olvasztó, himbáló pillantást:
Csörgőd csak kétszer csörgetéd meg kis kezeddel, – s íme lábam már
himbálódzék a tánc dühétől.
Sarkam ágaskodék, lábam ujjai hallgatának, hogy megértsenek: hisz a
táncos füle ott vagyon – a lába ujjaiban.
Hozzád ugrám: te visszahőkölél ugrásom elől; és futó, menekülő hajad
kigyója felém kigyózék!
Elugrám tőled és kigyóidtól: s íme itt állál már, félfordulattal,
vágygyal telt szemmel.
Görbe pillantásokkal – görbe utakra tanítsz; görbe utakon lábam –
ármányt tanúl!
félek, ha közelemben vagy, szeretlek távolból; futásod csábít, kérésed
megdöbbent: – szenvedek, de mit nem szenvednék éretted szívesen!
A kinek hidegsége gyújt, gyűlölete elcsábít, futása köt, csúfolkodása –
megindít:
– ki ne gyülölne téged, te nagy kötő, behálozó, kisértő, kereső, találó!
Ki ne szeretne téged, te ártatlan, türelmetlen, szeles, gyermekes bűnös!
Hová vonszolsz most engem, te féktelen, rakoncátlan? És íme megint futsz
előlem, te édes vadóc és hálátlan!
Utánad táncolok, követlek gyenge nyomon is. Hol vagy? Addsza kezed! Vagy
csak egy ujjadat!
Imhol barlang és csalit: eltévedünk! – Várj csak! Állj! Nem látsz-e
baglyokat és denevéreket surrogni?
Te bagoly! Te denevér! El akarsz bolondítani? Hol vagyunk? Kutyáktól
tanulád ezt a vonítást és kaffogást.
Kedvesen vicsorítod rám fehér fogad, gonosz szemed fürtös sörény közűl
szökik rám!
Árkon-bokron át táncolunk: én vagyok a vadász – kutyám vagy zergém
akarsz-e lenni?
Most mellém! Gyorsan, te ugró! Most föl! És át! – óh jaj! Én vágódom el,
ugorván!
Óh, láss fekve, te magas kedv és láss kegyelmet kérni! Szívesen mennék
véled kellemesebb ösvényeken!
– a szerelem ösvényein csöndes, színes bokrok között! Vagy ott a tó
mentén: aranyhalak uszkálnak, és táncolnak benne!
Elfáradtál? Odaát juhok és esthajnal hasadása: nem szép-e aludni, ha a
juhászok furulyáznak. Annyira elfáradtál? Elviszlek, csak bocsásd le
karodat! Szomjuhozol, – volna valamim, de szád nem akarja inni!
– Óh ez az átkozott fürge, hajlékony kigyó és búvó boszorkány! Hová
levél? De orcámon kezedtől két pettyet és foltokat érzek!
Valóban belefáradtam, hogy mindig megjuhodott juhászod legyek! Te
boszorkány, eleddig énekeltem néked, most _te_ fogsz – ordítani!
Ostorom ütemére fogsz táncolni és ordítani! Csak nem feledtem el az
ostort? – Nem!“ –
* * *
2.
Ekkor az élet im-ígyen válaszola nékem és közben befogá kicsinyke fülét:
„Óh Zarathustra! Ne pattogj ostoroddal oly rettenetesen! Hisz tudod: a
lárma megöli a gondolatokat, – és éppen oly gyöngéd gondolataim
támadtak!
Mindketten igazi mihasznák vagyunk. Túl a jón és gonoszon találók
szigetünket és zöld mezőnket – mi ketten egyedül! Ezért hát már jóknak
kell lennünk egymáshoz!
És ha nem is szeretjük egymást szívből, – kell-e, hogy haragudjunk
egymásra, ha nem is szeretjük egymást szívből?
És hogy jó vagyok hozzád és gyakorta kelleténél jobb is, tudod jól: és
pedig azért, mert bölcseségedre féltékeny vagyok. Óh, bölcseség, ez a
vén bolond!
