Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a
dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét.
Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A
nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt.
Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna
alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám
összezüremlő muzsikája.
Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar
összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz
szaladt.
Cicka követte példáját. A párkányra ágaskodott.
A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott
meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a
zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából
végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő
ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy
megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött?
Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a
kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince.
– Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább
száguldott.
Most már mindent tudott Balázs. Beszaladt az apja szobájába.
– Édesapám!
– Mi az, fiam?
– Gyünnek!
A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik
gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt
_verbunkosok_ elé.