– Sándor!
– Tessék?
– Üljön le.
A férfi leült. Az asszony megkerült egy zsöllét és a karjára
támaszkodott. Nagyon sápadt volt és nagyon gyöngének látszott…
– Sándor, én ezt megmondom az uramnak.
Rónay Sándor ijedten ugrott fel székéről. Az asszony _eszelős_ beszédjét
nem értette meg. Csak az arca halálsápadtságát látta, s vértelen ajka
remegését. Azt hitte, menten összeesik. Melléje ugrott, hogy fölkapja a
karjába.
– Elza! Elza!!…
Ám az asszony ellökte magától. Kitűnt, hogy nemhogy elfogyott volna, de
meghatványozódott az ereje. Megkeményedett a szava, a tekintete is.
Valami ijesztő emberfölötti elhatározás meredt ki a szeméből.
– Sándor, – ismételte meg előbbeni fenyegetését, – én ezt megmondom az
uramnak.
Az erős férfinak leesett az álla.
– Mit? – kérdezte bambán.
– Azt, hogy szeretjük egymást…
– Képtelenség! – hebegte Sándor gyáván. – Ő nem fogja túlélni ezt a
csapást.
– Azt – jegyezte meg az asszony most már egész nyugodtan – előbb kellett
volna meggondolnunk.
– S mit kellett volna tennünk, ha meggondoljuk?
– Magának – válaszolt Elza határozottan – el kellett volna valahová
utaznia, örökre, mert a férfiak tudnak felejteni is, nekem meg meg
kellett volna halnom.
A férfi minden ízében reszketett.
– Én elmegyek messzire… örökre, de magának nem szabad meghalnia.
– Nem is tudnék most már… ezzel a bűnnel a lelkemen – beszélte az
asszony fogvacogva. – Félek a haláltól.
Rónay Sándor sehogyse tudta követni a nőt szövevényes pszichéje
rejtelmeibe.
– Nem értem magát, Elza, – fakadt ki, – mi célja lehet annak, hogy
bevallja férjének a szerelmünket, azt a csudás, néma szerelmet, amelyről
mindezideig szó sem esett közöttünk, csak kinyilt egyszerre, mint egy
földöntúli virág… És – folytatta – miért minősíti bűnnek, hogy egyetlen
önfeledt pillanatban átengedte nekem a kezét?… Belátom, – végezte
szavait hévvel, – hogy el kell válnunk örökre, mert nem állhatunk jót
magunkért, de ha magunkra vesszük ezt a martíromságot, legalább értelme
legyen. Mentsük, a mi menthető… Miért kellene összerombolnunk a szegény
Tamás boldogságát is a miénkkel együtt?
Az asszony szomorúan csóválta a fejét.
– De nem ért meg engem! Hisz éppen a Tamás boldogsága lebeg a szemem
előtt.
– Amikor be akarja neki vallani, hogy engem szeret?! – fakadt ki Sándor
ismét elképedve.
– Igen… Ha nem vallanám be, képtelen lennék a szeme közé nézni, nem
engedhetném meg, hogy megcsókoljon, nem tudnám fejemet a párnájára
hajtani… Nem tudok csalni, hazudni…
– És ha bevallja, – ellenvetette a férfi, – mit remél? Azt hiszi, hogy ő
meg lesz elégedve a tisztasága és önfeláldozása tudatával, mikor olyan a
szíve, mint egy vulkán: minden csöpp vére szerelemért eped?!
– Igen, azt hiszem.
– S ha nem bocsát meg magának, – aggódott Sándor a párjáért, – ha kitör
a vad ereje s lesujt a vállára?
– Azt ő nem teszi, – állította az asszony kipirulva, – én nálánál
erősebb férfit, nagyobb jellemet nem ismertem soha.
Sándornak önkénytelenül megbiggyedt az ajka.
– Hiszen maga szereti őt, Elza – jegyezte meg szomorúan.
– Nem szeretem. Ő igen nagy hozzám, csak bámulni tudom.
Rónay Sándor mondani akart valamit, de nem jutott hozzá… Belépett a
férj. Sápadt volt, de teljesen nyugodt. Arcáról nem lehetett leolvasni,
hogy mi megy végbe a lelkében…
Elza eléje szaladt. Azzal a kétségbeesett elhatározással, hogy azonnal
meggyónja neki a – titkát… De képtelen volt hangot adni. Térdreesett.
Rónay Tamás fölemelte gyöngéden és megsimogatta a haját.
– Nos? Van valami mondani valód?
– Igen. Én… én…
Ismét torkán akadt a szó.
Ekkor előrelépett Sándor. Bátran, férfiasan, még a szemét sem sütötte
le.
– Tamás, – mondta egyszerűen, – én most elbúcsúzom tőletek örökre, mert…
mert szeretem a feleségedet… Máris megfeledkeztem magamról: bevallottam
neki a szerelmemet.
Az asszony ráemelte könnyes, riadt szemét.
– Igen, igen, – kérte elhaló hangon, – menjen…
Rónay Tamás ekkor megfogta a hitvese kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Miért küldöd? – kérdezte. – Úgy-e azért, – folytatta, be nem várva az
asszony feleletét, – mert büszke vagy, tiszta akarsz maradni.
– Azért is… És azért is, mert melletted akarok maradni.
– De ha nem szeretsz! – jajdult fel a férj sajátságos, sikongó hangon.
Az asszony leejtette fejét. Hallgatott.
Rónay Tamás pedig az öccse felé fordult.
– Itt maradsz, Sándor!
A fiatalember alig hitt a fülének.
– Miért maradjak itt?
– Mert el fogod venni a feleségemet – jelentette ki Tamás ellentmondást
nem tűrő hangon. – Add becsületszavadat, hogy elveszed.
Az asszony ajkáról egy éles sikoly vált le.
– De én nem akarom!
– Parancsolom!
Azzal öccse kezébe tette Rónay Tamás megrémült asszonya kezét.
– Esküdjetek meg, hogy egymáséi lesztek!
Nagy, szakállas arca rémesen merev volt. A szerelmes pár nem mert
ellenkezni az akaratával.
– Esküszünk…
Tamás helyeslőleg bólintott.
– Legyetek boldogok, – mondta elfuló hangon, – örök törvény: akik
szeretik egymást, egyesüljenek…
Azzal sarkon fordult és otthagyta a kővémeredt szerelmeseket.
Alig egy perc mulva pisztolydurranás hallatszott ki a Rónay Tamás
dolgozószobájából… Aztán egy hatalmas embertest zuhanása…