Ha bölcseséged egyszer elfutna tőled, óh, akkor szeretetem is gyorsan
elszöknék.“
Az élet erre gondolatokba mélyedve pillantott maga mögé és maga köré és
halkan mondá: „Óh, Zarathustra, nem vagy hozzám elég hű!
Nem szeretsz engem annyira, a hogy mondod; tudom, arra gondolsz, hogy
csakhamar elhagyj engemet.
Van egy régi, súlyos, súlyos kongó harang: fölkong-fölbong éjjente
egészen barlangodig: – ha hallod, hogy ez a harang éjfélt üt, akkoron
egy és tizenkettő között arra gondolsz –
– arra gondolsz, óh Zarathustra, jól tudom: hogy csakhamar elhagyj
engemet!“
„Igen“ – felelém habozva – „de azt is tudod –“ És valamit sugék fűlébe,
boglyas, sárga, bohó hajtincsei közé.
„Te _tudod_ ezt, óh Zarathustra? Ezt senki sem tudja – –“
És egymásra nézénk és a zöld rétre nézénk, a melyen éppen hideg alkonyat
futott végig és sírdogálánk egymással. – Akkoron pedig kedvesebb vala
nékem az élet, mint minden bölcseségem valaha.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
_Egy!_
Ember! Figyelj a szóra!
_Kettő!_
Mit mond az éjji óra?
_Három!_
Mélységes álmom
_Négy!_
Váltotta virradóra –
_Öt!_
Létünk mi mély!
_Hat!_
Nap nem gondolta volna.
_Hét!_
Fájdalma mélyre nyúl –
_Nyolc!_
Mélyebbre az örömvágy:
_Kilenc!_
Bú mondja: „Múlj!“
_Tíz!_
A _kéj_ örökkön élni vágy –
_Tizenegy!_
Örökké élni vágy!
_Tizenkettő!_
* * *
A hét pecsét.
(Vagy: az Igen és Ámen dala.)
1.
„Ha jós vagyok, s telve azzal az igazmondó szellemmel, a mely magas
hegyek nyergén két tenger közt vándorol:
Mult és jövő közt vándorol mint nehéz felhő, – tikkasztó völgyeknek
ellensége s mindennek, a mi fáradt s nem tud se élni, se halni:
villámra s megváltó fénysugárra készen, sötét méhében villámokkal
terhesen, a melyek Igen-t mondanak, Igen-t nevetnek, igazmondó
jós-villámsugarakra készen:
– s boldog az im-ígyen terhes! S valóban soká kell annak nehéz
viharfelhőként hegyek fölött csüngenie, a ki egykor a jövendő fényét
akarja meggyujtani!
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nászgyűrüje után – s a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
2.
Ha haragom valaha sirokat bonta, határköveket elmozgata, s ódon táblákat
összetörve meredek mélységekbe guríta:
Ha gúnyom valaha elporhadt szavakat szétfúva és seprője levék a
keresztes pókoknak s tisztító szele ódon, dohos sirboltoknak:
Ha valaha ujjongva ülék régi istenek sirhalmain, világot-áldóan, világot
szeretőn a vén világ-rágalmazók emlékoszlopai mellett:
– mert még a templomokat s az istenek sirjait is szeretem, ha az ég
tiszta szemével bepillant összetört tetőikön; örömest ülök, fűhöz,
pipacshoz hasonlatosan templomok romjain –
Óh, hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
3.
Ha valaha lehellete jőve hozzám a teremtő lehelletnek s annak az égi
szükségnek, a mely még véletleneket csillagtáncra kényszerit:
Ha valaha kacagék a teremtő villámkacajával, a melyet a tett hosszu
dörgése dübörögve, de engedelmesen követ:
Ha valaha a föld isteni asztala mellett istenekkel kockázék, hogy a föld
renge, és megszakada és tűzfolyamokat fúva,
– mert isteni asztal a föld s remeg a teremtő uj szavaktól és isteni
kockavetésektől:
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nász-gyűrüje után, a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
4.
