A báróné nem jelent meg az ebéden. Kimentette magát: fáj a feje.
A huszártiszt megtudta az apától, hogy a fiatal asszony féléve van
férjnél, de nem tudott kijönni az urával, atyja őszinte bámulatára, aki
sokra becsülte minden tekintetben elfogadható vejét. Hazajött és
megindította a válópert. Kacagó gyermek volt férjhezmenetele előtt, de a
házasélet leőrölte gyermeklelke zománcát, eredendő boldogító naivsága
eltűnt, mint a füst; elvesztette a hitét. Atyját kivéve, gyűlölte a
férfiakat…
Feketekávénál fiatal bajtársa dolgára terelte a sort a derék ezredes.
– Most gyónd meg nekem: mi bajod? Gondold, hogy apád vagyok. Még többet
gondolj, azt, hogy az én bűnök szűrőjén át megtisztult lelkem semmin sem
ütközik meg, mindent igazol, mindent megbocsát.
A fiatal tiszt szerfölött gőgös volt, csak annyit mondott:
– Unom az embereket, az egész életet. Beismerem: én vagyok a hibás.
Azt, hogy előtte való napon elkártyázta a kaszinóban vagyona romjait s
tetejébe még 12.000 korona adósságot csinált, aminek megfizetésére
kétheti időhaladékot kapott, – mindezt eltitkolta a kapitány.
Minek fecsegjen? – gondolta magában – Mikor úgy sem lehet rajta
segíteni. Ő már összeállította élete mérlegét. Kártyaadósságát talán még
kifizethetné valahogy, de mivel pótolja szíve nagy, nagy ürességét?… Az
utcán, a ködben elhatározta, hogy kártyaadóssága lejárata napján
főbelövi magát. Addig rendezi még rendezhető ügyeit, hogy tűrhető
emléket hagyjon maga után.