A kapitány köpenyeg nélkül, mereven előrenyújtott nyakkal haladt az
utcán; kardja, miután zsebre vágta kezét, össze-vissza kalimpált az
aszfalton. A járókelők sziluettje elmosódott a sűrű, nyálkás ködben,
csak a kapitány alakja rítt ki élesen a félhomály kaoszából, mint valami
zakatoló mozdony, ami két haragos vörös lámpaszemével belefúródik az
éjszakába.
Az emberek megállottak a mellettük elduhogó katonatiszt láttán, egy
ideig utána néztek, aztán megcsóválták fejüket s mentek dolguk után.
Csak egy törzstiszt tett kivételt, megszólította a tisztet.
– Kapitány úr!
A züllött járású férfi felocsudott, összeszedte magát.
– Parancsára, ezredes úr.
– Miért nem szalutál?
– Bocsánat, nem vettem észre ezredes urat.
– Nem baj – mondta a törzstiszt szelíden. – De mi lelte a kapitány urat?
Miért nem húzott bekecset, vagy legalább köpenyeget?
– Nem fázom…
– Az lehetetlen, ilyen időben mindenki fázik.
– Én nem érzem a testemet. Azon túl vagyok.
Ahá! Ebből a feleletből egyszeribe kiokosodott a törzstiszt. Valami
lelki kín gyötri szerencsétlen alantasát. Hej, ismerte ő ezt az
állapotot.
– Szóm lesz önnel, kapitány úr, jöjjön velem a lakásomra.
A főtiszt habozott egy pillanatig.
– Bocsánatot kérek, sürgős dolgom van…
– Elég… A parancs, parancs.
A két katona hallgatagon haladt egymás mellett. Az öregebbik bozontos
szürke szemöldöke alól kutató pillantásokat vetett a fiatalabbikra. Ő
szólalt meg először:
– Hol töltötte az éjt, kapitány úr, mert azt látom, hogy nem aludt?
A kapitány közömbösen felelt.
– Nem aludtam. Ittam, tivornyáztam, de hogy hol, arra nem emlékszem,
mindent elfelejtettem.
Oh, ez az abszolut letargia, világgyűlölet, az élőhalottság maga!… Meleg
vérhullám szökött az öreg katona szívébe. Ember volt: kilökte jobbját
fiatal bajtársa felé:
– Pajtás, te szerencsétlen vagy, el a kezemet és segítségemet.
Kezet szorítottak. A kapitánynak megnedvesedett a szeme. Csak most
jutott eszébe, hogy bemutatkozzék:
– Sóváry Géza huszárkapitány, a tizenkettedik ezredben ezredes úrnak
alásan bemutatja magát.
– Karay György ezredes.
Több szót nem váltott a két férfi, míg helyet nem foglalt az ezredes
fogadószobájában. Az öreg szivarkadobozt tolt vendége elé, aztán
csengetett.
– Gyújts rá, pajtás, mindjárt hozatok egy csésze teát is, hiszen egészen
meg vagy gémberedve, hiába tagadod.
Már nem is tagadta a fiatal tiszt: csak most kezdte igazán érezni a
testébe felszívódott hideget a fűtött szobában. Összerázkódott; arca
kigyúlt. Önkénytelenül kezére nézett: piszkos volt a keze. Még jobban
elvörösödött.
A házigazda észrevette zavarát s tisztában volt annak okával. Úgy bánt
vendégével, mint régi meghitt cimborával, akivel szemben semmiféle
cerimónia nem kötelez.
– Tudod mi lesz most, öregem? Ki vagy merülve: készíttetek neked jó
meleg fürdőt, aztán ledőlsz egy kerevetre s ebédig kipihened magadat.
Ebédre természetesen vendégem leszel.