Ha valaha hosszan ivék abból a habzó fűszeres vegyítőkorsóból, a melyben
minden dolog jól el vagyon vegyítve:
Ha kezem valaha hozzáönté a legtávolabbit a legközelebbihez és a tüzet a
szellemhez és örömöt a fájdalomhoz és legrosszabbat a legjóságosabbhoz:
Ha magam is szeme vagyok annak a megváltó sónak, a mely elvégzi, hogy a
vegyítő-korsóban mindenek jól vegyűljenek: –
– mert vagyon oly só, a mi a jót a rosszal összeköti, s még a
legrosszabb is érdemes a füszerezésre s az utolsó túlhabzásra;
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
5.
Ha kedvelem a tengert, s mindent, a mi tengerszerü, s legjobban azt, ha
haragosan ellenem mond:
Ha bennem vagyon a kereső kedv, a mely a fölfedezetlen felé hajtja a
vitorlákat, ha kedvemben benne vagyon a tengerjáró kedv:
Ha ujongásom valaha így kiálta föl: „a part eltünék, íme lehulla rólam
az utolsó bílincs –
– a végtelen hullámzik körülöttem, messze – távolra ragyog tőlem a tér
és idő, rajta! fel! öreg szív!“
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
6.
Ha erényem a táncos erénye, s én gyakran ugráltam mindkét lábammal
aranysmaragd ujongással:
Ha kajánságom nevető kajánság, rózsabokrok és liliomok közt lakozó:
– a nevetésben tudniillik együtt vagyon minden gonosz, de megszentelve s
fölmentve a maga boldogsága által;
S ha az az alfám és omegám, hogy minden nehéz könnyüvé, minden test
táncossá, minden szellem madárrá váljék; pedig valóban ez az én alfám és
omegám!
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem leltem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak
nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
7.
Ha valaha csendes egeket feszíték magam fölé s a magam szárnyaival
röpködém a magam egeibe:
Ha játszva úszám mély fénytávolokba s szabadságom megtelék
madár-bölcseséggel: –
– s a madár-bölcseség így szól: „Lám, nincs se fönt, se lent! Vesd magad
ide s tova, ki, vissza, te könnyű! Énekelj! ne beszélj többé!“
– nem készült-e minden szó csak a nehezeknek? Nem hazudik-e minden szó a
könnyü fülének! Énekelj! ne beszélj többé!“
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük
nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg az aszonyt, a kitől gyermeket szerettem volna,
hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
Im-ígyen szóla Zarathustra. Negyedik és utolsó rész.
„Óh, vajjon széles e világon hol történnek nagyobb balgaságok, mint a
szánakozóknál? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a
szánakozók balgaságai?
Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, amely részvéte fölött
vagyon!
Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: „istennek is megvagyon a maga
pokla; ez: az emberhez való szeretete“.
És a minap ezt a szót hallám tőle: „isten meghalt, az emberrel való
együtt-szenvedése ölte meg az istent.“
_Im-ígyen szóla Zarathustra_ (II. rész 120. lap.)
A méz-áldozat.
És megint hónapok, évek suhanának el Zarathustra lelke fölött és ő nem
vevé ezt észbe; haja azonban megfehéredék. Egy nap barlangja előtt kövön
ülvén és hallgatagon pillantván ki maga elé – ott pedig a tengerre
pillant ki az ember és el-tova tekervényes mélységektől –, állatai
mélázva kerülgeték őt és végre eléje állának.
„Óh Zarathustra“ – mondák – „talán boldogságodat kémleli pillantásod?“ –
„Mit nékem a boldogság!“ – felelé –, „már régóta nem törekszem
boldogságra; mívemre törekszem.“ – „Óh Zarathustra,“ kezdék ujra az
állatok, – „ezt olyaténkép mondod, mint a ki jóllakott a jóval. Avagy
nem nyugszol-e a boldogság égszinkék tengerében?“ – „Óh, ti csélcsapok,“
– felelé Zarathustra mosolyogva – „mi jól választátok meg a hasonlatot!
