, megcukrozta s a csésze szélét jól
megrakta harapnivalóval. Azzal leült a leányka mellé a kerevet szélére
és etetni kezdte.
Alig nyelt le a gyermek egypár kanállal az illatos teából, felült a
kereveten és megfogta a gróf szikár kezét.
– Bácsi, de jó maga…
Szepessy elpirult.
– Nem, nem vagyok jó – mormogta magában s gyöngéden elvonta a kezét.
De egy pillanat mulva, a kis leány csodálkozó tekintetének varázsa
alatt, egybet gondolt, most már ő fogta meg a gyermek kezét.
– Miért gondolod, – kérdezte, – hogy jó vagyok?
– Mert szeret.
– Honnan tudod? Érzed?
A kis leány elkacagta magát, úgy csilingelt a hangja, mint az
ezüstcsengő.
– Ha nem szeretne, – mondta folyton kacagva, – nem adna nekem
vajaskenyeret.
Szepessyre önkéntelenül ráragadt a gyermek nevetése. Szívét soha nem
sejtett melegség járta át. A vér megpezsdült ereiben; egyszeribe jónak
és erősnek érezte magát.
– Szereted a vajaskenyeret?… Egyél, leányka, egyél.
A gyermek vérszemet kapott.
– Abból a sonkásból…
– Itt van a sonkás…
– Hát az mi, abban a szép üvegben?
– Méz.
– Jaj, azt én igen szeretem.
A gróf fölugrott és bekent egy szelet pirított zsemlyét mézzel.
– Itt a mézeskenyér…
A leányka megette a mézeskenyeret, aztán leugrott a kerevetről és
megcsókolta az aggastyán kezét. Aztán keresztet vetett magára, s mint
illik, szépen fölmondta a _kis imádságot_
Aki nekünk ételt adott
Annak neve legyen áldott.
Ámen.
Szepessy meghatva nézte a gyermeket s az imánál, miként az, ő is
összetette a kezét. Önkéntelenül. Aztán megcsókolta a gyermeket. Ez is
úgy jött: észre sem vette.
De azt már észrevette, a köszvényes lábánál fogva, hogy a kis leány se
szó, se beszéd, egyszerre csak az ölébe kúszik. Fájt a lába, de a
világért se szisszent volna fel. Ellenkezőleg, jól eligazította a kis
hízelgőt csontos térdén, hogy kényelmes helye legyen.
– Nem kemény a lábam?
– Mamácskáé puhább volt, de azért nem igen kemény.
A gróf megsimogatta a gyermek kondri fejét.
– Hol van most a mamácskád?
– Az égben.
– És apácskád?
– Ő is itthagyott, ő is az égbe ment.
Szepessy lehajolt a gyermek arcához, valami távoli megmagyarázhatatlan
sejtelem szállotta meg szívét.
– Hogy hítták mamácskát?
– Gyöngyöcskének…
– Gyöngyöcskének? Az nem név, kisleányom. Hogy hítták másképen?
– Csak Gyöngyöcskének.
– Ki hítta úgy?
– Apácska.
– És apácskát hogy hítták?
– Dudikának.
– Dudikának?! Mindenki úgy hítta?
– Mamácska.
– És a többi ember?
A leányka az aggastyánra emelte bámész kerek szemét.
– Ha mamácska úgy hítta, – mondta szinte szemrehányólag, – akkor az volt
a neve.
Szepessy Tivadart jó egy ideig némává tette a gyermek ártatlan naivsága.
Aztán ellenállhatatlan vágyat érzett kilétének kipuhatolására.
… Hogy fogjon hozzá? Bármily formában kérdezte is: a gyermek
állhatatosan megmaradt amellett, hogy anyját Gyöngyöcskének, atyját
Dudikának hítták. (Hogy szerethette egymást ez a pár ember, hogy még
keresztnevüket sem hallotta tőlük a gyermekük!)
A gróf kíváncsisága nőttön-nőtt. Mindenképen igyekezett hozzáférni a
gyermek értelméhez.
– Milyen volt mamácska, kisleányom?
– Szép, hiszen angyal lett belőle.
– És apácska?
– Nagy és fekete.
– És mikor hagyott itt mamácska?
– Ma.
A grófnak szinte elállott a lélekzete.
– Ma? Nem tévedsz, leányka?…
– Nem, – felelt a gyermek és most már sírva fakadt, – tegnap igen beteg
volt mamácska, mindig nyögött és azt mondta, hogy az égbe megy apácska
után és én akkor magam leszek.
– És?…
– És akkor jöjjek ide a kastélyba, szeretni fognak engem. Hát eljöttem…
A gróf egész valóját most már elementáris erővel fogta el az iménti
sejtelem.
– És apácska mikor ment az égbe? – kérdezte mohón.
– Mamácska azt mondta, – felelt a leányka mindig hüppögve még, – hogy
mult vasárnapon.
– Mult vasárnap?!
A gróf szívéhez szorította a gyermeket és ölelte görcsösen.
… Mult vasárnapon lőtte meg magát az _ő fia_…
Fölugrott a gyermekkel és az izgalomtól remegő hangon kérdezte:
– Nem volt apácska arcán valami… valami olyan, ami nincs minden emberen?
A gyermek intett fejecskéjével.
– Volt. Egy kis lyuk volt a homlokán, mert egyszer leesett a lóról…
Nem csalt a gróf sejtelme: Dudika az ő fia volt. Tehát az a kis leány az
ölében az ő unokája… Dudika meghalt, Gyöngyöcske utána ment bánatában s
kis leányukat az ő oltalmába varázsolta a fenséges Gondviselés.
Földre tette a gyermeket, nem bírt tovább érzelmeivel. Torka megcsuklott
befelé sírt könnyeitől. Arcát kezébe temette s egy asztalra borult.
Aztán kitört a könnye, s hosszasan, csendesen zokogott.
A kis leány eleinte megijedt az aggastyán zokogó bánatától, később
azonban bátorságot vett magának s lábujjhegyen hozzálopódzott.
– Bácsi, bácsikám!…
S hogy nem kapott feleletet, ő is elpityeredett.
– Ne sírjon, bácsika…
… Szepessy Tivadar gróf, a büszke oligarha, aki családi gőgjének sötét,
rideg sírjába vad könyörtelenséggel lökte bele a tulajdon édes fiát:
megtörten a fájdalomtól fölemelte fejét s ölébe vonta a síró gyermeket:
– Ne mondd nekem úgy, hogy: bácsika, – rebegte fuldokolva, – úgy mondd
nekem, hogy: nagyapa.
… Kint a zivatar elállt… A fenséges hómezővidékbe belecsahol Barry.
Pompás baritonja végigrezeg a kastélyudvaron… Aztán néma, merő csend…
Békesség a természetben, a szívekben boldogság és nyugodalom.