A kapitány ennyi közvetlenséggel és szívjósággal szemben alig tudta
magát tájékozni. Felállott s lázas két kezével a kedves öreg úr jobbja
után kapott:
– Én nem tudom, – hebegte, – mivel érdemeltem ki tőled ezt a kegyet… Te
egész más ember vagy, mint a többi, ezredes uram… Én, ha nem
röstelleném, sírnék most, ezredes uram.
Az ezredes elkrákogta magát. Az ő torkát is égette a könny, a katonának
röstelleni való. El is nyelte magyarosan.
– Sírsz ám, a mennydörgős mennykőt! – hujjantott rá fiatal bajtársára. –
Kialszod magadat, aztán koccintgatni és nevetgélni fogunk. Szép ám az
élet, – tette hozzá, – csak meg kell érteni.
Az ellágyult tiszt arca egyszeribe megkeményedett. (Hogy szép az élet!
Hahaha!) Elfordította szemét és kimeredt az ablakon a ködbe. (Neki az
életet ne dícsérje senki. Az élet rút, szennyes börtön, aki mást mond,
hazudik, hipokrita.)
A becsengetett kutyamosó megjelent az ajtóban s haptákban várta a
parancsot.
– Kéretem a bárónét, készítsen nekünk villásreggelit, kedves vendégem
van, aki ebédelni is nálunk fog. Te pedig durrants be a fürdőszobába:
tíz perc mulva kész legyen a meleg fürdő.
Miska közlegény nyugtázta a parancsot s egy nívós hátra-arc után
ellépett, hogy öt perccel későbben újra megjelenjék hatalmas
ezüsttálcával kemény markában. A reggeli bőséges volt: teából, fagyos
szalonnából, tojásból s sonkából állott.
A tisztek derekasan hozzáláttak. Alig vették észre, hogy nyílik az ajtó
s belép rajta valaki. Karcsú, feltűnően magas feketeruhás nő lebbent
végig a neszfogó szőnyegen s hátulról szomorkás negédességgel az ezredes
vállára hajolt.
Az öreg úr felpattant ülőhelyéből s bemutatta a kapitányt.
– Sóváry Géza, kapitány, – leányom, Méray báróné.
A huszártiszt kezet csókolt s bocsánatért esedezett, hogy nincs
parádéban.
A szép asszony – nagyon szép volt: csupa méltóság és megejtő melankólia
– nem reflektált a mentegetődzésre, egyébként is igen szótalan maradt.
Teát öntött magának, amit egy sarokkereveten költött el, cukor és
sütemény nélkül. Halvány arca hajnalszínűvé zsendült az illatos meleg
italtól. Rágyújtott egy szivarkára s belebámult annak kéklő
füstfoszlányaiba révetegen, mint egy álomjáró.
Szomorú jelenség volt a fiatal asszony, olyan megfoghatatlan, szinte
tüneményszerű. Igézett anélkül, hogy vonzott volna; testi szépsége
gyönyörködtetett, borongó lelke lehangolt… Jelenléte megtöltötte a
szobát s feszültté tette a levegőt. A két férfi egyénisége (hiába
tartotta magát tőlük távol) egyszeribe hozzá idomult: felsőbbséges
magatartásához, ünnepies halk hangjához. Mintha statisztáltak volna
neki.
A kapitány valami frázist keresett az általános társalgás bevezetésére,
de amint az asszonyra nézett, torkán akadt a szava.
Az ezredes megeresztett egy tréfát, de belesült a csattanójába,
elszégyelte magát.
A hallgatag asszony végre is észrevette, hogy feszélyezi a férfiakat:
megindította a társalgást.
– Sóváry kapitány, én hírből rég ismerem magát.
– Ah!…
Az asszony nem elégítette ki a férfiak kíváncsiságát, felállott s
megkínálta a fiatal tisztet a maga szivarkáiból:
– Gyújtson rá, ez jobb, mint az apámféle: török. Szereti a törököket?
A kapitány elfogadta a szivarkát és felelt volna, de a báróné nem hagyta
szóhoz jutni, ismét új húrba kapott.
