A kapitány beteget jelentett s kétheti szabadságot kért. Megkapta. Pénze
nem volt: eladta értékes aranyóráját, ékszereit, gyűrűit, képeit,
bútorait. Hónapos szobát bérelt. Nem ment a kaszinóba: bujkált az
emberek elől; kis kocsmákban ebédelt, polgári ruhában, hideg vacsoráját
otthon költötte el.
A tökéletes nyugalom elcsendesítette zaklatott idegeit: magábaszállásra
késztette. Hidegen, félelem nélkül nézett a halál szemébe. Pillanatra
sem jutott eszébe, hogy megváltoztassa szándékát. Igen, meg fog halni!
Szabad ember. Se atyja, se anyja, rég elköltözött az ő imádott Póli
nénikéje is, aki benne és általa élt; halála senkit sem fog szíven
érinteni. Ősi vagyona pusztulását nem fogják szemére hányni
örökséghajhászó kapzsi rokonok: se testvére, se egyéb oldalági rokona. A
család kihal benne, nyilas, törökfejes címerét megfordítják a kriptán,
mihelyst annak ajtaja utána bezáródott. A többi élők, az idegenek, akik
kiszipolyozták, meglökdösték, nem érdeklik. El sem búcsúzik tőlük. Csak
az ő édes-kedves halottainak fog istenhozzádot mondani. Atyjának,
anyjának, Póli néninek…
Parádéba vágta magát és kihajtatott a farkasréti temetőbe. Ott állott a
Sóváryak új családi kriptája. Virágot vitt magával a kocsijában
töménytelent, koszorúkat, csokrokat, cserép-virágot s teleaggatta,
rakta, szórta velük a hideg obeliszket s sírtakaró követ… Körülnézett.
Embert nem látott a környéken. Kocsiját kirendelte az országútra. Újra
körülnézett. Nagy, méla temetői csend. Oh, mily jó lesz, mily boldogító
belezokogni ebbe a fönséges halotti némaságba!… Egy fölrebbent madár
megelőzte. Rászállott a márványlabor tetejébe akasztott koszorúra s
énekelni kezdett. Nem félt a tiszttől, megfürdött a virágok kelyhében,
vígan ficánkolt, de szomorút csattogott.
A kapitány hallgatta egy darabig, aztán elriasztotta. Az ő kegyeletének
madár se legyen a tanuja… Ráborult a hideg kőre s a virágok közé temette
fejét. Halkan imádkozott, csöndesen könnyezett.
– Édesanyám, szentem, édesapám, lelkem, drága nénikém, kik a mennyekben
vagytok s látjátok az én lelkemet, bocsássatok meg nekem, megtévelyedett
ártatlannak s legyetek szószólóim Isten trónusa előtt!… Átkarolta az
obeliszket, csókolta a követ szenvedelemmel, eszeveszetten, – míg
fájdalmában össze nem esett…
Arra eszmélt fel, hogy a nevén szólítják. Halk hangon, bátortalanul:
– Kapitány úr! Sóváry kapitány!…
Fölengedtek az elalélt ember megzsibbadt tagjai. Összeszedte magát,
könyökére támaszkodva, hátranézett.
A kripta vasrácsába kapaszkodva egy feketeruhás asszonyt látott… A
báróné volt, az ezredes leánya.
Tehát meglesték őt szent érzései gyakorlatában! – Ez volt a halálra
szánt világgyűlölő férfi első gondolata. Felszökött fekvő helyzetéből s
ellenséges indulattal, kipirult arccal támadt rá az asszonyra:
– Mit keres itt? Mit bolygatja a halottak nyugalmát s a _halálraszánt_
utolsó kegyeletét!
Legott észrevette, hogy elszólta magát. Ez még ingerültebbé tette,
fenékig fölkavarta meghasonlott lelke gőgjét.
Az asszony lesütött szemmel tűrte szemrehányását.