De azt is tudjátok, hogy boldogságom sulyos és nem folyékony hullám:
nyom engem s nem akar tőlem távozni és hozzám ragad, mint a megolvadt
szurok.“
Ekkor az állatok ujra mélázva kerülgeték és ujra eléje állának. „Óh
Zarathustra“ – mondák – hát _ezért_ sárgulsz és barnulsz, egyre jobban,
jóllehet hajad fehérül és fakúl? Lám, szurokba akadtál!“ – „Mit mondtok,
állataim,“ – viszonzá Zarathustra nevetve, – „valóban káromlás volt,
hogy szurokról beszélék. Sorsomra jut minden érő gyümölcs. _Méz_ az a mi
ereim vérét sűríti és lelkem is csillapítja.“ – „Ez lehet, Zarathustra,“
– felelék az állatok és hozzá szorulának – „de nem akarsz ma magas
hegyre mászni? A levegő tiszta és ma többet látni a világból, mint
valaha.“ – „Igen, állataim“ – válaszolá ő – „tanácsotok kitünő és szívem
szerint való: ma magas hegyre kivánok mászni! De gondoskodjatok, hogy
ott méz várjon reám, sárga, fehér, jó, jéghideg aranyos lépesméz. Mert
tudjátok meg, hogy ott fönn méz-áldozatot akarok bemutatni.“
Mikor pedig Zarathustra fölért vala a magaslatra, hazaküldé vezérlő
állatait és immár egyedűl találá magát: – ekkor szíve mélyéből kacagott,
körültekintett és im-ígyen szólott:
Hogy áldozatról beszélék és méz-áldozatról, csel vala csupán beszédemben
és valóban, hasznos bolondság! Itt fenn már szabadabban beszélhetek,
mint remete-barlangok és remete-háziállatok előtt.
Mit, áldozni! Tékozlom, a mi nékem adatik, én ezer kézzel tékozló:
hogyan nevezhetném én ezt – áldozatnak!
És mikor mézre vágyódám, csak csalogató-étekre, édes mézgára vágyódám, a
mire morgó medvéknek és furcsa morgó, gonosz madaraknak ís elfolyik a
nyáluk:
– a legjobb csalogató-étekre, mi vadásznak, halásznak kell. Mert ha a
világ vadaskert és minden vad vadász mulatsága, még inkább és
szivesebben látom mélységes dús tengernek,
– tengernek telve tarka halakkal és rákokkal, mik után istenek is
vágyódnának, hogy halászhatnák hálóikkal: úgy dúskál a világ a nagy és
kis csodákban.
Különösen az ember-világ, az ember-tenger: – _erre_ vetem hát ki aranyos
horgom és mondom: nyílj meg, emberi mélység!
Nyílj meg és vesd elém halaid és villogó rákjaid! Legjobb horgommal
fogdosom ma a legkülönösebb ember-halakat!
– s magát boldogságomat vetem ki minden messzeségbe, napkelet és dél és
napnyugat között, nem ráncigál-e és rángatózik-e sok ember-hal
boldogságomon.
Valamig, beléharapva hegyes, rejtett horgomba, föl kell nékik jönniök az
_én_ magasságomba, ezeknek a tarka fenék-halaknak, föl a leggonoszabb
ember-halászhoz.
Mert _ez_ vagyok elejétől fogva, vonó, vonzó, fölhuzó, fölnevelő,
nőttető, tenyésztő, fegyelmező, a ki nem hiába mondtam valaha: „Légy
azzá, a ki vagy!“
Jöjjenek hát _föl_ hozzám az emberek: mivelhogy még várom a jelt, hogy
órája üssön _le_menetelemnek; addig nem szállok alá az emberek között, a
mi a sorsom.
Erre várok itt, csalárdúl és csúfondárosan magas hegyen,
nem-türelmetlenkedve, senem türelmesen, hanem mint valaki, a ki a
türelmet elfelejté – mivelhogy nem „tűr“ már többé.
Mert végzetem időt hágy nékem: talán bizony elfelejtett engem? Avagy
árnyékban nagy kő mögött ül és legyeket fogdos?