– Hogy ízlik a tea? Törökösen szereti a kávét, vagy magyarosan?
Azt gondolta magában a kapitány: ez a nő olybá veszi őt, mint valami
unott fejedelemasszony a nála tisztelgő Vöröskereszt-küldöttséget,
foglalkozik vele, mert kötelessége, de legjobb szeretné észre sem venni.
Megilletett férfiúi önérzete kissé megbolygatta amúgy is feszült idegeit
s fanyar mosolyt csalt ajakára. Nem felelt az asszony utolsó kérdésére
dacból, mert az előbbiekre nem felelhetett.
A báróné nem törődött vele, megtöltötte atyja kiürült teáscsészéjét,
aztán visszaült helyére.
Abban a pillanatban kiszólították az ezredest valami hivatalos ügyben. A
kapitány és a báróné magukra maradtak. Egymásra néztek. Csupa kérdés
volt a tekintetük.
– Honnan ismer, báróné? Ki beszélt kegyednek rólam? – kérdezte a
kapitány.
– Szenessy Magda.
A báróné éles hangsúlyozással ejtette ki a nevet s vizsga szemmel leste
felelete hatását. De nem volt annak semmi hatása a kapitányra… Hogy ő
nem ismeri Szenessy Magdát, legalább is nem emlékszik reá. Az asszonynak
tágra nyilt a szeme.
– Nem ismeri? Szenessy Magdát? Az lehetetlen.
– Miért lehetetlen? Én sohasem mondtam valótlanságot…
Érdes volt a férfi szava, szinte kihívó.
Az asszony felállott. Mondani akart valamit, de meggondolta magát.
Visszaereszkedett székébe s mint aki nem tud mihez fogni, zavartan,
tájékozatlanul jártatta szemét köröskörül, csak a kapitányt kerülte ki a
tekintete.
Azt most már végkép ingerültté tette az asszony sajátságos modora.
Elhatározta, hogy nem hagyja magát.
– Bocsánat, báróné, adósom a felelettel. Miért kell nekem ismernem
Szenessy Magdát? Mi közöm hozzá? Mit hallott tőle rólam?
A báróné klasszikus feje hátracsuklott, mintha arculütötték volna. A
fiatal tiszt határozott, szinte parancsoló hangja megtörte márványos
merevségét. Elvesztette az egyensúlyt. Válasza még fölényes volt, de a
hangja már ingadozott.
– Mit faggat, kapitány úr? Szegény Magda meghitt barátném volt, szíve
rámbízott titkait úgy sem árulhatom el.
Csak ámult a tiszt.
– A báróné szavai oly rejtélyesek, – konstatálta, – mintha azt
imputálnák nekem, hogy szerepet játszottam barátnője szívvilágában.
Mintha vádolnának!
Az asszony ismét felállott. Ellépett a tiszt mellett s anélkül, hogy
szemébe nézett volna, tétován, akadozva felelt:
– Senkit sem vádolok. A férfi mind egyforma… Különben ne bolygassuk a
halottak nyugalmát… Ő már túl van a szenvedéseken s önnek, úgy látszik,
nyugodt a lelkiismerete… Rendben van minden: a föld tovább forog…
És kisuhant a szobából.
A magára hagyott tiszt úgy érezte magát, mint aki önhibáján kívül a
vádlottak padjára került s nem tud alibit bizonyítani. Összeszedte
minden emlékezőtehetségét, de a Szenessy Magda képét nem tudta
felfedezni emlékei között. Meggyűlölte a tragikaképű szép asszonyt, aki
oly kíméletlenül beletaszította a kínos bizonytalanságba. Vérig
sértették szavai: a férfi mind egyforma:
A huszártiszt tépelődéseinek az ezredes belépése vetett véget.
– Pajtás, kész a fürdőd, bujj bele és pihend ki magadat.