– Maga engem meggyanusított, egy kétséget vetett el a lelkembe azzal a
Szenessy Magdával. Tudja meg, hogy én nem bántottam soha senkit…
Asszonyt, leányt szentnek tartottam, szentségtelen kézzel meg nem
illettem; nem csaltam, nem játszottam szívekkel… Tudja meg, hogy én nem
vagyok olyan, mint más férfi, én igaz ember vagyok, szüleim sírjára
esküszöm.
S két ujját esküvésre emelte az obeliszk felé.
A fekete asszony ebben a pillanatban nem volt felismerhető. Reszketett,
félt, könyörgött:
– Bocsásson meg, hogy meggyanusítottam. Szegény Magda, – mentegette a
tévedését, – maga miatt halt meg; azt kellett hinnem, hogy felbiztatta a
nagy, halálos szerelemre, – de most már magának hiszek: elhiszem, hogy
nem is emlékszik reá; olyan előkelő, kiváltságos férfi, mint ön, oly
könnyen megejthet egy ártatlan női szívet, ismeretlenül a távolból is.
A kapitány odalett az ámulattól. A nő utolsó szavai érthetetlenek voltak
neki. Mi értelme lehet a bókjának? Ilyen helyen, a halottak
birodalmában?… És előkelő kiváltságos férfinak mondotta! Egy ártatlan
női szívet könnyű megejteni – állította. Honnan tudja? Oly könnyen
megejthető és ártatlan az ő szíve is? Csak játssza a fölényest, a
férfigyűlölőt?
Az ellenszenv, amit a rejtelmes asszonnyal szemben érzett, mindenesetre
engedett a katona szívében. Nem gyűlölte többé a nőben gőgös
lekicsinylőjét, hiszen elégtételt kapott tőle… Fölvette elejtett
sapkáját s egy ideig tanácstalanul maga elé meredt.
Az asszony le nem vette róla szemét.
– Bocsásson meg. Megbocsát, úgy-e?
– Meg… meg… Én megbocsátok mindenkinek, csak magamnak nem.
– Adjon kezet – kérte a báróné félénken a kapitányt.
Az hozzálépett s megfogta az asszony remegő keztyűs kezét.
– Félreismertem – mondta egyszerűen.
– Én is magát – vallotta az asszony. – Legyünk jóbarátok, – tette hozzá
habozva s gyöngén elpirulva, – mi mindketten szerencsétlenek vagyunk. Mi
meg fogjuk egymást érteni… Támogassuk egymást.
– Hogy érti?
Az asszony nem felelt a kérdésre, egyebet mondott:
– Én meghasonlottam az élettel, a rendkívülit, a nagyszerűt, a
fönségeset kerestem benne, de nem találtam meg sehol és senkiben. Atyám
az egyedüli ember, akire büszkén tudok föltekinteni.
Mély lélekzetet vett. Folytatni akarta, de elejébe vágott a férfi. A nő
szokatlan magatartása, az egész rendkívüli helyzet elfelejtettek vele
minden konvenciót.
– Mi okból hagyta el a férjét? – kérdezte. – Miért nem szerette?
Cseresznyevörös lett az elvált asszony arca.
– Miért érdekli az magát?
A férfi vállat vont:
– Magam sem tudom, csak érdekel. Előbbi szavai adták ajkamra a kérdést.
– Oh, – mondta a báróné szemét lesütve, – én felelek magának, ha törődik
velem, ha érdekli a sorsom, ha úgy parancsolja.
– Nem parancsolom, csak kérem.
– Menjünk innen, – kérte az asszony, – mindent elmondok.
A kapitány még letérdelt az obeliszk alá s halkan imádkozott. Nem
röstelte ájtatosságát az asszony előtt, aki hajlandó volt előtte kitárni
szívét. Befejezvén imáját, búcsút intett kedves halottainak s a reá váró
asszonyhoz csatlakozott.
