Legelől jött a cigány, a prímás hatodmagával, azután a strázsamester,
négy bakancsos vitéz élén, majd egy körülbelül száz főből álló szűrős,
gubás atyafi nemzetiszínű kokárdás katonasipkában. Végül egy kellékes
szekér ballagott.
A cigány szilajon húzta, napkeleti lélekkel, hogy égnek meredt mind a
hajaszála. Rákóczi óta ilyen emésztő tűzzel nem muzsikált cigány.
Katona uraimék méltósággal lépegettek, kihúzakodva, mint a drót.
Ők százan, a szomszéd falvakból összeverbuvált bundások, ugrálva,
táncolva lejtettek végig az utcán, összepengetve sarkantyúikat a zene
ütemeire. Azaz nem mindnyájan táncoltak. Voltak köztük öregek is. Hatvan
évesek, hetven évesek. Akiknek úgy fénylett a fehér hajuk, mint dicsfény
a szentek fején. Ezek komolyak voltak, majdnem szomorúak.
És nőtt a menet. Megnyúlt, vastagodott. Mire a falu határához ért,
megháromszorozódott. Visongó gyermekhad volt a fullajtárja, élén Ferkó
Ferivel, a vajda fiával, aki a nagy cécó örömére végigcigánykerekezte az
egész falut. Oldalt asszonyok ballagtak szapora karattyolással, hátul a
férfiak, ki elgondolkozva, hallgatagon, ki elszántan, rengeteg
fenyegetéseket mennydörögve a németre.
A Ráskay-kúria előtt elkiáltotta magát a menet vezére, a drótbajúszos
strázsamester:
– Haptááák – Halt!
A menet megállott az utcán. Az őrmester belépett az udvarra és szalutált
a földesúrnak. Azután elkezdett szavalni szörnyen kiropogtatva az _r_
betűt: Verbunkos őrmester Barta tekintetes uramnak jelentem alásan,
kapitány úr Bertóthy azt parancsolta: addig szóba ne álljak a faluban
senkivel, míg tekintetes uram fel nem csapott nekünk.
Ráskay Gáspár bólintott s kezet nyújtott az őrmesternek:
– Itt a kezem.
Balázs fiú ott állott az apja mellett s hol az őrmestert bámulta, hol a
nemzőjét. Még nem volt tisztában a helyzettel.
A strázsamester tarsolyába nyúlt s húsz pengő forintot olvasott le a
földesúr markába.
– Ez a dukancia… Közvitéz tekintetes ráskai Ráskay Gáspár úr a Haza
szent nevében köszöntöm kigyelmedet a zászlónk alatt.
Most már tisztában volt Balázs fiú a helyzettel. Szeme kigyúlt, mikor
apjára nézett, gyermekarcán vérpiros lélekrózsák fakadtak…
Strázsamester Barta félreállott a házigazdával s halkan tárgyalt vele.
Aztán visszatért a tömeghez.
– Hol a bíró?
– Itt.
– Kigyelmednél a pecsét?
– Nincs, de hozom.
– Siessen kigyelmed.
Aztán a tömeghez fordult.
– Ünnep lészen ma ittend a kastélyudvaron. A kőccséget Kossuth Lajos
fizeti, a haza nevében.
Mennydörgő riadalom.
– Éljen Kossuth Lajos! Éljen a haza!
Barta folytatta:
– Aki magyar, velünk tart, aki fél, bujjék a kemencébe, annak nincs
keresni valója itt.
Aztán bevezényelte katonáit, összetoborzott századát a kastélyudvarra. A
többi nép utánahömpölyödött…
Megjött a bíró a pecséttel a nótárius és két hites kíséretében. A
kastélyból mázsás tölgyfaasztalt emelt ki négy bundás s elhelyezte az
udvar közepén a nagy eperfa alá. Egyéb bundások székeket hoztak, pennát,
kalamárist.
Strázsamester uram s a falu főnökei helyet foglaltak. Következett a
zászlóbontás.
Pipe káplár hozta a zászlót, két közvitéz veres sapkákat hordott a
szekérről s telirakta velük az asztal felét.
Kocsislegények s kisbéresek boroshordókat gurigattak az urasági
pincéből.
A földesúr belemarkolt a veres sapkákba, s az egyiket büszke fejére
vágta.
– Emberek, együtt éltünk, együtt halunk, csapjatok fel katonának,
veszedelemben az édes haza.
Újból rágyújtott a cigány a viharos nótára.
Az emberek sorjában az asztal elé járultak, bemondván a nevüket, kezet
fogtak a strázsamesterrel, átvették tőle a salláriumot, s egy-egy veres
sapkát nyomtak a fejükbe.
A nótárius és egy írástudó közvitéz szorgalmasan körmölte a lajstromot.
Egy öreg anyó keservesen zokogott s egyben nagyokat püffentett az
unokája hátába, mert tizennégy éves kölyök létére az ő engedelme nélkül
fölcsapott. A még mindig nyalka Sáriné hatvanéves urát _piszkolta_,
azzal fenyegetvén emberét, hogy mindennap megcsalja, amíg odalesz.
Nevettek rajta, csak Sáry volt komoly.
– Eleget megcsaltál, de most meg fogod magadat becsülni, mert jól tudod,
hogy megver az Isten, ha honvéd urad ellen vétkezel.
A nyelves menyecske zokogásba tört ki, úgy búgott, mint egy szerelmes
galamb.
Két óra mulva zászló alatt állott a falu aprajanagyja, a tizenöt éves
gyermektől a hatvanéves emberig.
És szólt a zene, rengett a tánc. Reszketett a levegő a harci kedv
riadalmától.
Balázs fiú az udvar egy rejtett zugában csendesen sirdogált. Csak egy
évvel lenne öregebb, hogy ő is elmehetne a többiekkel, atyjával, hősi
útra hont védeni!…