Valóban, hálás vagyok örök sorsomnak, hogy nem űz és nem hajt és időt
hágy nékem bohóságokra és csinyekre: im-ígyen hogy ma is hal-fogni hágék
erre a magas hegyre.
Vajjon fogott-e már egyszer valaki magas hegyen halat? És ha bolondság
is, a mire itt fönn készülök és a mit itt űzök, mégis jobb, mintha
odalenn ünnepélyesen várnék és belezöldülnék, belesárgulnék a
várakozásba –
– a várakozástól merevülten, dühösen fújva, szent, hegyi
bömbölő-viharként türelmetlenkedve, aki lebömböl a völgyekbe:
„Hallgassatok meg, különben megostorozlak az isten ostorával!“
Nem mintha haragudnám az ekkép dühöngőkre: hisz legalább kacaghatok
rajtuk!
Tudom, hogy szükségkép türelmetlenkednek ezek a lármás nagy dobok, a kik
vagy ma jutnak szóhoz, vagy sohasem!
De én és végzetem – mi nem beszélünk a „má“-hoz, mi nem beszélünk a
„sohá“-hoz sem: nekünk van szólani türelmünk és időnk és sok időnk.
Mivelhogy egykoron még is meg kell jönnie és nem szabad távoznia…
Minek kell egykoron eljönnie és nem szabad eltávoznia? A nagy
„hazar“-unknak, nagy messzeséges emberországunknak, az évezredes
Zarathustra-országnak.
Mily messze vagyon az ilyen messzeség? Mit törődöm véle! De azért époly
szilárd földnek tartom –, két lábon biztosan állok ezen a földön, – örök
földön, kemény, ős kövületen, ezen a legmagasabb, legkeményebb
őshegységen, melyhez mint vihar-választóhoz jő minden szél kérdvén: hol?
honnan? hová?
Kacagj, kacagj, derüs üdvözítő gonoszságom! Magas hegyről vesd le
villogó, csúfondáros hahotádat! Kerítsd horgomra villogásoddal a
legszebb ember-halakat!
És ami minden tengerben az _enyém_, az én tulajdonom minden dolgokon –
_azt_ halászd ki nékem, _azt_ hozd föl hozzám: arra várok én, a
leggonoszabb halász.
Ki, ki veled horgom! Be, le veled boldogságom csalogató étke!
Csorgasd legédesebb harmatodat, szívem méze! Horgom, akaszkodj bele
minden fekete búbánat hasába!
Ki, ki veled szemem! Óh mennyi tenger körülöttem, milyen pirkadó emberi
jövendő! És fölöttem – minő rózsaujjú csönd! Milyen felhőtlen némaság!
* * *
A vészkiáltás.
Másnap Zarathustra ujra barlangja előtt ült a kövön, míg állatjai
szertekószáltak a világban, hogy uj eleséget hozzanak, – és uj mézet is:
mert Zarathustra mézének utolsó csöppjén is túladott és eltékozolta vala
azt. Midőn pedig im-ígyen üldögéle, bottal kezében és utánarajzolá a
földön alakjának árnyékát, mélázva –, és nem magán és árnyékán mélázva –
egyszerre megijedvén összerezzene: mivelhogy árnyéka tőszomszédságában
még egy másik árnyékot pillantott meg. És midőn sebtiben körülnézett és
fölállott, íme, a jövendőmondó állott mellette, ugyanaz, a kit egykoron
asztalánál etetett, itatott, a nagy fáradság hirdetője, a ki tanítá:
„Minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, a világnak nincs
értelme, a tudás fojtogat.“ De orcája időközben elváltozék, és mikoron
Zarathustra szemébe nézett, szíve megint megrettent: annyi balhír és
hamuszürke villám cikázott végig ezen az ábrázaton.
A jós, a ki észbe vette, mi ment végbe Zarathustra lelkében, végig törlé
orcáját, mikéntha el akarta volna törűlni; s ugyanígy cselekedék
Zarathustra. És miután im-ígyen mindketten összeszedték és
megerősítették magukat, kezet fogának annak jeléül, hogy ujra ismerni
kivánják egymást.