– Mehetünk, ha úgy tetszik.
A báróné csakugyan mindent elmondott neki. Úgyszólván csak ő beszélt a
kripta kapujától a kocsiig.
– Én – kezdte – szerettem a férjemet. Okos, jó, szép ember, de rendkívül
közönséges; csupa forma és követelés, egyedüli törvénye a konvenció;
ellenőrizte minden lépésemet, az érzéseket, amelyek arcomra
kéredzkedtek, a gondolatomat, a lélekzetemet is. És mindent kifogásolt
rajtam, rámnehezedett mohó szerelmével és kicsinyeskedésével, lelkem
szabadságát, amelyet Istentől kaptam, rabolta el… Csalódtam a
szerelemben – fejezte be szavait.
– A férje nem értette meg – jegyezte meg a férfi egyszerűen, meleg
részvéttel.
– Hiszen – ismerte be a báróné – nehéz engem megérteni.
– Azzal én is úgy vagyok, – mondta a kapitány, – szerencsére én még
sohasem szerettem.
Elhallgattak; a kapitány kocsijához értek.
– Most elválunk? – kérdezte a katonatiszt.
– Ahogy akarja; én villamoson jöttem.
Kezet fogtak; a férfi felszállott a kocsiba.
A bérkocsis szárba kapta a gyeplőt.
– Várjon! – kérte hirtelen elhatározással az asszony. – Magával megyek,
ha nem vagyok terhére, még lenne magához egy szavam. – S nem várva be a
férfi elhatározását, mellé ült a kocsiba.
Egy ideig küzködött a levegővel, szelíd, leányos keble hullámzását
áhitatos, aggodalommal vegyes gyönyörrel nézte a kapitány.
– Csöndesedjék, báróné; tőlem ne röstellje a szíve szavát; én megértem
magát; ön nőben az, ami én vagyok férfiban. Kerestük az ideált s nem
találtuk meg a földön, amit Istentől kaptunk, elkallódtak lelkünk
eredendő kincsei…
– Igen, igen, úgy van.
– Mi – folytatta a férfi – rendkívüli lények vagyunk, túlfinomak, talán
betegek, semmiesetre sem a földre valók…
– Nem, nem vagyunk a földre valók…
– Minden rút, ami van, csak az szép, ami nincs…
– Igen, igen, csak az szép, ami nincs…
– A vágy a lehetetlen, a fönséges után éltet bennünket…
– És, – folytatta az asszony mohón, – megbotlunk a rögben, a sár nem a
mi elemünk.
Újra elhallgattak. Most már nyugodt volt az asszony, mosolygott. Derült
volt a férfi arca is. Egymásba villanó tekintetük nyomán szelíd verőfény
támadt.
– Valamit mondani akart még nekem – törte meg a kapitány a csendet.
– Igen, – mondta a báróné, – arra akartam kérni: ne intézze el a sorsát
nálam nélkül.
A férfi vállára fektette kezét, szembe fordult vele, igen kért a sötét
nedves szemével.
A férfi hirtelen elkomorodott.
– Ezt a kérését bajos teljesítenem. Az én sorsom meg van pecsételve.
Az asszony arca nem mutatott csalódást.
– Már határozott?
– Határoztam.
– Akkor határozott, mikor hozzánk jött?
– Akkor.
A báróné szeles közvetlenséggel, mint valami kisgyermek, a férfi karja
alá fúrta a magáét.
– Én is határoztam.
– Mit?
– Elmegyek innen.
A kapitány szemében kigyúlt a láng, a láng, amit az örökkévaló Isten
gyújtott meg az emberek lelkében.
– Hová megy? – kérdezte gyönyörtől ittasan.
– Ahová maga.
Nevettek. Nem tisztázták a homályt, ami másoknak érthetetlenné tette
volna párbeszédjüket. Ők megértették egymást. S igen boldogok voltak.