„Légy üdvöz“ – mondá Zarathustra – „te a nagy fáradság jövendőmondója,
ne lettél légyen hiába asztalom vendége egykoron. Egyél, igyál ma is
nálam és bocsásd meg, hogy vidám öreg ember ül veled egy asztalnál!“ –
„Vidám öreg ember? – mondá viszontag a jós fejét rázva – de bárki légy,
vagy akarsz lenni, Zarathustra, nem lész az már többé ide fönn, –
csónakod nemsokára nem ül majd szárazon!“ – „Hát szárazon ülök?“ – –
kérdé Zarathustra nevetve. – „Hegyed körül a habok dagadnak, dagadnak“ –
válaszolá a jós – „nagy szükség és szomoruság hullámai: nem sokára
sajkád is fölemelik és elvisznek téged.“ – Zarathustra csodálkozva
hallgatott. „Nem hallasz még semmit?“ – folytatá a jövendőmondó – „nem
zúg, nem forr-e még föl feléd az ár a mélységből?“ – Zarathustra ujólag
hallgatott és hallgatózott: ekkor hosszú, hosszú kiáltást halla, a mit a
mélységek egymásnak vetének és továbbadának, mivelhogy egyik sem akará
megtartani: oly borzadályosan hangozék.
„Te gonosz híradó“ – mondá végre Zarathustra –, „ez vészkiáltás és oly
ember kiáltása, a ki biztosan fekete tengerből jő. De mit törődöm én az
ember veszedelmével! Utolsó bűnöm, a mely megőrizteték nékem, tudod-e,
hogy hívják azt?“
– „_Részvét!_“ – felelé a jós túláradó szívvel és mindkét kezét fölemelé
– „óh Zarathustra, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak!“
S alig hogy e szavakat mondá, ismét hallatszék a kiáltás és még
hosszabban és még kinosabban, mint annak előtte, és már sokkal
közelebbről. „Hallod? Hallod-e, Zarathustra?“ – kérdezé a jós, – „hozzád
szól-e kiáltás, téged szólít: jővel, jővel, jővel, itt az ideje, itt a
végső ideje!“
Zarathustra erre hallgatott, zavarodottan és megrendűlve; végül habozva
kérdezé: „És vajjon ki az, a ki engem ott szólít?“
„De hisz te tudod“ – válaszolá hevesen a jós – „miért tetteted magad? _A
fensőbbrendű ember_ az, a ki utánad kiált!“
„A fensőbbrendű ember?“ – kiáltá Zarathustra borzadással eltelve – „mit
akar _az?_ Mit akar _az?_ A fensőbbrendű ember! Mit akar az itt?“ – és
bőrét elönté a verejték.
A jós azonban nem vetett ügyet Zarathustra szorongására, hanem csak
hallgatózék, hallgatózék a mélység felé.
Midőn azonban soká semmi sem hallatszék föl onnan, visszanézett és látá,
hogy Zarathustra áll és remeg.
„Óh Zarathustra,“ – kezdé bús hangon – „valóban nem úgy állsz itt, mint
a kit kergévé tesz boldogsága: táncolnod kell majd, hogy el ne dőlj!
De ha táncolnál is előttem és jobbra-balra ugrándoznál szokásod szerint:
ne mondhassa nekem senki: „Lám, imhol táncol az utolsó vidám ember!“
Hiába jönne valaki erre a magaslatra; a ki _azt_ itt keresné:
barlangokat találna és barlang-zugokat, bujkálók buvóhelyeit, de nem
találna boldogságos tárnákat, kincses kamarákat, uj boldogság aranyos
ereit.
Boldogság – hogy találhatna az ember boldogságot ilyen eltemetkezett
remetéknél! S vajjon az utolsó boldogságot a boldogságos szigeteken
kell-e keresnem és távol elfeledett tengerek között?
De minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, s boldogságos
szigetek sincsenek már sehol!“
Im-ígyen sóhajtozék a jós; utolsó sóhaja után azonban Zarathustra megint
fölvidula és visszanyeré biztosságát, miként az, a ki mély szorosból jön
föl a napvilágra. „Nem! Nem! Háromszor nem!“ – kiáltá fennhangon és
végigsimítá szakállát – „_ezt_ jobban tudom én! Vannak még boldogságos
szigetek! Hallgass _erről_, te sopánkodó, szomorú flótás!
Szünj meg erről cseperegni, te délelőtti esőfelhő! Avagy nem ázám-e már
át szomorúságodtól, mint az eb, kit vízzel végig öntének?
Ime megrázkódom és elfutok előled, hogy megint megszáradjak: ne
csodálkozz ezen! Avagy udvariatlannak tartasz? De hisz ez itt az _én_
udvarom!
És fennsőbbrendű embered? Nosza, mindjárt kiszállok, hogy abban az
erdőben megkeressem: _onnan_ jött vala kiáltása. Talán vadállat
szorongatja.
Az _én_ területemen vagyon: itt ne történjék bántódása! S bizony, van
elég vadállat nálam.“
Igy szólván, Zarathustra útnak indula. Ekkor a jövendőmondó: „Óh
Zarathustra, nagy kópé vagy!
Tudom már: meg akarsz tőlem szabadúlni! Még inkább futsz az erdőbe és
űzöl vad állatot!
De mihaszna? Este megint vendéged leszek; tulajdon barlangodban ülök
majd itt, tűrelmesen, tuskómódra és várlak téged!“
„Legyen!“ – viszonzá Zarathustra távozóban – „és a mi az enyém
barlangomban, az a tiéd is, vendégem!
Ha pedig találsz még mézet, csak nyald föl bátran, te morgó medve, és
édesítsd meg véle lelkedet! Mert este mindketten vigan leszünk,
– vigan és vigadván, hogy ennek a napnak vége! És te magad, mint
táncosmedvém fogsz nótámra táncolni.
Nem hiszed? Rázod a fejed? Ám jó! Vén medve! De én – én is igazmondó jós
vagyok.“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Beszélgetés a királyokkal.
1.
Zarathustra még alig vala egy órát úton hegyeiben és erdőiben, a mikor
egyszerre különös fölvonulást pillanta meg. Éppen azon az uton, a melyen
le akart szállani két király jőve vele szembe, koronával és biboros
övekkel ékesítve és tarkán-barkán mint valami flamingó madarak; s
teherhordó szamarat hajtának maguk előtt: „Mit akarnak ezek a királyok
országomban?“ mondá Zarathustra csodálkozva szívéhez és hirtelen
elrejtőzék egy bokor mögé. Midőn pedig a királyok egészen közelébe
érének, félig hangosan, mikéntha magában beszélne, mormogá: „Furcsa!
Furcsa! Hogy illik ez egybe! _Két_ királyt látok – és csak _egy_
szamarat!“
Ekkor mind a két király megállott, mosolygott oda pillantván, a honnan a
hang jött vala és azután egymás szemébe nézett. „Ilyesmit gondolnak
alattvalóink is,“ – mondá a jobb felől levő király, – „de nem mondják
ki.“
A király pedig, a ki balfelől vala, vállát vonván válaszolá: „Bizonyosan
kecskepásztor. Vagy remete, a ki túlsoká élt sziklák és fák alatt. Mert
a semilyen társaság is megrontja a jó erkölcsöket.“
„A jó erkölcsöket“ – felelé ádáz rossz kedvvel a másik király – „hát mi
elől menekülünk mi, ha nem a „jó erkölcsök“ elől? A mi „jó társaság“-unk
elől!
Bizony, bizony, jobb remeték és kecskepásztorok közt élni, mint
aranyfüstbe göngyölt, hamis, kendőzött csőcselékünkkel, – jóllehet a „jó
társaság“-nak hívja magát,
– jóllehet „nemesség“-nek hívja magát. De ott minden hamis és rohadt,
elsőben is a vér, hála vén rossz betegségeknek és a még rosszabb
gyógyító-művészeknek.
Legjobbnak tartom, legjobban szeretem ma még az egészséges parasztot, a
ki goromba, ravasz, nyakas, kitartó: ő ma a legelőkelőbb faj.